Az Orbán-kormánynak ki kellene fordulnia magából, hogy teljesítse Matolcsy ajánlását

Matolcsy György jegybankelnök immár kampányszerűen igyekszik a válságkezelés és a gazdasági felzárkózás helyes – mármint általa helyesnek vélt – útjára terelgetni a kormányt. Hadjáratának legújabb manővere a Növekedés.hu-n ezen a héten megjelent cikke, amelyben azt fejtegeti, miért épp Észtországot tartja mintának (a balti országot, illetve mindhárom balti országot már korábban megnevezte követendő példaként).

Matolcsy Györgynek abban igaza van, hogy Észtország az elmúlt évtizedben (sőt ami azt illeti: sok szempontból az elmúlt három évtizedben, a Szovjetunió és a keleti blokk felbomlása óta) jobban teljesít, mint Magyarország. Sokkal jobban. Az 1990-es évek elején a balti országok egy főre jutó GDP-ben távolabb voltak az uniós átlagtól (a mai, illetve egész pontosan az 2019-es uniós felállást nézve), mint a visegrádi országok. Ez a helyzet mára jórészt megfordult.

A jegybank elnöke két fontos szempontot azonban nem említ, amelyek részben magyarázzák Észtország előnyét, és amelyek miatt jelenleg az észtek utolérése teljesen irreális cél, a mai Magyarország számára pedig még az észt útra való rátérés is az:

• Az eltérő földrajzi, kulturális és politikai kiindulási pont a rendszerváltozás után,
• az eltérő politikai-kulturális berendezkedés.

Akadnak helyzeti előnyök

Ami az Észtország előnyét magyarázó körülményeket illeti, nem lehet szó nélkül hagyni, hogy az ország jelentős olajpalakészlettel rendelkezik, mind a mai napig a világ egyik legnagyobb olajkitermelője olajpalából, aminek köszönhetően villamosenergia-ellátását tekintve jórészt önellátó.

AFP / RAIGO PAJULA

Azt sem lehet szó nélkül hagyni, hogy Észtország földrajzi elhelyezkedése kiváló, több forgalmas kikötője van, a legnagyobb Muuga, illetve szárazföldön tranzitútvonal Észak-Oroszország és Finnország felé.

Apropó Finnország, annak (és kisebb részben Svédország és Norvégia) közelsége meghatározó volt 1990 óta. És nem csak földrajzilag, a finn és az észt nyelv nagyon hasonlít egymáshoz, a finn hatás így a Szovjetunió felbomlása után nagyon erős volt mind gazdaságilag (például beruházások formájában), mind kulturálisan. A mai észt gazdasági sikerek, főleg az erős, magas hozzáadott értékkel működő informatikai-kommunikációs szektor nem jöhetett volna létre finn beruházások, finn szaktudás nélkül. Persze a finn cégek nem karitatív okokból fordultak Észtország felé, hanem mert az 1990-es években sokkal olcsóbb volt a munkaerő, a tallini kormányok liberális gazdaságpolitikájának köszönhetően pedig könnyű volt vállalkozni.

Észtország nagyon sok áldozatot hozott

Matolcsy megemlíti, hogy az észtek által választott stratégia része volt a „nyugati integráció minden téren, teljes újrakezdés a politikában, és teljes szakítás a birodalmi múlttal. A gazdaságpolitikai stratégia középpontjában a fejlett államokhoz való gyors felzárkózás állt.” Mindehhez hozzátartozik, hogy Észtország a Szovjetunió része volt, nem pedig szatellitállam, s azok közt is a „legvidámabb barakk”, mint Magyarország. A gyors nyugati integrációra az észtek a puszta túlélés eszközeként tekintettek, így ezt illetően széles társadalmi konszenzus volt. Illetve az integráció érdekében jelentős áldozatokat hoztak – melyeket minden bizonnyal a társadalom is könnyebben viselt, tekintettel arra, hogy más volt a viszonyítási alap, mint Magyarországon: alacsonyabb életszínvonal önálló állami lét nélkül.

