Révész: Az érzéketlenségre tekintettel

Az én érzékenységemre ne legyen tekintettel senki! És a másokéra sem! Én sem leszek! A magánérzékenységemre magánügyben magánismerőseim lehetnek érzékenyek, köszönöm és viszonzom, de közírásban közügyekről írunk, abban pedig az érzékenységre való tekintetnek helye nincs. Mert amit helyesnek vagy helytelennek tartunk, senki érzékenységétől nem lesz más. Ha helyes megtenni, akkor is helyes, ha érzékenységeket sért, ha meg nem helyes, akkor sem helyes, ha a meg nem tétele sért érzékenységeket. Az érzékenységre való hivatkozás csak ködösítésre jó. A színvallás elkerülésére vagy az elkerülés felajánlására: „Hagyjuk, hogy helyes vagy sem, ne tedd (nem teszem), mert érzékeny vagy(ok) rá, illetve vannak, akik érzékenyek rá...”

Ha valakinek az érzékenységét az sérti, ami szerintem helyes, akkor leszarom. Ha az sérti, ami szerintem helytelen, akkor az ő érzékenységétől függetlenül helytelenítem.

Nekem ne kerülgessenek semmilyen témát az érzékenységemre való tekintettel; ne mondjanak le semmilyen szoborról, filmről, demonstrációról, bármiről. Ha helytelennek tartják azt a bármit, akkor mondjanak le róla azért, ha helyesnek tartják, akkor vállalják fel. Mert abban az esetben az én érzékenységemet kell helytelennek, vagyis jogtalannak vélniük. Ha pedig az érzékenységet jogosnak tartják, akkor nem arra kell hivatkozni, hanem arra, amiért jogos.

Mindezt ezer alkalomból leírhattam volna már. A legfrissebb sem jobb vagy rosszabb, mint a többi. Most éppen a csepeli ellenzék hivatkozott „jogos érzékenységre”, amiért a Radnóti Miklósról, a holokauszt keretében meggyilkolt költőtől elnevezett intézmény elé állítják a „kétes megítélésű” Wass Albert szobrát.

Nem jó, ha egy ügyben minden lehetséges érvelési lehetőséget kihasználnak, mert a rossz érvelési lehetőségek nem hozzáadnak az ügy igazságához, hanem elvesznek belőle.

Most például azt is a szoborállító polgármester szemére vetették, hogy nem konzultált a Mazsihisszel, csak katolikusokkal, a Csepeli Lelkészi Körrel meg a székesfehérvári püspökséggel. De mi a fészkes fenéért kellett volna a Mazsihisszel konzultálni a katolikus Radnóti védelmében? Mert ha azok, akik őt elpusztították, az identitására való tekintet nélkül zsidónak minősítették őt, akkor minősítsük őt mi is zsidónak és utaljuk az emlékét egy zsidó szervezet védnöksége alá? A Mazsihisz bízvást véleményt nyilváníthat erről is és minden másról, tiltakozhat, mint bárki más, de miért kellene ebben az ügyben az ő szavát kiemelten kezelni? (A katolikus intézményekét is csak azért kell, mert katolikus fennségterületről ültették át a Radnóti Miklós Művelődési Ház elé azt a szobrot.)

Tudjuk, mit írt 1944 nyarán Radnóti, és mit Wass Albert. Radnóti a Hetedik eclogát írta a Heidenau lágerben „Zagubica fölött a hegyekben”. Wass pedig A patkányok honfoglalását, amely 1944. június 17-én jelent meg a kolozsvári (és akkor már korántsem ellenzéki) Ellenzék című lapban.

Miután a két mű közül eddig még – Takaró Mihály elkésett aktiválása folytán – csak a Hetedik ecloga szerepelt az iskolai tananyagban, inkább a másik tartalmára kell emlékeztetnünk.

