Kovács M. Mária: Tények a numerus claususról

A numerus clausus kapcsán Szakály Sándor a Budapest Beacon-nak adott interjújával a közvéleményt és a történész szakmát provokálja. Mégsem mehetünk el szó nélkül a provokáció mellett, hiszen a Miniszterelnökség által közvetlenül felügyelt, állami alapítású és adókból fenntartott kormányintézet, a Veritas a hírek szerint mostanában készül mintegy húsz kutató bevonásával „kutatni” a numerus clausus problémáját. Az intézet igazgatója az interjúban ehhez a kutatáshoz ad támpontot és fogalmi keretet. Szakály előfeltevéseit és következtetéseit a források és a szakirodalom nem támasztják alá. Ha az intézet mégis efféle alapvetéssel indítja el kutatását, akkor a tervezett munka eredménye nemigen lehet más, mint egy politikai célzatú, a tények tagadásával előállított emlékezetpolitikai pamflet. Erre viszont nehéz, ha nem lehetetlen a szakma eszközeivel reagálni.  A pamflet és a történetírás eltérő műfajok, amelyek között legfeljebb a süketek párbeszéde zajlik. Mégis kísérletet teszek arra, hogy tényekkel cáfoljam meg a Szakály-interjú numerus clausussal kapcsolatos megalapozatlan és téves állításait.

Nem áll meg Szakály állítása, amely szerint a numerus clausus törvényben ne szerepelt volna a „zsidó” szó.  A törvény két részből állt, a főszövegből és a végrehajtási utasításból:  mindkét rész azonos jogerővel bírt. A főszövegben valóban nem szerepelt a „zsidó” szó, azonban a végrehajtási utasításban igen.  A különös megoldásnak politikai oka volt.  A törvényalkotók pontosan tudták, hogy a törvényre nemzetközi figyelem irányul,  s hogy bármiféle nemzetiségi, vallási vagy faji diszkrimináció súlyos nemzetközi következményekkel járhat. A törvény előkészítésében résztvevő antiszemita statisztikus, Kovács Alajos ezt így fogalmazta meg: „azoknak az államférfiaknak, akiknek a kezébe van letéve ma az ország sorsa, mindenesetre nehéz dolguk lesz, hogy a zsidókérdést úgy oldják meg, hogy a filoszemita külföldet ránk ne haragítsák, viszont azonban a most már saját hazájában elnyomott és visszaszorított magyar fajt számarányának megfelelő érvényesüléshez juttassák.”[i]

A törvényt éppen ezért fordított logikai sorrendben, jogi trükközéssel alkották meg: a megoldás Prohászka Ottokár püspök ötlete volt.  Eszerint a zsidókvótát úgy kellett létrehozni, hogy a főszövegben a zsidókra egyáltalán ne történjen utalás.  A főszövegben csak olyan szabály szerepeljen, amely egyaránt érvényes az ország az összes nemzetiségére és „fajára”, hogy ezzel elhárítható legyen a diszkrimináció vádja.  A főszöveg tehát a fiatalok egyetemi felvételét valamennyi nemzetiség és faj össznépességi arányában maximálta.

Prohászkáék helyesen feltételezték, hogy a diszkriminációt tiltó kisebbségi szerződések betartásán örködő Népszövetség arra nem fog gyanakodni, hogy az intézkedés lényege – az explicit zsidókvóta – nem a főszövegben, hanem a később kiadott végrehajtási utasításban van elbújtatva.  Egyetlen nehézséget kellett ehhez áthidalni.  Azt, hogy a zsidókat – többségükben magyar anyanyelvűek lévén - a magyar jogrend nem  nemzetiségnek, hanem felekezetnek tekintette.   De megoldották. 

A végrehajtási utasításban kimondták, hogy ettől fogva 'az izraelitákat külön nemzetiségnek' kell tekinteni. 

A zsidókvótát magát tehát kerülőúton, fordított sorrendben hozták létre:  a törvény valódi szándékát nem a törvény főszövegében mondták ki, hanem a végrehajtási utasításban rejtették el.  Ebben viszont – Szakály állításával szemben – szerepel az „izraelita” kifejezés.