Például az észt korona árfolyamát kezdetben a német márkáéhoz, majd az euróéhoz kötötték, míg a közös pénzt 2011-ben bevezették. Ez azonban azt jelentette, hogy Tallin feladta önálló monetáris politikáját, és válságokban sem volt lehetőség monetáris beavatkozásra, például a pénz leértékelésére. Ha Magyarország követte volna az észt példát, a Matolcsy-féle jegybank nem tudott volna sok százmilliárd forintot a gazdaságba önteni 2020-ban (arról ne beszéljünk, hogy a forint leértékelődése mennyit segített a magyar gazdaságnak nem túl rosszul átvészelni 2020-at).

AFP / RAIGO PAJULA

Önálló monetáris politika híján Észtországnak maradtak a fiskális eszközök a gazdaság élénkítésére, a válságok kezelésére. A tallini kormányok ezek közül is jellemzően a megszorításokat választották. Észtország gyakorlatilag államadósság nélkül kezdte meg önálló életét, az azonban már a független tallini kormányok érdeme, hogy azt jellemzően nem is növelték. A 2008-2009-es gazdasági válság éveit az észt állam 2 százaléknál alig nagyobb hiányokkal zárta – a magyar kormányok a bőséges években esetleg megoldották ilyen alacsony hiánnyal, de jellemzően inkább nem, a válságban pedig végképp nem: még a kormányváltás után is három évig tartott, mire a Fidesz kivitte az országot a túl magas (3 százalék fölötti) hiány miatti uniós eljárásból.

A pluszos büdzsé, amit Tallin rendszeresen tud produkálni, Budapest számára csak álom. Más szóval az észt kormányok jellemzően nem költenek többet a bevételeiknél, fegyelmezett költségvetési politikát folytatnak.

Észtország menet közben jóléti(bb) állam lett

Akkor is, ha a fegyelemnek ára van, az első grafikonon látható, mekkora törést okozott a 2009-es válság az észt gazdaság felzárkózásában. A károkat fokozott eladósodással lehetett volna mérsékelni, de nem tették.

Ennek megfelelően az észt állam sokáig nagyon gyenge szociális hálót tartott fenn. Egyszerűen fogalmazva az észt állam keveset költött arra, hogy csökkentse a társadalmi egyenlőtlenségeket, támogassa a munkanélkülieket, stb. Pedig szükség lett volna az állam jóléti funkcióira, az észt adórendszer rendkívül liberális, 1994 óta egykulcsos jövedelemadóval, az ezredfordulón pedig eltörölték a vállalati nyereségadót (csak a kifizetett osztalékok után kell adózni, a vállalkozás puszta nyeresége után nem). Nem meglepő módon Észtországban sokáig kiemelkedően nagy volt a vagyoni és jövedelmi egyenlőtlenség, magas a szegények aránya.

Mindezek tükrében sokan a neoliberális állam mintaképeként tekintettek Észtországra, ez azonban sohasem volt teljesen helytálló. Az állami szerepvállalás és beavatkozás a gazdaság és a társadalom működésében ugyan relatíve alacsony, a szociális intézmények és ellátórendszerek azonban megvoltak, csak az állam nem fordított rájuk sok pénzt.

A háztartások életszínvonalát elég jól mutató végső fogyasztási kiadásokat nézve Észtország Magyarországot már a 2000-es évek közepén utolérte és megelőzte. A folyamatot csak a 2009-es válság törte meg, amikor az észt háztartások fogyasztása visszaesett a magyarokéval egy szintre. Azóta azonban életszínvonaluk folyamatosan elszakadóban van, míg a magyaroké egész Kelet-Európában leszakad.

Nem csak az észt háztartások élnek egyre jobban (és egyre jobban, mint a magyarok) – az észt gazdaság drasztikus növekedésével párhuzamosan nőttek az állami adóbevételek. Egy polgárra vetítve az észt állam már többet költ, mint a magyar. Ez az olló is a 2010-es évek eleje óta nyílik – miután addigra bezáródott, elolvadt Magyarország előnye.

