Mementó 1920: az egypárti uralom születése

Amikor a hazai demokratikus hagyományok hiányáról, illetve a Kádár- és a Rákosi-korszak egypártrendszeréről beszélünk, akkor tulajdonképpen lerövidítjük a történelmi „hagyományainkat”. A Horthy-korszakban ugyanis kis túlzással mindvégig kvázi egypártrendszer volt érvényben, és az Osztrák-Magyar Monarchia fennállásakor is többnyire egyetlen párt volt hatalmon.

Ha a rendszerváltás elmúlt húsz évétől eltekintünk, akkor az 1867-1989 közötti 122 évből mindössze minden hatodikra volt jellemző, hogy nem az adott időszak „egypártja” kormányzott. Mindez nem bizonyult praktikusnak, mivel a mindenkori „egypártok” két vesztes világháborúba és az elveszített hidegháborúba sodorták Magyarországot. A pártelitek ugyan itthon bebetonozták hatalmukat, ám a globális változások az első és a második világháború után, illetve 1989-90-ben is elsöpörték őket.

Az egypárti korszakok sajátosságai

Mindegyik „egypárti” korszakra jellemző, hogy korlátozták a szabad választójogot, illetve a választás lehetőségét (időnként mindkettőt), így az uralkodó elit – összezárva a sorait – nem engedte más politikai erőknek a döntésekbe való beleszólást. A kommunizmus idején elvben szabad volt a választás – egy lehetőség közül. A Monarchia és a Horthy-rendszer idején részben nyílt szavazás volt, másrészt szűkre szabott volt a választójog. Ezeket a választójogi rendszereket tehát nehéz összehasonlítani a mai alkotmányos berendezkedéssel, amikor szintén hallani az „egypártrendszer” emlegetését.

Horthy Miklós - fehér lovon

A hazai politikai elit – az „egypárt” politikai beállítottságától függetlenül – 1875 és 1989 között mindig talált igazolást arra, hogy miért nem ad szabad választójogot az ország állampolgárainak: a nemzetiségek térnyerése, a jobb- vagy baloldali veszély hangoztatása egyaránt szerepelt a kimondott-kimondatlan indokok között.

Az is gyakori volt, hogy az „egypárt” neve változzon. A kommunista rendszerben (MDP, MSZMP) és a Monarchia (Szabadelvű Párt, Nemzeti Munkapárt) idején is módosítottak olykor a neveken, de a legtöbbször a Horthy-korszakban módosult az uralkodó párt neve, ezért sokaknak nem is tűnik fel, hogy szinte mindvégig ugyanaz a párt – a közkeletű elnevezéssel „egységes pártnak” nevezett alakulat - volt hatalmon, mindössze a vezető eliten belüli eltolódásokat követte a szervezet nevének módosítgatása. 

Egy (két) párt Monarchiában

De nézzük előbb, hogy milyen „egypárti uralom” működött az Osztrák-Magyar Monarchia fennállása idején (1867-1918). Ekkoriban többnyire egyetlen magyar párt irányította a hazai belpolitikát, a Szabadelvű Párt (1875-1905), illetve a részben annak romjain létrejött Nemzeti Munkapárt (1910-1917). A két pártot apa és fia, vagyis Tisza Kálmán és gróf Tisza István szervezte meg. A kapcsolatot a két formáció között nemcsak a két politikus rokonsága mutatja, hanem az is, hogy a fiú, gróf Tisza István volt a Szabadelvű Párt utolsó miniszterelnöke, és ő lett később a Nemzeti Munkapárt kormányfője is.

Természetesen a Monarchia idején formailag többpártrendszer volt, de a korlátozott választójog révén az uralkodó elit monopolizálni tudta a hatalmat, és ennek egyetlen módja volt: az erőkoncentráció, a kvázi egypárti uralom. A Monarchia idején a szociáldemokraták kiszorítása és a nemzetiségek háttérbe szorítása volt a két legfontosabb indoka a választójog korlátozásának. Az „egypárti” uralmat illusztrálja, hogy a Monarchia 51 évéből csak az első nyolc esztendőben és aztán 1905-1910 között nem ez a két politikai tömörülés (a Szabadelvű és a Nemzeti Munkapárt) volt a meghatározó hazai politikai erő. (A Nemzeti Munkapártnak még 1918-ban is többsége volt az Országgyűlésben, és a Monarchia utolsó miniszterelnöke is az egykori szabadelvű párti kormányfő, Wekerle Sándor volt.) 

