„Tudtam, hogy nehéz lesz rajtam átlépni” – Interjú a 80 éves Bodor Ádámmal

hvg.hu: Amikor megbeszéltük, hogy egy interjúval köszöntenénk fel nyolcvanadik születésnapja alkalmából, azt mondta, hogy semmi ünnepeli való nincs ebben a „kellemetlen évfordulóban”. Ezt miért gondolja így?

Bodor Ádám: Tárgyilagosan, kellő higgadtsággal tekintve, egy ilyen évforduló inkább szerény megemlékezésre, nem pedig zajos ünneplésre ad okot, mivel az ünnepelt ebben a korban olyan sok mindenre már nem számíthat. Némi elismerésre ilyenkor legföljebb az adhat okot, hogy az eltelt hosszú évtizedek során nem tette teljesen tönkre magát. De ez is inkább alkat kérdése, a legritkább esetben az ünnepelt érdeme. Azon kívül már nem is igazi alkalom a visszatekintésre sem – számot vetni 55-60 évesen érdemes: addigra egy író, egy művész már túl van az alkotói pálya delén, említésre méltó eredményein, teljesítményét, egész szakmai múltját higgadtan, érett fejjel meg tudja ítélni. Az én esetemben furcsán venné ki magát, ha visszatekintve most valamiféle mérlegelésbe kezdenék. Egy aránylag magas életkor eléréséhez pedig, mint mondtam, ritkán fűzhetők személyes érdemek. Legjobb hát a még lehetséges örömökkel élve rezignáltan tudomásul venni.

Bodor Ádám

Stiller Ákos

hvg.hu: Egy ilyen kerek jubileum mégis a nagy laudációk, méltatások időszaka. Viszont ha jól tudom, nehezen viseli a sikert, és nem bírja a dicséretet. Mi az oka ennek a szokatlan működésnek?

B. A.: Tényleg nem bírom, zavarba hoz. A siker inkább beképzelt ökölvívóknak, nem pedig íróknak való. Kellemetlen, amikor az embert szembedicsérik, gyaníthatóan nem is mindig őszintén. Bizonyos fokig tudás és emberi magatartás része, hogy az ember tisztában legyen azzal, hol van a helye, egyáltalán mire érdemes. Akkor pedig nincs szüksége különösebb bókokra, netán további ösztönzésekre. Ilyesmi hallatán illik belepirulni.

hvg.hu: Önnél mikor jött el a tudás ideje, amikor már tisztában volt azzal, hogy a művei mennyit érnek? Már az írás pillanatában tudta, hogy mennyit ér a mű, vagy mindez csak jóval később került a helyére?

B. A.: Írás közben, amint kirajzolódik előttem a munka eszményi képe, már tudom, mennyit ér, amin épp dolgozom. Ritkán is rontom el. Lehet, kissé nagyképűen hangzik, de már a kezdetek kezdetén, amikor a szükséges önbizalommal, ugyanakkor egy politikailag igen szigorú, rám nézve kritikus időszakban írni kezdtem, tudtam, hogy nehéz lesz rajtam átlépni. Így is történt. Az írásaim nagyobbik fele a kommunizmus alatt, látszólag vesztett pozícióban, rendkívül szigorú román cenzurális viszonyok között jelent meg. Utólag is úgy látom, kellett bennük lennie annyi erőnek, hogy áthatoltak a szigor ugyancsak szigorú szűrőin, és eljutottak a nyilvánosságig. Esztétikai szempontból most sem érzek komoly különbséget, legfeljebb némi letisztultságot a pályám kezdetén és a később keletkezett műveim között.

hvg.hu: Miközben a művei értékével pontosan tisztában van, attól mindig is idegenkedett, hogy a nagy elődökhöz hasonlítsák, vagy bármiféle skatulyába, kategóriába sorolják az írásait. Miért fontos ez?

