Molnár Csaba: Közös győzelem – közös Magyarország
Páros publicisztikát közlünk a két legnagyobb ellenzéki párt vezetőjétől, az összefogás lehetőségeiről. Molnár Csaba, a DK alelnöke amellett érvel, hogy egy közös listával kell nekivágni a 2022-nek, mert ez következik a választási törvényből.
„Ha pedig egymást marjátok és faljátok, vigyázzatok, hogy egymást fel ne emészszétek”
(Pál apostol levele a Galátziabelieknek)
A Fidesz választási törvényével egyidős a vita, hogy az ellenzéki pártoknak milyen formában kellene elindulniuk a választáson. Bár jól ismerjük, nem árt ismételni: az orbáni csapda abból áll, hogy a 2011-es új törvény óta már nem kétfordulós a választás; már nem tudjuk meg az első körben, hogy ki az esélyesebb a győzelemre, hogy aztán a második fordulóban a többiek visszalépjenek a javára. Így aztán nem is a többség nyer, hanem a legnagyobb kisebbség. Ráadásul az orbáni választójogi törvény kizárja a közös egyéni jelöltek, de önálló listák korábbi rendszerét: közös egyéni jelöltek esetén csak közös listát lehet állítani. Tetszik vagy nem – nekem nem tetszik, és remélem, egyszer lesz erőnk megváltoztatni –, de ma ez a törvény.
Az ördögi terv az volt, hogy a választási rendszer szándékosan menjen szembe a demokrácia alapvető működésével. Ne adjon lehetőséget arra, hogy a legkülönbözőbb világnézetek és programok szabadon versenyezzenek. Ki van ez találva! Úgyis összevesznek majd valamin az ellenzékben, és nem tudnak együttműködni! – gondolták a Fideszben. Sajnos joggal. Évekig működött az orbáni terv, kétharmados többségeket hozva a kiagyalójának. Tavaly ősszel értette meg először mindenki az ellenzékben, hogy a hatalommal szembeni ellenállás sorsközösséggé kovácsolt minket. Győzelem lett belőle, hosszú évek óta először. Beláttuk: ilyen helyzetben nem azért kell együttműködni, mert nincsenek vitáink, hanem azért, hogy egyszer majd lehessenek. Nem könnyen tanulta meg ezt a leckét a magyar ellenzék. De sikerült.
Lakner Zoltán: Valamit az Orbán utáni világról is gondolni kellene
Húszas éveimet - sajnos már messze - magam mögött hagyva vágok bele a huszonegyedik század húszas éveibe. Mielőtt az olvasó megguglizza az életkoromat, jelzem, elsősorban arra gondolok, hogy a harminc évvel ezelőtti rendszerváltók és a reménybeli következő rendszerváltó nemzedék közé szorult középgeneráció tagjai elérkeztek utolsó sanszuk küszöbére.