Ez arról szól, hogy van az ember és van a patkány. Az ember békésen éldegélt a házában a dombon, „uralkodott” (miután arra teremtetett) a táj, a föld, az állatok s a növények felett. Ám elfelejtett idejében védekezni a szaporodó patkányok ellen, akik tönkretették a birodalmát, amelyet aztán persze nem tudtak működtetni, mert természetükből kifolyólag alkalmatlanok a hasznos tevékenységre. Az ember visszatért birodalmába, amely megszabadult a patkányoktól, „azonban elrejtőzve, maradt mégis néhány patkány a falakban, vagy a pince gödreiben”. Miután ezek aztán ismét szaporodásnak indulnak, el kell gondolkodnia az embernek, mit is tegyen velük. „Ti is gondolkodjatok s aszerint cselekedjetek”, inti embertársait az író az ő szűkebb és tágabb pátriájában végrehajtott, leggyorsabb és legsikeresebb európai deportálási akció végpontján, amikor már csak néhány bujkáló zsidó maradt Erdélyben és általában a vidéki Magyarországon.

Vélhetnénk, hogy csupán a liberális magyargyűlölők magyarázzák félre a mezőgazdasági tanácsadással foglalkozó báró emberbarát irományát, de éppen az Orbán-korszakban kinevezett és az ilyesféle liberális kártevőktől megtisztított Médiatanács állapította meg 828/2011. (VI. 22.) sz. határozatában, hogy ebben a „publicisztikában használt patkánymetafora eredeti kontextusában egyértelműen a zsidó népre vonatkozott”.

Ezt nem volt különösebben nehéz megállapítani, miután a zsidók lepatkányozása ekkor már meglehetősen közkeletű jelenség volt Európa felénk eső részén. Wass Albert és eszmetársai nálunk is magától értetődően nevezték patkánylázadásnak a szintén magától értetődően a zsidók művének tartott Tanácsköztársaságot. Németországban már egy évtizeddel azelőtt is plakátokon faggatták a népet: „Mikor fogjuk végre megtanulni, hogy a zsidókra éppen annyi szükség van, mint patkányokra a magtárban?”

Mivel pedig Radnótit éppen a nagy irtás után megmaradt patkányok elintézése során pusztították el, Wass Radnóti elé állítása nem utalhat A funtinelli boszorkányra, a Farkasveremre vagy egyebekre, hanem csakis A patkányok honfoglalására, mely alcíme szerint „tanulságos mese fiatal magyaroknak”. S ha egy szerző annyi méltatást és szobrot érdemel, mint az erdélyi báró, akkor mi akadálya lehetne annak, hogy a fiatal magyaroknak írt tanulságos meséjét beillesszük a fiatal magyarok tananyagába?

Nomármost, aki az érintettek érzékenységére hivatkozik, akár kívülállóként, akár belülállóként, azt feltételezi, hogy az emberirtás ügye nem általában az ember ügye, hanem azé az embercsoporté, amelynek az irtásáról éppen szó van. Nem egyetemes, hanem partikuláris ügy. Ha igaz az, hogy az emberirtás általában véve rendkívül helytelen dolog, akkor miként lehet elfogadni azt, hogy az iránta való érzékenység nem általános? Hogy helyes lehet bármilyen kört érintő emberirtásra nem érzékenynek lenni? Hogy ketté lehet választani a világot érzékenyekre meg azokra, akiknek ezt az érzékenységet tekintetbe kell venni? Az érzékenységre hivatkozók maguk fokozzák le, maguk minősítik partikulárisnak azt, amire érzékenyek!

Nyilván mindenki érzékenyebb arra, ami közelebbről érinti őt, de az érzékenység fokozatainak tudomásul vétele egészen más dolog, mint az érzékenyek és a többiek szétválasztása.

Az emberirtás csak a jéghegy (a bűnök) csúcsa. De a fentiek igazak minden bűnre. Egyedi gyilkosságra, rablásra, bármire. Ha az értetődik magától, hogy például a cigányokat érintő gyilkosságokra a cigányok érzékenyek, akkor annak is magától kellene értetődnie, hogy a móri mészárlásra csak az Erste bank alkalmazottai és ügyfelei érzékenyek. A győri gyermekgyilkosságra pedig az elvált anyukák és gyermekeik. Az autólopásra meg csak az autósok.

Radnóti, aki a Bori notesz első lapjain öt nyelven vallotta magát magyar költőnek, a Hetedik eclogában beleverselte magát az egyetemes emberi sorsba:

„Rémhírek és férgek közt él itt francia, lengyel,

hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,

szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, –

jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,

s várja a véget, a sűrű homályba bukót, a csodákat.”