Mementó 1917: az osztrák-magyar uralkodó a lengyel koronáról álmodott?

Az 1917-es orosz bolsevik hatalomátvételről szóló sorozatunk harmadik részében a korabeli nemzetközi erőviszonyokat igyekszünk bemutatni. Azon a napon, amikor Péterváron Lenin és Trockij átvette az irányítást, Berlinben az Osztrák-Magyar Monarchia képviselője arról győzködte állítólag a német császárt, hogy a lengyel koronát tegyék IV. Károly osztrák császár és magyar király fejére. November hetedikén Ottokar Czernin grófot, az Osztrák-Magyar Monarchia külügyminiszterét kihallgatáson fogadta ugyanis Vilmos német császár.

A lengyel-litván területek felosztása

Berlinben a Pesti Hírlap szerint megvitatták „azt az osztrák-magyar részről fölvetett indítványt, mely a perszonálunióra és arra irányul, hogy lengyel királlyá esetleg az osztrák császárt és magyar királyt kiáltsák ki. A terv szerint az új királyságot Litvánia egyes részeivel, különösen a történelmileg Lengyelországhoz tartozó Suvalkival kikerekítenék és Lengyelország korlátlan hajózási jogot kapna a Visztula német részén is” – írta a Pesti Hírlap. A berlini Lokalanzeiger szerint „Galíciát Lengyelországhoz csatolják, Litvánia és Kurland hasonló viszonyba fognak lépni a német birodalommal, mint Lengyelország a monarchiával”.

Przemysl - a lengyel város környékén dúltak az első világháború legvéresebb küzdelmei

Mindebből látszik, hogy a történelmi Lengyelország – amely a 18. század végén szűnt meg létezni - új felosztásáról volt szó Berlinben. Csak 1917-ben már nem Oroszország, Poroszország és Ausztria között szabdalták volna fel a lengyel-litván területeket, hanem Németország és a Monarchia között.

Berlin ellenezte az osztrák ötletet?

Lengyelország új felosztásának bécsi ötletét azonban rendkívüli módon támadták a berlini lapok, nem véletlen, hogy Bécsben igyekeztek tompítani a hírek élét. A Pesti Hírlap tudósítója a Monarchia központjából ezt jelentette, szintén november 7-én: „Itteni beavatott körökben híre jár, hogy azok a berlini jelentések, amelyek a lengyel kérdés megoldását küszöbönállónak mondják, részben koraiak.”

A lap utal arra, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia döntéshozatali problémái is lassítják a lengyel kérdés lezárását: „Még éppenséggel nem bizonyos az sem, hogy a perszonáluniót fogják-e választani Károly királlyal az élén; esetleg más megoldást fognak találni, mindenesetre azonban osztrák-lengyel értelemben. A lengyel kérdésnek perszonáluniós alapon való megoldása, minden egyébtől eltekintve, már atekintetben is nagy nehézségbe ütköznék, hogy ezzel az alkotmány értelmében a budapesti és bécsi törvényhozó testületek is foglalkoznának.”

Német-osztrák-magyar-lengyel gazdasági és katonai szövetség?

Egy nappal később újabb cáfolat látott napvilágot. A Pesti Hírlap bécsi tudósítója szerint a lengyel kérdésről szóló „berlini lapjelentések egyáltalában nem felelnek meg a tényeknek”. A Pesti Hírlap berlini tudósítója viszont arról írt ugyanekkor: „Híre jár, hogy a gróf Czerninnel folytatott tárgyalásokon rendkívül nagy jelentőségű gazdasági tervet beszéltek meg. Állítólag az a szándék, hogy Németországot és az újonnan alkotandó magyar-osztrák-lengyel államot tökéletes gazdasági szövetséggé olvasszák össze. Állítólag még szorosabb katonai közösségre is gondolnak.”

Végül Lengyelország kérdését majd az első világháború után az antanthatalmak rendezik: létrehoznak egy igen nagy területű államot, amelynek egyik feladata a bolsevizmus elleni védekezés lesz. 1920-ban – többek között a szovjet-oroszok elleni győztes varsói csatában - e feladatot sikeresen teljesíti is az újjászületett Lengyelország. Ennek a Szovjet-Oroszország elszigetelésére szolgáló övezetnek, a „cordon sanitaire”-nek a része Nagy-Románia is, amelynek határait az antanthatalmak 1918 után a Párizs környéki békékben állapították meg. 

Amerika és Japán Kínáról egyezkedett

De térjünk vissza 1917 novemberéhez! Miközben az orosz bolsevik hatalomátvétel láthatólag felbátorította a központi hatalmakat, addig az antantnál megindult a keresés a „kieső oroszokat” pótló keleti szövetséges után. E célt szolgálta az amerikai-japán megegyezés, ami Japán számára adott nagyobb teret Kínában, illetve Mandzsúriában. (Az első világháborúban Japán az antant oldalán állt, az USA 1917 áprilisában lépett be szintén ezen az oldalon a háborúba.) 

