Réz Anna: Jövőre várva

„Ez a felszabadult ország
Ahol élünk
Ez az ország
Annyira depressziós
A jövője
Annyira bizonytalan
Hogy lesütött szemmel
Jár itt a jós
Ameddig engedik még
Hogy legyen itt ég
A csillagok
Valahogy álljanak
Az előjelek
Valamit jelentsenek
Az ábrák
A jövőnkké váljanak
Ennyi
Ennyi”
(Sziámi)

2021 januárjában, a Covid-fáradtság nyolcadik hullámában a járvánnyal és járványkezeléssel kapcsolatos hírek már alig különböznek egy, a kezdetekkor lebilincselő filmsorozat sokadik évadjától. A brit mutánsvírus szégyenletesen erőltetett plot twist; a kínai vakcina behozatala pedig annyira pörget fel, mint egy szakítás a Grace klinika 11. évadában.

Üveges tekintettel kattintunk az újabb és újabb epizódokra (a főcímet áttekerjük), amelyek már csak a rutin és ismerősség erejénél fogva képesek felébreszteni bennünk az izgatottságot, a szorongást, a megkönnyebbülést. Arról viszont hatékonyan elterelik a figyelmünket, hogy a kanapén megfájdult a derekunk (ebből holnapra lumbágó lehet!); hogy ma sem hívtuk fel anyánkat, akivel fél éve nem találkoztunk (az ő érdekében!), és hogy az (átmenetileg!) 19 órakor záró éjjel-nappaliban már nem fogjuk tudni feltölteni sem a sör-, sem a popcornkészletünket.

Persze az internet valamelyik zugában mindig ráakadhatunk rajongók egy szűk élcsapatára, akik szerint ez a széria sokkal árnyaltabb és összetettebb, mint bármely korábbi; akik szerint most is (most, ebben a pillanatban is) megismételhetetlen fordulóponthoz érkezünk – csak épp a többiek nem elég éberek és elszántak ahhoz, hogy ezt észrevegyék. Elhisszük nekik, és valamilyen homályos lelkifurdalástól hajtva újranézzük az egész évadot, valami mélyebb jelentés vagy ha más nem, legalább mélyebb érzések után kutatva.

De a jelentések elillannak, az érzéseket pedig felülírja valami elemi irritáltság, ami nem engedi, hogy odafigyeljünk – de azt sem, hogy ne figyeljünk oda.

Ez az agitált bénultság többek között ahhoz vezet, hogy a járvány kezelése által okozott kiszámíthatatlanság, bezártság és szabadsághiány lassacskán naturalizálódik; a normális élet része lesz. Most, több mint két hónappal a rendkívüli jogrend újabb kihirdetése után már csak közepes erőfeszítésünkbe telne elhinni, hogy a maszkot a koronavírus tüskefehérjéi növesztik az arcunkra, amint elhagyjuk az otthonunkat; mint ahogy a koronavírustestek által keltett széllökések suhintanak vissza minket ugyanezen otthonokba, amint az óra elüti a nyolcat.

Hont: Az infantilizmus éve

2020-ra beérett és járványhelyzetben a maga teljességében mutatta meg magát az a szemlélet, ami biztonságos, puha és fájdalommentes életet - safe új világot - követel, a vitákat pedig elutasítja. Vélemény.

Persze a vírus (mint természeti jelenség) és a víruskezelés (mint társadalmi-politikai intézkedések összessége) közti különbséget felhánytorgatni sosem volt különösebben ildomos, ha az ember nem akarta magára vonni a felelősségteljes élcsapat rosszallását – mostanra viszont már kedve sincs hozzá szinte senkinek. Ami van, annak úgy kell lennie. Nem rossz és nem jó – kényszerű szükségszerűség.

Mindez nem csak azért riasztó, mert így meghatározatlan idejű együtt-nem-létre adunk biankó csekket a világnak: aggasztó azért is, mert minden közügyet illető eszmecsere és politikai ellenállás nulladik lépése az, hogy képesek legyünk különbséget tenni a természetes-megváltoztathatatlan és az emberalkotta-megváltoztatható jelenségek között – ágálni ugyanis csak az utóbbiak ellen érdemes.

Nyáry Krisztián: Barbárokra várva

Szerzőnk világvége-licitet lát és azt, hogy a szorongás kultúrája pár év alatt minden egyéb világnézetet maga alá gyűrt. S persze itt a koronavírus, amely egyre kevésbé tárgya a racionális diskurzusnak.

Ha lényegében bármilyen, a Covid-járványra hivatkozó korlátozás, amelyet a kormány bevezet, indokolttá és szükségszerűvé válik pusztán azért, mert bevezették (még akkor is, ha ugyanezen intézkedést egy héttel a bevezetése előtt a nagytöbbség indokolatlannak, túlzónak és szükségtelennek tartotta volna), akkor, politikai értelemben, nem nagyon van miről beszélgetni. (Hacsak nem arról, hogy milyen további intézkedések lennének még indokoltak és szükségszerűek – ezzel el is jutottunk az ellenzék stratégiájáig.)