B. A.: Nemcsak idegenkedtem, hanem írásaim eleve alkalmatlanok voltak bármiféle besorolásra. Ha végiggondolom, hogy a magyar írók közül kit tarthatnék elődömnek, példaképemnek, akkor azt kell mondanom, hogy tulajdonképpen senkit. Nem hasonlítok neves elődökre. Természetesen vannak írók, akiket kedvelek, szóba kerülhet akár Mikszáth, Krúdy vagy Örkény, és még sorolhatnám, de ha valaki ismeri a műveinket, rögtön látja, hogy semmiféle művészi rokonságot nem lehet közöttünk felfedezni. Az írók, akiket kedvvel olvasok, nem az irodalmi rokonaim, mindössze olyan olvasmányokkal ajándékoztak meg, amelyekben örömömet lelem.

hvg.hu: A kortársaihoz a pályatársaihoz és az aktuális irodalmi trendekhez sem idomult soha.

B. A.: Tényleg, nem nagyon. Erdélyi évtizedeim alatt is kilógtam a sorból (Bodor Ádám 34 éve költözött Budapestre – a szerk.), pályatársaimhoz és a hatalom elvárásaihoz képest is valami mást csináltam, vagy próbáltam csinálni. Ez bizonyára abból fakadt, hogy kezdettől fogva volt egy deviáns Erdély-képem: a szülőföldemet másként láttam, mint azt egy polgári ház falai között szokás volt, de másként láttam a társadalom akkor divatos ábrázoláshoz képest is. Valószínűleg ebből alakulhatott ki egy sajátos szemlélet, írói hang és látásmód, amelyek egyszersmind megszabták az írások világát, az előadásmódot, stílust is. Erdély idilli látványától már kora fiatalságomban eltávolodtam, korán ráébredtem, hogy ez a kép hamis, történelmileg is bonyolultabb. Tamási Áronnál látszólag kísért az idealizált Erdély képe, ám komor ellenpontként megjelenik a valóság párhuzama, nevezetesen az, hogy ezen a mesebeli tájon valami elkezdett végképp megváltozni.

Stiller Ákos

hvg.hu: Tulajdonképpen ez az állapot Budapestre költözve sem változott meg: itt is eléggé kilóg a sorból a mai napig. Nem szül önben szorongást a sehova sem tartozás élménye?

B. A.: Nem, inkább biztonságot ad, ez számomra egyben a függetlenségem záloga. Romániai évtizedem alatt is tudtam magam függetlennek érezni. Talán azért, mert egykori politikai elítéltként nekem már nem kellett szerepet játszanom, a rendszer pontosan tudta rólam, ki vagyok. Ezzel pedig megváltottam magamnak a szabadságot. A pályatársaimnak örökös gond volt a megfelelés kényszere, amire nekem már nem kellett figyelnem. Meglehetősen szánalmas lett volna nemcsak magam, hanem a hatalom előtt is, ha elkezdem a rendszernek tetsző írásokkal ellátni a szerkesztőségeket. A hatalom a hozzá dörgölőzőket is nagyon meg tudja vetni.

hvg.hu: És ma hogy áll a hatalommal? Néhány évvel ezelőtt azt nyilatkozta egy interjúban, hogy rezignáltam figyeli a mai magyar közélet eseményeit, a „napi politika csínytevéseit”. Ez azóta sem változott?

B. A.: Nem nagyon, kíváncsian várom, mi lesz ebből. A huszadik század derekától kezdve Közép-Európa, annak is inkább a keleti fele durván eltávolodott a polgári értékektől, a polgári gondolkodástól, és a pillanatnyi megszeppenés után belesüppedt egy riadt gyanakvással telített rezignációba. A kommunizmus évtizedei minden belső tiltakozásunk ellenére igen mély nyomot hagytak a gondolkodásunkban. A gyászos korszak után már megelégszünk bizonyos klisékkel, sémákkal, a szabadság, demokrácia díszleteivel. Sok van még hátra, amíg kikecmergünk ebből az örökségből. Ez alól bizonyára én sem vagyok kivétel.

hvg.hu: Milyen sémákra gondol pontosan?