A következő egypárti uralom

A következő „kvázi egypártrendszer” sem sokat váratott magára: szintén korlátozott választási szisztémát alakított ki a Horthy-rendszer a két világháború között, 1920-tól kezdve. Az ekkor hatalmon lévő elit ugyancsak összezárta a sorait. A választójog korlátozásának a Trianon után összezsugorodott országterületen ekkor már nem a nemzetiségek visszaszorítása volt az oka, ezúttal a baloldali veszélytől való félelem, illetve az állam fenntartásának az igénye. 1920-ban, az őszi rózsás polgári forradalom és a Tanácsköztársaság 1919-es bukása után ugyanis Magyarország fennmaradása volt a tét. Mindez újabb erőkoncentráció létrehozását tette szükségessé, amelyről a korabeli sajtó is beszámolt.

A Pesti Hírlap 1920. július 11-én, alig több mint egy hónappal a trianoni békediktátum aláírása után, folyamatos kormányválság közepette, elsőoldalas címében írta: „Elkészítik az egységes kormánypárt programját”, illetve „A pártok hozzájárultak a fúzióhoz”. A kormányválság azt jelentette ekkoriban, hogy tarthatatlanná vált a Simonyi-Semadam-kabinet helyzete. A szélsőjobboldali erők puccsától tartva a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja – ennek tagja volt Simonyi-Seamadam is - és a Kisgazdapárt közös intézőbizottságot hozott létre már öt nappal a trianoni béke aláírása után, 1920. június 9-én, hogy megóvják a nemzetgyűlés szuverenitását.

A trianoni szerződést aláíró kormány csak pár hónapig - 1920 márciusától júliusig - volt uralmon. Simonyi-Semadam Sándor miniszterelnök már június 28-án lemondott, de ügyvezetőként még hosszú hetekig kormányzott – július 19-éig -, miután az utódját csak nagy nehezen találták meg. Az utód először úgy tűnt, gróf Bethlen István lesz, de az ő miniszterelnökké való kinevezése csak egy év múlva következett be. Ennek okai az egységes párt létrehozása körüli személyi torzsalkodásokra vezethetők vissza. Három párt egyesítéséről van ekkor szó: a KNEP-ről, a kisgazdákról és az 1920 januárjában a KNEP-ből és a Kisgazdapártból kivált disszidensekről.

De térjünk vissza a Pesti Hírlap július 11-ei beszámolójához. Eszerint „Gróf Bethlen István ma jelentést tett a kormányzónak [Horthy Miklósnak] az egységes pártalakulás sikeres előkészítéséről, a három pártnak arról az egyhangú határozatáról, amely kimondja az egy pártban való egyesülést.” A vasárnapi kiadású Pesti Hírlap szerint „a pártokban, amelyek szombaton ez ügyben értekezletet tartottak, hosszabb vita folyt azokról a feltételekről, melyeket az egyesüléssel szemben megszabtak. A kisgazdapárt értekezletén Kovács J. István azt fejtegette, hogy a vidéki szervezeteket nem lehet megszüntetni vagy beolvasztani megkérdezésük nélkül, a fúzió csupán a parlamenti pártokra vonatkozik. Berky Gyula a dezignált miniszterelnök [Bethlen Istvánnak] azzal a felfogásával szállt szembe, hogy amennyiben a nemzetgyűlést feloszlatnák és az új választójogi törvény még nem lenne kész, a választásokat a Tisza-féle választási törvény alapján kell megejteni.” 

Vagyis már az egységes párt létrehozatalkor felmerült a választójogi törvény módosítása, amit később jelentősen szűkítenek majd, főleg 1922-től, rendeleti úton, és ennek eredményeként Romsics Ignác történész szerint 40-ről 28 százalékra esik vissza a választásra jogosultak aránya, elsősorban a szakképzetlen nőket szorítja ki a Horthy-rendszer a szavazásból. Még súlyosabb, a demokratikus elveket alapvetően sértő lesz a nyílt szavazás bevezetése vidéken. (Budapesten és tíz, még később már csak hét nagyváros kivétel volt ez alól, vagyis a választók ötöde szavazhatott csak titkosan a Horthy-rendszerben.)

A kisgazdák bedarálása
 
Visszatérve a Pesti Hírlap beszámolójához, amely a kisgazdapárti tanácskozásról szól, a cikk megállapítja: „Több felszólalás után, amelyek hangsúlyozták, hogy a párt részéről nagy áldozat különállásának és gazdajellegének feladása, elvben elhatározta az értekezlet az egyesülést, azonban kimondta, hogy vidéki szervezeteit fenntartja, az egyesülést perfektuáló határozati javaslatba pedig felvetetni kívánja, hogy az új párt a keresztény nemzeti irányzatnak biztosítását, az agrárszempontok különös érvényesülését és az égető szociális kérdések megoldását tűzi ki célul maga elé.”

