Látható ellenség kell, hirdette az illiberalizmus prófétája, akivel Orbánt is hírbe hozták
7 perc
2020.05.03. 08:30
Amikor Carl Schmitt kidolgozta a liberalizmust elvető, a világot kizárólag barátra és ellenségre osztó, erős központi hatalmat szorgalmazó államelméleti téziseit, a német jogtudósnak még semmi köze sem volt a nácikhoz. Később azonban Hitlert is dicsőítette, és öröksége máig vitatott.
„A nyílt demokrácia lényegéhez tartozik, hogy a politikai döntéseket átláthatóvá tesszük és elmagyarázzuk” – foglalta össze Angela Merkel német kancellár a koronavírus okozta járvány megfékezésére hozott intézkedések megszületésének körülményeit, s kérte az embereket, vegyék komolyan azokat. Mivelhogy, mondta, a helyzet is komoly, komolyabb, mint a második világháború befejezése óta bármikor.
Ezzel a kéréssel és magyarázattal, miszerint a teendőket megvitatták a pártokkal, tartományi kormányokkal, meghányták-vetették a szakemberekkel, s azután döntöttek, végül is csak annyit mondott, hogy egyszerűen a liberális parlamenti demokrácia elvei szerint jártak el. Homlokegyenest ellenkezően azzal, ahogy azt közel száz évvel ezelőtt a német állam- és alkotmányjog egykor befolyásos, ma inkább vitatott alakja, Carl Schmitt szerint kellett volna.
Szuverén az, aki a kivételes állapotról dönt
– szögezte le 1922-ben megjelent Politikai teológia című műve elején Schmitt, aki ezzel alapozta meg etatista államelméletét. E szerint az erős központi akarat adott esetben minden egyeztetést mellőzve, s akár a jogot is felülírva egymagában hozhat döntéseket.
Különbségtétel a politikában barát és ellenség között
Schmitt nem tartotta sokra a konszenzuskeresést.
A parlamentarizmusba, a »government by discussion«-ba vetett hit a liberalizmus világába tartozik, nem része a demokráciának. A liberalizmust és a demokráciát el kell választani egymástól
– fejtette ki a népakarat és a szabadelvűség szerinte össze nem egyeztethető voltát 1923-ban A mai parlamentarizmus eszmetörténeti helyzete című munkájában.
Az illiberális állam prófétája meglehetősen sajátosan határozta meg a demokráciát, amely szerinte a homogenitáson alapszik, vagyis politikailag egységes, azonos szellemű nép alkothat csak demokratikus közösséget. Mindez azt is jelenti, hogy idővel kialakul a vezetők és vezetettek azonossága, aminek végén a nép azonosul a hatalommal és viszont, a hatalom azonos a néppel. A demokrácia és a diktatúra, vonja le a következtetést, nem szükségszerűen ellentétei egymásnak.