Az észt állam még mindig kisebb, mint a magyar (mármint az észt állam az észt gazdaság és a magyar állam a magyar gazdaság mércéjével), azonban 2019-ben az észt állam már a saját GDP-jéhez képest már többet költött a magyarnál jóléti szolgáltatásokra, társadalombiztosításra, oktatásra és egészségügyre:

Magyarország liberálisabb, mint Észtország, csak rosszul

Ami azt illeti, a dolgok jelen állása szerint a magyar gazdaságpolitika alapjaiban már sokkal inkább neoliberális, mint az észt: egykulcsos jövedelemadó (a korábbi többkulcsos helyett), alacsony, egykulcsos vállalati nyereségadó (a korábbi magasabb, többkulcsos helyett), alacsony szociális juttatások (aki nem dolgozik, ne is egyék, avagy „munkaalapú társadalom”). Szóval ha a neoliberális gazdaságpolitika megvalósításáról van szó, Matolcsy György aligha kérhet többet, Észtországot sikerült beérni, sőt lehagyni.

Közben persze a magyar állam jóval kövérebb, még mindig több pénzt von ki a gazdaságból adók formájában – arról nem beszélve, hogy erősen szabályoz, ráadásul gyakran átgondolatlanul és silány minőségben. Észtország rendre kiválóan teljesít a vállalkozás egyszerűségét mutató rangsorokban, míg Magyarország túlbürokratizált, az adórendszer pedig bonyolult (a rendszert átható, Európa-bajnok korrupcióról pedig már ne is beszéljünk).

Az észtországi vállalkozási környezet egyik legfontosabb vívmánya a teljes körű digitalizálás, az ország évek óta ezzel vonzza be külföldről is a vállalkozásokat. Ezt Matolcsy is kiemeli: „Észtország a digitális átalakulás éllovasa lett. Az oktatást, a vállalatokat, a háztartásokat és a közigazgatást egyaránt digitalizálták – emlékeztet. – Az észt »digitális állam« által nyújtott szolgáltatások 99 százalékát online lehet intézni. Ezzel Észtország világhírnevet szerzett – az ENSZ-tagállamok között elnyert harmadik helyezéssel – az e-kormányzati fejlettségben. Ez a kulcs ahhoz, hogy a technológiai cégeket érintő beruházások terén 2020-ra európai éllovas lett Észtország és az innovációt tekintve is a legelső helyet érte el a 9 kelet-közép-európai állam között.”

AFP / RAIGO PAJULA

A NER operációs rendszerén nem fut az informatika

„Mi lenne, ha tényleg belevágnánk?” – teszi fel a kérdést a magyar jegybank elnöke. Nos, a lemaradást be lehet hozni, de nem egyhamar. Az egészségügy digitalizálása Észtországban 2008-ban kezdődött, 2005 óta lehet digitálisan szavazni a választásokon, 2000-ben kezdték digitalizálni az adóbevallásokat – hogy csak néhány példát említsünk.

A most sikeres észt informatikai vállalkozásoknál dolgozó programozók 10-20 évvel ezelőtt tanulták meg az alapokat a közoktatásban – miközben az észtek a 90-es évek vége óta építgetik e-Sztországot, a magyar általános iskolásoknak 2020-ban még ugyanazt oktatták, mint a 90-es és 2000-es években (a számítógép perifériái; hogyan kell a Word szövegszerkesztőben beljebb tolni a bekezdés első sorát). Ezen lehet változtatni, de a magyar kormány számára a jelek szerint nem az a prioritás, hogy a gyerekek megtanuljanak kódolni, hanem hogy elsajátítsák a hazafias, keresztény viselkedés alapjait. És nyilván az idősebbek körében is lehetne terjeszteni az informatikai ismereteket, informatika azonban nincsen információk nélkül – a kormány pedig igyekszik minél inkább korlátozni, a lakosság informálódási lehetőségeit.