A jogi trükközés történetét Klebelsberg Kunó 1928-ban a parlamentben ismertette és magyarázta el.  A numerus clausus törvény kimondott szándéka az volt – mondta –, hogy a zsidók továbbtanulásának korlátozását a nemzetiségi és faji elv alapján oldja meg.   „Egészen nyilvánvaló, hogy akkor (1920-ban) a törvényhozásnak az volt a szándéka, hogy a zsidóságot fajnak jelentse ki. … Itt egy kifejezett szándék volt, amely belekerült a magyar Corpus Jurisba.  …  Mert ha fajnak van egyszer minősítve a zsidóság, akkor nem lehet a fajtól menekülni úgy, mint – mondjuk – a felekezettől az áttáréssel, vagy a nemzetiségnél azzal, hogy az ember más nemzetiségűnek vallja magát… Az a törvény, amely a numerus claususról hozatott, népfajnak, illetőleg nemzetiségnek nyilvánította a zsidóságot.  Efelett semmi kétség nem lehet.”[ii] Klebelsberg arra is kitért, hogy a zsidókra nézve a „faj”, illetve a „nemzetiség” fogalmának használata ellentmondott az 1920-ban hatályos jognak, amely szerint az „izraelita” megjelölés felekezetre, nem pedig nemzetiségre, vagy „fajra” vonatkozott.  Csakhogy – mondta – „ mindig az a törvény érvényes, amelyet később hoznak… Minthogy az 1920 évi XXV tc- utóbb kelt, későbbi törvény, mint az 1895. évi XLII. tc.[iii], ez tehát e téren a korábbi állapotokat megváltoztathatta és meg is változtatta.”[iv] Klebesberg ezzel elismerte, hogy a numerus clausus törvény végrehajtási utasítása minden külön parlamenti eljárás nélkül megváltoztatta az izraelita felekezetű állampolgárok jogállását.

Nem igazolható Szakály állítása, hogy a 6 százalékos zsidókvóta alkalmazásakor a felvételi bizottságok nem a származást, hanem „nyilván” kizárólag a felekezeti hovatartozást vették figyelembe, mivel a numerus clausus törvény „még nem definiálta a törvény a „zsidót” mint olyat”.

Ebben a furcsa állításban jól követhető Szakály sajátos érvelési stratégiája.  Ez nem tényekből indul ki, hanem feltevésekből.  Pedig a tények a szakirodalomban rendelkezésre állnak.  Szakály mégis deduktív alapon, feltételes módban („nyilván”, „eshetett szó”) fogalmaz meg hipotéziseket, olyanokat, amelyek a világnézetének igen, de a tényeknek nem felelnek meg.  Más esetben remélhetnénk, hogy pusztán rosszul tájékozottságról, vagy gondolati hanyagságról van szó.  Azonban egy olyan intézet igazgatója esetében, amely nagyszabású projektben készül „kutatni” a numerus clausus problémáját, ez a remény aligha tartható.  Szakály állításával szemben a szakirodalom kimutatja, hogy a zsidókvóta alkalmazásakor az egyetemek egy része a származást, másik része a felekezeti hovatartozást vizsgálta.  A budapesti orvoskar a leszármazási elvet érvényesítette, csakúgy, mint később a harmincas évek zsidótörvényei. A budapesti orvoskar dékánja, Hoór Károly 1925-ben elmagyarázta, hogy amennyiben egy keresztény felekezethez tartozó jelentkezőnek zsidó felmenői vannak, akkor a zsidókvóta korlátozása alá esik, hiszen, ha nem így lenne, „akkor a chinai szülőktől származó keresztény vallásra áttért chinai is megszünne mongol lenni.”[v]

Nem áll meg Szakály állítása, hogy a zsidókvótát a pécsi egyetem ne tartotta volna be. Szakály ezt azzal próbálja bizonyítani, hogy 1920 után pár évig a pécsi egyetem sok zsidó hallgatónak adott orvosdiplomát.  Eltekint attól, hogy a numerus clausus törvény kizárólag az első éves hallgatók felvételére vonatkozott, a korábban felvett, és 1920 után már felsőbb évekre járó zsidó diákokat elvben 1920 után sem dobhatták ki az egyetemről. Igaz, a budapesti egyetem orvoskara – törvényellenesen – a felsőbb éves zsidó hallgatókat is kizárta.  Ezek közül valóban sokan menekültek a pécsi egyetemre, amelynek viszont alig-alig volt jelentkezője, nemhogy keresztény jelentkezője.  Azonban az első évfolyamos felvételeknél, amelyre a zsidókvóta a törvény szerint vonatkozott, a pécsi egyetem a zsidókvótát éppúgy érvényesítette, mint a többi egyetem.

