Tóta W: Mindörökké Trianon

Jubileumi sírva vigadás napja van. Száz éve már, hogy volt ez az ambuláns műtét, le kellett nyesni az üszkösödő végtagokat. Nem Magyarországról, csak hogy rögtön belerondítsak a tárogatós siratóénekbe: a Monarchiáról.

Nem sikerült tökéletesen az operáció, és nem is gyógyító szándékú volt; nincs mit mentegetni rajta. A velünk élő népeknek maguknak is kedvük szottyant a nacionalizmusra – lényegében ezt ünnepeljük minden trianonozással –, és a nemzetközi közösségnek semmi oka nem volt ezt alább becsülni, mint a miénket. Pláne hogy épp elvesztettünk egy világháborút. Sem a szlovákok, sem a románok, sem rajtunk kívül senki nem tette magáévá a Szent Korona-tant. Nem tettünk semmit azért, hogy velünk egy fedél alatt akarjanak maradni.

Hárommillió magyar rekedt kívül az országhatáron. Felbecsülhetetlen veszteség. Annál meglepőbb, hogy milyen vehemenciával folytatjuk az öncsonkítást.

Száz éve már, hogy mással se foglalkozunk, csak öncsonkítással.

Csekély manikűr, pár ezer fő csupán, de friss: épp most taszítottuk ki a transznemű embereket. De nem sokkal előtte metszett le a közjogi méltóság, laza mozdulattal, másik hárommilliót. Azzal a szikár megállapítással, hogy az ellenzék nem tartozik a nemzethez.

Ja kérem, így tényleg fogy a magyar. S végül nem marad belőle, csak egy kupac gőzölgő, bajszos szar.