B. A.: A megálmodott prosperitás közhelyes elemeire. Elvárásaink ma elsősorban primitív egzisztenciális igények mentén szerveződnek. Ilyen panelek vesznek körül lépten-nyomon. Pedig a jólétben sem minden jó, azt is kezelni kell. A luxusba, akár a nélkülözésbe, kellő gyakorlat híján könnyen bele lehet fulladni. A szegénység talán még jobban mozgósítja az ember rejtett tartalékait. A stabil jólét inkább restségre késztet, elpuhítja, elrondítja az embert. Az igazán figyelemre méltó művészi alkotások gyakran éppen nélkülözés, elnyomás körülményei között keletkeznek. Ráadásul az ember természetéből adódóan kalandvágyó lény, akinek izgalmak kellenek, a jólétből eredő unalom óhatatlanul a fiktív, obskúrus tartalmakhoz taszítja, egy deviánsabb, lazább, esetleg bűnösebb világhoz, ami aztán az erkölcsi világképét tovább torzítja.

hvg.hu: Ez a gondolatmenet egybevág azzal, amit az erdélyi idill elveszítésével kapcsolatban említett. Apokaliptikus jövőt jósol?

B. A.: Azt éppen nem. Azért valószínű, itt valaminek most tényleg vége van. Nem kell sokat töprengeni, hogy ezt észrevegyük. Lassacskán a hétköznapi lét egész struktúrája, eszköztára kicserélődik, az eddigi viszonyítási sarokkövek elporladnak, megváltozik az élet tempója, mindehhez alkalmazkodni kell. Nem is áll módunkban fölmérni, hogy holnap, és még ismeretlenebb holnapután merre, és milyen új eszközökkel kell majd boldogulnunk. Itt van valami, ami némi emberi ösztönzéssel továbbgerjeszti önmagát, ebben fenyegető kockázatot érzek. A folyamat távlatai beláthatatlanok, és ez nagyban ki fog hatni a gondolkodásunkra, a politikára, a szellemi életre és a művészetre – egyszóval a jövőnkre. Egy olyan jövőre, amelyben komoly és beláthatatlan demográfiai elmozdulásokra is lehet számítani. Kérdés, mennyiben tudja az ember ezt kezelni. Törékeny világ ez. Nem tudom, ennek körvonalazódó látványa valóban apokaliptikus-e, vagy sem, de az biztos, hogy az ember hajlamos minden változást végzetszerűen látni. Nem kizárt, most az egyszer okkal. Másfelől az emberi természet erőtartalékai kimeríthetetlenek, valahogy megbirkózik majd ezzel is.

Stiller Ákos

hvg.hu: Mondja ezt ön, a művei lapján nagy pesszimistaként számon tartott író. Holott nem a pesszimizmus árad a szavaiból. Már Esterházy Péter is megmondta: „Bár a kritikusok szeretnék, Bodor Ádám esetében értelmetlen pesszimizmusról beszélni. A Sinistra körzet nem sötét világ, hanem itt mások a fényviszonyok.”

B. A.: Igen, erről van szó. Valaki egyszer nem kis rosszallással a szemembe mondta, hogy ő ennél kegyetlenebb könyvet nem olvasott. Nagyon meglepődtem, én a Sinistrát mindig is érzelmes könyvnek tartottam. Igaz, más ott a klíma, mások a kapcsolati viszonyok, az érzelmek is eltorzulva, más szférában jelentkeznek, mégsem pesszimista történetek ezek, legfeljebb más a dolgok elhelyezkedése. Bár nem vitatom, kell bizonyos fokú odaadás és érzékenység ahhoz, hogy ez a látvány a humánum felé is kitáruljon. Egy történetnek mindig többféle látványa van, én nem adhatok utasításokat a helyes értelmezéshez. Hiszen írás közben rendszerint talán még a saját véleményemet is elhallgatom, mert szeretem inkább csak mozgásaiban, tárgyi egyszerűségében látni és láttatni azt a környezetet, amelyet novellám tárgyául kitalálok. Minden ember egy átláthatatlan talány, szuverén indítékok birtokában, akkor meg én hogyan is férkőzhetnék gondolatai, cselekedetei közelébe. A valóságnak is, de egy emberi léleknek számtalan szférája van, ezeknek a burkait én sem kívánom áttörni.