A Pesti Hírlap minderről 1917. november 8-án így írt: „Az entente minden eshetőségre készen Japánt tartja a háttérben. Amerika biztosította Japán számára a nyílt ajtó jogát Kínában s az Oroszországnak nyújtandó kölcsön ellenértékeként Japán koncessziókat kap Mandzsúriában is. Alexejev nemrég azt mondta, hogy a kimerült Oroszország helyét Japán fogja elfoglalni az entente-ban.” (A hírben szereplő Alekszejev a cári hadsereg utolsó vezérkari főnöke volt.)

Az amerikai-japán megállapodásról a Reuters november 7-ei keltezésű washingtoni hírét vette át a Pesti Hírlap. Eszerint „Isij és Lansing államtitkár” jegyzéket váltottak egymással. (Robert Lansingről, Wilson amerikai elnök külügyminiszteréről és - angolos átírásban - Ishii Kikujiro japán politikusról van szó.) Az egyezmény amúgy pár nappal korábban, november 2-án született, és csak átmenetileg volt érvényben, mert valójában ellentétes volt a „nyitott ajtó-politikával”, és hat év múlva az úgynevezett „kilenchatalmi egyezmény” váltotta fel, amely szintén Kínáról szólt.

Az 1917-es amerikai-japán egyezményben a két kormány kijelentette a Pesti Hírlap szerint: „1. Az Egyesült Államok kormánya elismeri, hogy Japánországnak területi közelsége folytán nagy érdekei vannak Kínában, főképpen azon a területen, amely Japán birtokaival határos. 2. Kína területi szuverenitása ennek ellenére is érintetlen marad. (…) 3. Japánország és az Egyesült Államok nem szándékoznak Kína területi sértetlenségét vagy függetlenségét befolyásolni. Még most is hívei a nyitott ajtó politikájának és Kína egyenjogúsításának a kereskedelemben és az ipar terén.”

Vlagyivosztok helyzete
 
Az amerikaiak még időben igyekeztek biztosítani maguknak Japánt, mert már másnap, november 9-én arról számolt be a Pesti Hírlap egy stockholmi forrásból, hogy „Vladivosztok a maximalistáké”. Vagyis a bolsevikok az orosz távol-kelet legfontosabb kikötőjét, Vlagyivosztokot birtokukba vették. A hír szerint a város „néhány nap óta a maximalisták hatalmában van. Felhívást intéztek a lakossághoz, melyben közölték, hogy ők vették át a hatalmat. Az állami és magánszervezetek kijelentették, hogy elismerik a maximalista uralmat és alkalmazkodnak hozzá”.

Vlagyivosztokot később átmenetileg elfoglalták a japánok – amerikai és brit erőkkel együtt. Végül – számos fordulat után - a polgárháború és az intervenciós küzdelmek lezárásával ért fel, amikor 1922-ben a Vörös Hadsereg tábornoka Uborevics elfoglalta a nagyvárost.

Angol támadás Flandriában

Mialatt a diplomaták november első napjaiban szorgosan osztották-szorozták a kínai befolyási zónákat és a lengyel területeket, a harctereken is zajlottak az események. A nyugati fronton, a flandriai csatában az angolok támadtak, és több hónapos küzdelem után éppen november elején foglalták el Passchendaele falut. Az angolok itt már sok tankot is bevetettek, ám ekkor még csak csekély területi nyereségre tettek szert a német hadsereggel szemben. A háború egy évvel később dől majd el az antant javára.

Olaszországban viszont a központi hatalmak, illetve a Monarchia egységei érték el a Livenza folyót november 7-én a velencei síkságon. A Pesti Hírlap szerint „az olaszok teljes visszavonulásban vannak a Piave felé”. A november nyolcadikai kiadás szerint a Piave vonalától az olasz főparancsnok, „Cadorna megfogyatkozott dandárai még messze állanak”, különösen azok, amelyek a hegységekben is visszavonulásra kényszerültek. (Nem sokkal korábban, október végén Caporettónál törték át az olasz védvonalakat a központi hatalmak seregei. Ez a Monarchia – és a német tüzérség - egyik legnagyobb sikere volt az olasz fronton az első világháborúban.)

„Dél, délnyugat és nyugat felé szorítjuk az ellenséget” – írta a Pesti Hírlap november 8-án, és 7-ei esti jelentések alapján beszámol arról is, hogy „elértük a Livenza vonalát”. „A Livenza harminc kilométernyire fekszik nyugatra a Tagliamentótól”, s a hír szerint „a Piavéig már csak húsz kilométert kell megtenniük” a hadosztályoknak.

