Jagger, Bowie és egy makacs Beatle – Eric Idle élettörténete, 8. rész

Rengeteg emberrel találkoztam életemben, és sajnos sokuk egyáltalán nem volt híres.

Tudom, hogy ez nem az ő hibájuk, bár jobban is igyekezhettek volna. A lényeg, hogy azért nem írok róluk, mert önöknek fogalmuk sincs, kik ők, és már elegem van az angol vagy amerikai szerkesztőm kis jegyzeteiből, hogy tudniillik Ez meg ki? Remélem, a királynőről azért már hallottak…

Hiszem, hogy nem szép dolog csak azért előítélettel viszonyulni másokhoz, mert nem ismertek. A hírnév az élet természetének szomorú félreértéséhez vezethet. Ahogy George Harrison mondogatta mindig, „még a hírességeknek is meg kell halniuk”, bár szerintem Amerikában azon a véleményen vannak, hogy a hírnév kibúvót ad a halál alól. Mindenesetre mindig is igyekeztem nem rosszallással tekinteni a hírnévtől szenvedőkre. Elvégre tényleg nem az ő hibájuk, hogy csak mert van némi tehetségük egy népszerű művészeti formában, az emberek felnéznek rájuk, bálványokat látnak bennük, megkeresik, levadásszák és megölik őket. Merthogy a „fan” a „fanatikus” rövidítése.

Szóval, mindig igyekszem nem diszkriminálni a nagynevűeket és hatalmasságokat.

• Trükkök százai

Az a trükk a dologban, hogy csak a híressé válásod után jössz rá, hogy a hírnév egy rakás szar.

Ahogy Bob Dylan mondta: „Igazából csak arra jó, hogy asztalt kapj egy étteremben.” Viszont nagyon zavaró, amikor emberek mosolyognak rád egy helyiség túlsó végéből, te meg pánikba esel, és azon gondolkodsz, hogy Találkoztam már velük – vagy csak egy régi női ruhás bohóckodásomból emlékeznek rám? Úgyhogy végül komplett idiótaként biccentesz oda idegeneknek a repülőtéren, és azzal üdvözlöd a feleségedet: „Örülök, hogy újra látom.” Az „Örülök, hogy megismerhetem” mindig egy aknamező, bármi áron el kell kerülni, hacsak egész biztos nem vagy benne, hogy tényleg sosem találkoztál még egy pápával korábban.

Amerika egykor a boldogság kereséséről szólt, de ezt mintha azóta feladták volna a pénz, a hírnév és a Twitter-követők kereséséért. Ha ebben a mai kultúrában híres leszel, az emberek nemcsak arra érzik feljogosítva magukat, hogy zavarjanak vagy lefényképezzenek, esetleg közös „szelfit” vagy koszos papírdarabokra firkált autogramot követeljenek tőled, de még csak be sem azonosítanak rendesen: összekevernek másokkal, olyan sorozatokat emlegetnek, amelyekhez semmi közöd, aztán megkérdezik, hogy hívnak. Az ilyeneknek mindig azt mondom, hogy Michael Palin vagyok, aztán közlöm velük, hogy húzzanak a picsába. Így segítek Michaelnek lerombolni a kedves imázsát.

Valahányszor a nyolcvanas években bejelentkeztem egy hotelbe, Mick Jagger nevét adtam meg. Inkább egy jobb emberrel tévesszenek össze, nem igaz? Ma már nem csinálom ezt. Szükségem van az alvásra. És lefogadom, hogy Micknek is. Egy időben én voltam a Bunburyje, amikor azt kellett mondania Jerrynek, hogy velem töltötte az egész éjjelt. Ja, persze. Néhány barátja el is hitte, David Bailey például nem akart együtt vacsorázni velem, mert ő és modell felesége, Marie Helvin úgy érezték, rossz hatással vagyok Mickre! Jó vicc. Végül Tania tisztázta a nevemet, ami így helyes, hiszen minden szóban forgó éjszakát vele töltöttem.