Róna Péter: A vírusválság legyőzéséhez mindent másképp kell csinálni

Az OECD-országok a válság kezeléséhez most is a többé-kevésbé szokásos monetáris (jegybanki) és fiskális (költségvetési) eszközökre támaszkodnak, mert feltételezik, hogy a válság gyorsan elmúlik, a gazdaság és a társadalom ott folytatja, ahol az év elején abbahagytuk. Bár a mentőcsomagok mérete és a bevetett eszközök aránya eltér, maga az eszköztár tartalma azonos a korábbi, kiemelten a görög, majd az euróválság orvoslására szánt felszereléssel. Egyes országok a vállalatok megmentésére helyezik a hangsúlyt, míg mások a társadalom védelmét tartják fontosabbnak – hazánk markánsan az előbbi csoport tagja –, de az eszközök vagy a monetáris, vagy a fiskális politika istállójából származnak.

Az alábbiak egyrészt ennek az ellenkezőjét vázolják, azt, hogy a válság mély és tartós változásokat von maga után, másrészt pedig azt, hogy egyébként sincs ok a korábbi recept követésére.

A görög válságra előírt fiskális megszorítás csak a görög nemzetgazdaság zsugorodásához, a felemelt kamatok az ország kezelhetetlen eladósodásához vezetett. Az euró válságára adott válasz – a piacok elárasztása likviditással – nagyon jót tett a vagyonosoknak, de tovább mélyítette a vagyoni szakadékot a társadalomban. Az eszközárak, így a részvények, az értékpapírok, az arany és az ingatlan árszintje drámai növekedést mutatott (lásd a budapesti ingatlanárak felfutását az MNB Növekedési Hitelprogram nyomán), miközben az eladósodás kordában tartása a megszorítások politikáját, a szociális ellátás, az egészségügyi és oktatási rendszer lecsupaszítását hozta, aminek a keserű árát most fizetjük számos más európai országgal együtt.

Orbán csomagjából egész ágazatok maradtak ki, Mészáros ismét előnyből indul

Miközben a kormány gazdaságvédelmi programjának számos eleme a magas jövedelműek számára kedvező, továbbra sem tudni, hogy mi lesz azokkal, akik a járvány hatására idehaza vagy külföldön már elveszítették állásukat, vagy akik eddig feketén kapták a bérüket. A kormány cselekvőképességének bizonygatására jól jön a gazdasági mentőcsomag napi adagolása, a cégvezetők idegeinek viszont nem tesz jót az időhúzás.

2004 óta a világgazdaság eladósodása GDP-jének 300%-áról 340%-ra emelkedett. Ma már nincs az a közgazdász, aki képes lenne elmondani, hogyan lehetne érdemben törleszteni ezt az adóssághalmazt, amelynek kamatköltségei és egyre nagyobb kockázati tényezője a gazdasági növekedés akadálya (lásd Olaszország). A likviditás nyakló nélküli szórása, párosítva a megállíthatatlan eladósodással a társadalmi különbségek növekedésének okozója. Az előző az eszközárak, a részvények, értékpapírok, ingatlanok és az arany robbanásszerű áremelkedését, az utóbbi fékezése pedig a megszorításokat hozta.

Jeles közgazdászok sora most az államadósság növelésében és a likviditás bővítésében látja a megoldás kulcsát. Kétségtelen, hogy a tragikus helyzetbe került emberek millióin segíteni kell, és az azonnali segítségre nincs más azonnali eszköz. De az is kétségtelen, hogy a javaslatok és a kormányprogramok – beleértve a magyart – éppúgy csak elnapolják a gondot, mint ahogy a korábbi válság intézkedések, hogy aztán még nehezebb körülmények között kelljen egy újabbal szembenézni. Márpedig a létező paradigma, amelyet most a fiskális és a monetáris politika eszközeivel próbálunk megmenteni, világszerte – ideértve még Kínát is – megbukott.