Az osztrák-magyar novemberi támadás azonban csakhamar kifulladt, az olaszok leváltották ugyanis a „mészárosnak” becézett főparancsnokot, Cadornát, és a helyére lépő Armado Diaz tábornok tehetségesebben szervezte meg a védekezést a Piavénál – írja e korszakról Alessandro Roselli a Múlt-kor történelmi portálon.

Az ügyes finnek megszerzik az önállóságot

A legügyesebbek azonban a finnek voltak, akik máig ható, rendkívül okos politikával megszerezték előbb – 1917. november 6-án – a függetlenségüket, végül pedig elérték az önállóságukat is. A Pesti Hírlap szerint „Finnország külön köztársasággá alakulásába” Kerenszkij - tehát még a bolsevikok hatalomra jutása előtti legbefolyásosabb orosz politikus -, az Ideiglenes Kormány vezetője volt kénytelen beleegyezni. A Pétervári Távirati Ügynökség november 6-ai tudósítása szerint „Finnországot köztársasággá proklamálták”. Az orosz ideiglenes kormány pedig „jóváhagyta az Oroszország és Finnország egymáshoz való viszonyáról szóló törvényjavaslatot”.

„A javaslat kimondja, hogy Finnország területe Oroszországgal egyesülve marad, de saját kormánya lesz és külön törvényhozó hatalma. Finnország jövőbeli államformája köztársaság lesz saját elnökkel és minisztertanáccsal. Azok a miniszterek, akik a háború és a béke kérdésével foglalkoznak, közös finn és orosz miniszterek lesznek. Az idegen államokkal az orosz kormány fogja a szerződéseket megkötni.” A Pesti Hírlap tehát még egy korlátozott önállóságú Finnországról írt, ám az Ideiglenes Kormánynál sokkal messzebb mentek a bolsevikok, akik hamarosan teljes függetlenség lehetőségét is megadták a finneknek, illetve más népeknek is.

A finnek az októberi bolsevik hatalomátvétel után azt a szovjet deklarációt használták ki, amely 1917. november 15-én Oroszország népeinek önrendelkezési jogát nyilvánította ki. Még ugyanezen a napon a finn parlament kimondta: minden hatalom „pro tempore”, azaz átmenetileg a szuverén Finnországé. December 6-án aztán a finn parlament kimondta az ország tényleges függetlenségét, amit a szovjet kormány december 31-én dekrétumban ismert el. Ezt a legfőbb szovjet hatalmi szerv, az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság 1918. január 4-én hagyta jóvá. Ezután Németország és a skandináv államok késedelem nélkül elismerték a finn függetlenséget.

Mindez azonban csak papíron tűnik egyszerű folyamatnak: 1918-ban véres polgárháború zajlott Finnországban. Végül Finnországban a vörösök veszítettek, s ebben a fehéreknek nyújtott német támogatás sem volt elhanyagolható. 

És mi lett a nemzetközi békével?

A Pesti Hírlap 1917. november 11-én, pár nappal a bolsevik hatalomátvétel után arról számolt be arról, hogy „a pétervári szovjet-kormány javaslatot tett valamennyi hadviselő országnak, hogy haladéktalanul kezdjék meg a közvetlen tárgyalást a demokratikus békéről és a tárgyalások érdekében kössenek három havi fegyverszünetet”.

A Breszt-litovszki béke

Wikipedia

Mindennek azonban csak hónapokkal később lett valódi hatása: a németek által 1917-ben lelkesen támogatott Lenin ugyan mihamarabbi békét akart, de a bolsevik vezetésen belüli viták ahhoz vezettek, hogy a békeszerződés a németekkel csak 1918 márciusában jött létre Breszt-Litovszkban. Ebben Oroszország óriási európai területeket és szénbányáinak jelentős részét vesztette el. A németek számára ez azonban már késő volt: az antant fölénye egyre nyomasztóbbá vált. 1918-ban a nyugati fronton még megpróbálkoztak egy nagy offenzívával Vilmos császár csapatai, de a támadás összeomlása után az első világháborút elvesztették.

Közben Szovjet-Oroszországban a bolsevikok élethalálharcot folytattak a cárista hadsereg maradványaival és a külföldi intervenciós csapatokkal. Lenin, Trockij és tábornokaik végül megvédték hatalmukat, de például a lengyelek elleni támadásuk 1920-ban kudarcba fulladt. A húszas évektől kezdve ezért a Szovjetunió feladta a világforradalom célkitűzését, és a „szocializmus egy országban” programját kezdte megvalósítani egy az ismeretlenségből gyorsan felemelkedő politikus: Sztálin.