Trianon. Kimondva - Mihez kezdjen Magyarország a menekültekkel?
1 perc
2020.06.08. 17:00
Máig heves viták folynak arról, hogy mi volt történelmi szükségszerűség az első világháború utáni években. Trianon 100 év múltán is kísértő sokkja viszont vitathatatlan. A Trianon-érzést megfogalmazó, a Trianon-kérdést elemző tengernyi írás közül a traumaközeli években születettekből válogat a centenáriumon a hvg360 – 6. rész. Zilahy Lajos regényének részletét felolvassa: Nagy Zsolt. A kormány 1920. évi 8.352. M. E. számú rendeletének paragrafusait és a Pesti Napló 1920. október 30-i cikkét Bíró Kriszta idézi meg.
A békeszerződés aláírása után többszázezresre duzzadt az elcsatolt területekről menekülő, és Csonka-Magyarországon vagonlakóként, vagy barakklakásokban vegetálók száma. Az ebből fakadó feladatokkal megbirkózni nem tudó kormányzat „országos veszedelemként” kezdte emlegetni és szigorú rendeletekkel próbálta korlátozni az emberáradatot. A vagonlakók egykori megpróbáltatásaira az irodalom feltűnő késéssel reagált, legmaradandóbban talán a két háború közti bestseller-szerző, a Halálos tavasz című regényével berobbanó Zilahy Lajos 1939-ben A földönfutó város-sal.
1920. június 4-én Csonka-Magyarország ritkán tapasztalt nemzeti egységben gyászolta Nagy-Magyarországot. A száz esztendővel ezelőtti megrázkódtatás sokak kezébe adott tollat. A nemzet szóvivőiként kiáltották a világba (persze inkább csak a hazába) a „bevégeztetett”-ség fájdalmát, s a „Nem! Nem! Soha!” elszántságát, máskor pedig a józan, előremutató számvetésüket.
A megszólaló költők, írók, gondolkodók, politikusok világlátásban, eszmények tekintetében egymástól homlokegyenest különbözőek, életművükkel azonban valamennyien túlléptek saját koruk kocsmáján. „Szerzőink” egymásra rímelő, egymást kiegészítő, máskor egymással perelő szavai tizenhárom részes sorozatunkban az Örkény Színház társulatának tagjai által elevenednek meg.