Trianon. Kimondva - Krúdy Gyula: Magyarok próbája; Tóth Árpád: Nézz ránk, Ady Endre!
1 perc
2020.06.15. 17:00
Máig heves viták folynak arról, hogy mi volt történelmi szükségszerűség az első világháború utáni években. Trianon 100 év múltán is kísértő sokkja viszont vitathatatlan. A Trianon-érzést megfogalmazó, a Trianon-kérdést elemző tengernyi írás közül a traumaközeli években születettekből válogat a centenáriumon a hvg360 – 9. rész. Hámori Gabriella olvassa fel Krúdy Gyula írását. Tóth Árpád versét elmondja: Patkós Márton.
Nem messzi az idő, mikor az ellenség által pokolba taszított magyarság föleszmélve végre „nyugodtan” körbenéz, s átgondolja majd az utolsó tíz esztendő történetét – reménykedett két nappal június 4-e után álomszerű tárcájában Krúdy Gyula. Az író ellen akkor már hónapok óta folyt a korábbi „hazaáruló” írásai miatti sajtóhadjárat. Szómágiába csomagolt visszatekintése nem is oly burkolt válasz-vádirat. A változás reményétől rövid időre politikusabbá váló Tóth Árpád 1923-ra már visszazökkent melankóliájába, a tespedt tompa csendet, a hetyke magyar sors kudarcát tapasztalva idézte meg kortársát, a szerinte legnagyobb magyar költőt, a harcos Ady Endrét.
1920. június 4-én Csonka-Magyarország ritkán tapasztalt nemzeti egységben gyászolta Nagy-Magyarországot. A száz esztendővel ezelőtti megrázkódtatás sokak kezébe adott tollat. A nemzet szóvivőiként kiáltották a világba (persze inkább csak a hazába) a „bevégeztetett”-ség fájdalmát, s a „Nem! Nem! Soha!” elszántságát, máskor pedig a józan, előremutató számvetésüket.
A megszólaló költők, írók, gondolkodók, politikusok világlátásban, eszmények tekintetében egymástól homlokegyenest különbözőek, életművükkel azonban valamennyien túlléptek saját koruk kocsmáján. „Szerzőink” egymásra rímelő, egymást kiegészítő, máskor egymással perelő szavai tizenhárom részes sorozatunkban az Örkény Színház társulatának tagjai által elevenednek meg.