Márpedig ha erről nem beszélgetünk, akkor arról sem fogunk tudni beszélgetni, hogy mi legyen velünk, amikor [az olvasó szívének legkedvesebb prognózis ide beillesztendő] hét/hónap/év múlva a járvány lecseng.

Jóslatokból természetesen már most sincs hiány: míg egyesek dekadens 2020-as éveket vizionálnak, mások az izolációból fakadó, hosszan elnyúló, tömeges mentálisegészség-romlást jósolnak – és akkor a szép új digitális jövőt dédelgető technooptimistákról és a még náluk is alaptalanabbul derűlátó zöldekről nem is beszéltünk.

Mindezen elemzésekben két dolog közös: a magabiztos meggyőződés, hogy ami most zajlik, az szükségszerű és elkerülhetetlen (erről már volt szó); és a nem kevésbé határozott sejtetése annak, hogy bármi fog is történni, az teljességgel független attól, hogy mit szeretnénk, hogy történjen. Mintha a történelmünk valamiféle önmagát hajtó gépezet lenne, amelyet a legkevésbé sem hat meg, hogy az emberek mit gondolnak feltartóztathatatlan önmozgásáról.

Ceglédi: Boldog lennék a világban, amelyért küzdök. Te túlélnéd a tiédet?

Nonszensz, hogy vannak, akik a véleménypiacon úgy versenyeznek az algoritmus figyelméért, hogy privilegizált, szabad emberként rabságot árulnak.

Sok mindent lehetne mondani erről a történelemkoncepcióról (Kapelner Zsolt például mond is róla sok mindent itt): most megmaradnék annál a szerény állításnál, hogy ennek elfogadása pontosan ugyanannyira nem magától értetődő, mint a mindenkori szabályozásoké és korlátozásoké. Mi lenne, ha vennénk egy mély és naiv lélegzetet, és azt mondanánk: a Covid utáni világ olyan lesz, amilyen szeretnénk, hogy legyen.

Tételezzük föl azt, amit emberek tartósan gondoltak a nyugati gondolkodás történetében: hogy a történelem folyása az egyes emberek vágyainak, ambícióinak, értékeinek és az ezekből összeadódó kollektív érdekeknek a mentén alakul. Ha egy pillanatra eljátszunk ezzel a gondolattal, akkor rögtön értelmessé válik a kérdés:

milyen társadalomban szeretnénk élni az elkövetkező években?

A válaszok nyilvánvalóan sokfélék, és nem kevésbé nyilvánvalóan egymásnak ellentmondók lesznek. A színészek színjátszani szeretnének, a szakácsok főzni, a Wolt- és Netpincér-futárok visszatérni az eredeti szakmájukhoz. (Vagy nem: nem tagadom, van ebben némi spekuláció.) A szülési szabadságon lévő anyák azt szeretnék majd, hogy a gyerekük apja továbbra is hazaérjen fürdetésre; ezen apák némelyike pedig azt, hogy fürdetés helyett megihasson egy korsó sört a barátaival.

Tóta W.: Rosszkedvünk tavasza, nyara, ősze és tele

Rettenetes év volt az idei, késekből és bogáncsokból kötött csokor. 2020 bűnlajstromából lapzártakor már csak egy vulkánkitörés hiányzik. A csapások és aljasságok sorát csak a jóságos, mindenki arcára derűt varázsoló szakállas öregúr szakította meg. Szubjektív körkép.

Bizonyára lesznek, akik számára a külvilág és más emberek társasága eddig is inkább fenyegető volt, mintsem megnyugtató, és akik örömmel maradnának a házhoz szállításnál és a Zoom-meetingeknél. A középiskolások talán örülnének, ha visszatérhetnének az iskolába: kiváltképp akkor, ha nem kellene reggel hatkor kelniük, és nem alázná meg őket az évfolyamtársuk minden szünetben.

Sokan tűkön ülve várják, hogy mindent bepótolhassanak, ami az elmúlt egy évből kimaradt; mások talán már örökre a potenciális vírushordozót fogják látni a másik emberben. Van, akit az elmúlt egy év arra tanított meg, hogy új utakat kell keresnie, mert a járvány előtti életéből hiányzott mindenfajta egyensúly; más arra, hogy milyen törékeny volt az az egyensúly, amelyet a járványintézkedések megborítottak; tömegek életmódja pedig nem sokat változott 2020 márciusa óta, csak még küzdelmesebbé vált.

Ma még ezekkel a nagyon partikuláris tapasztalatokkal sem vagyunk tisztában; azzal pedig végképp nem, hogy mindezek hogyan adódhatnak össze egy olyan közös vízióvá és akarattá, ami ténylegesen változtat a világ folyásán. Egy biztos: ha továbbra is üveges tekintettel heverünk a kanapén azzal a homályos meggyőződéssel eltelve, hogy egyszer majd csak eljön a jövő, akkor nemcsak a jelenünk, de a jövőnk sem lesz a miénk.

A szerző filozófus