Nem áll meg Szakály állítása, hogy a numerus clausus zsidókvótájával az elcsatolt területekről menekült diákoknak csináltak helyet.  A háború után egy-két évig a háborús évfolyamok feltorlódása miatt megemelkedett a diákok száma, ez azonban már 1923-ra rendeződött.   Közben a magyar kormány az elcsatolt területekről két egyetemet – a pozsonyit és a kolozsvárit – is átköltöztetett, úgyhogy az egyetemi helyek országos összlétszáma ezzel helyreállt: ha tehát a helyek száma lett volna perdöntő, ekkor már minden korlátozást és kvótát el lehetett volna törölni.  Azonban a zsidókvóta nyílt formája egészen 1928-ig fennmaradt, de burkolt formában fennmaradt 1928 után is, majd ismét törvényben mondták ki a zsidótörvények idején.  Az egyetemi zsidókvóta nyílt, vagy burkolt formája az egész Horthy korszakban érvényesült.  De nem azért, mert ne lett volna elég hely az egyetemeken, hanem azért, hogy a zsidókat kiszorítsa az értelmiségi szolgáltatások piacán dúló keserű konkurrenciaharcból.

Nem áll meg Szakály állítása, hogy az egyetemi zsidókvóta a pozitív diszkriminácó fogalmával írható le, és indokolható.  A keresztény fiatalok ugyanis a numerus clausust megelőző időkben semmiféle hátrányt nem szenvedtek a felvételeknél. 1920 előtt az egyetemre az iratkozhatott be, akinek érettségi bizonyítványa volt. 1920 után a zsidók csak 6 százalék erejéig nyerthettek felvételt, de ettől nem felvételizett több keresztény diák az egyetemekre, amit csak ideig-óráig fedtek el a feltorlódott háborús évfolyamok diáklétszámai. 

A húszas években valójában az ország egyetemei krónikus diákhiányban szenvedtek:  egész egyszerűen nem volt elég keresztény jelentkező. 

Már az 1921/22-es tanévben kb. ezerrel, a következő évben kb. kétezerrel kevesebb „keresztény” jelentkező volt, mint amennyi a kormány által bevezetett felvételi keretlétszámot kitöltötte volna.  A zsidó diákok kiszorításakor nem a keresztények részére érvényesített pozitív diszkriminációról volt szó, hanem a középsztályban zajló éles konkurenciaharcról. Az egyetemi zsidókvóta nem a fiatalok támogatásáról szólt, hanem arról, hogy csökkenjen a konkurencia – zsidó és keresztény egyaránt - az értelmiségi szolgáltatások piacán. Maguk az egyetemi zsidókvóta létrehozói a kvótát egy hosszabb folyamat első lépésének tekintették csupán, amelyet további hasonló kvótáknak kellett követniük a gazdaság minden területén. Noha ez a szándék a bethleni konszolidáció éveiben már nem valósulhatott meg, a harmincas évek zsidótörvényei pontosan azt a célt teljesítették be, amelyet az egyetemi zsidókvóta létrehozói 1920-ban megfogalmaztak.

Ezek a tények. Az egyetemi zsidókvóta sokezer zsidó fiataltól vonta meg a továbbtanulás lehetőségét azzal, hogy rést ütött az állampolgárok egyenlőségének elvén. Az egyetemi zsidókvótával legitimizált állami antiszemitizmus nevelte ki azt a politikai generációt, amely a harmincas évek végén a numerus clausus által ütött rést borzalmas szakadékká növelte fel és a magyar társadalmat hozzászoktatta ahhoz, hogy a zsidó állampolgárok állami eszközökkel üldözhetőek. Az interjú numerus claususról szóló állításai ellentmondanak a tényeknek, célirányosan bagatellizálják és ezáltal legitimizálják is a Horthy-korszak antiszemitizmusát.

---

[i] Kovács Alajos,  A zsidóság térfoglalása Magyarországon, Budapest, 1922, 7. oldal.

 

[ii] Képviselőházi Napló, 1927. IX kötet, 198. oldal (1928 februrár 23.)

 

[iii] Az izraelita vallás bevett vallássá nyilvánításáról.

 

[iv] Képviselőházi Napló, 1927. IX. kötet, 12. oldal (1928. február 10.)

 

[v] Hoór Károly, „A numerus clausus”, MONE, II. évfolyam, 4. szám, 8. oldal.