Teleki Pál kétszer, Imrédy Béla egyszer volt Horthy miniszterelnöke

Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára

Mindebből sejthető, ami a későbbi években, évtizedekben kiderül majd: az úri középosztály és az arisztokrácia pártja, a KNEP tulajdonképpen bedarálta a kisgazdákat. Az 1920-ban megalakult egységes párt ugyanis tesz ugyan egy gesztust a gazdáknak, és igen mérsékelt földreformot hajt majd végre, ám ez alig megy túl a látszatintézkedéseken. Az úgynevezett Nagyatádi-féle földreform megvalósul, de ez csak az ország termőterületének 8,5 százalékát érinti Romsics Ignác szerint, és ezt az 1,1 millió kat. holdat is félmillió ember között osztják szét. Nyilvánvaló, hogy ezekből életképes gazdaság kevés alakult ki, hiszen átlagosan 1,7 holdat kaptak az igénylők. A földosztás Magyarországon egyébként lényegesen elmaradt a Romániában hozott intézkedésektől, ahol a földterület 27 százalékát osztották ki, és Csehszlovákiában is lezajlott egy hasonló, a földek 16 százalékát érintő folyamat. Mindez annak az eredménye, hogy Magyarországon a nagybirtokosok óriás befolyással rendelkeztek, és ehhez megfelelő eszköz volt a kisgazdák háttérbe szorítása az egységes párton belül. 

Húsz ellenzéki maradt

A kisgazdák ezt azonban nem tudhatták előre, így a Pesti Hírlap 1920. július 14-én szerdán címlapján hozta: „Megalakult az egységes kormánypárt”.

Az ekkor erősen cenzúrázott lap így ír minderről: „A politikai konszolidáció felé való törekvésben fontos eseményt jegyezhet föl a mai nap krónikája: a nemzetgyűlés három nagy pártja egyesült egy kormányzópártban, amely nemcsak hogy többsége a mai parlamentnek, de egy körülbelül 20 tagú ellenzéket leszámítva, magában egyesíti a 213 tagú nemzetgyűlésnek jóformán kilenctized részét. Az új pártból fog most már megalakulni a kormány és az egységesebb parlamenti viszonyok közepette hozzáláthat a nemzetgyűlés ahhoz a nagy reformmunkához, amelyre az ország újjáépítése végett szükség van. A hosszú válság megoldásának Ez az első jelentős eseménye gróf Bethlen István nevéhez fűződik, az ő fáradozásával sikerült a pártokat arra a honfiúi belátásra bírni, hogy országos érdek ma minden erőnek a koncentrálása. A pártok egyesülése, illetve z új nagy pártnak, az Egyesült Keresztény-Nemzeti Kisgazda- és Földművespártnak megalakulása kedden [előző nap] ment végbe a volt kisgazdapárt Esterházy utcai körhelyiségében. A három párttagjai csaknem teljes számban összegyűltek az alakuló értekezletre. A volt kisgazdapárt nevében nagyatádi Szabó István miniszter jelentette be a pártnak az új párthoz való csatlakozását. (…) A keresztény nemzeti egyesülés pártjának csatlakozását Haller István jelentette be. A disszidensekét Fáy Gyula. (…) Rubinek Gyula miniszter az új pártot megalakultnak jelenti ki. Az új párt: Egyesült Nemzeti Keresztény Kisgazda- és Földmívespárt.”

Mindebből látszik, hogy a párt neve olyan hosszú, hogy a Pesti Hírlap kétszer nem is tudja ugyanúgy leírni, de ez nem zavarta az alapítókat, inkább az volt a fontos, hogy irányítható legyen az ország. Persze azért nem ment simán minden: Bethlen István előterjesztett kabinetjét a másnapi, csütörtöki Pesti Hírlap tudósítása szerint Horthy Miklós kormányzó nem fogadta el, ezért Bethlen visszaadta kormányfői megbízatását. Bethlen kabinetjében túl sok volt a független, illetve pártonkívüli, ezért „fúrták meg” a pártvezetők az előterjesztést.

Rubinek nem, Teleki igen

Ezután a kisgazda Rubinek Gyula még tett egy gyenge egyeztetési kísérletet, amelynek akár az is lehetett volna a végeredménye, hogy ő legyen a miniszterelnök, de a kormányzó Horthy végül Bethlen szövetségesét, gróf Teleki Pált jelölte ki miniszterelnöknek. Teleki már sikeresebben egyeztetett a személyi kérdésekben, így 1920. július 19-én megalakíthatta kormányát, amelyben a földművelésügyi tárcát a volt kisgazda, Nagyatádi Szabó István kapta, a külügyet gróf Csáky Imre irányította, belügyminiszter Ferdinandy Gyula, hadügyminiszter pedig Sréter Pál lett.

Az egységes párt neve a Horthy-korszakban ezután még többször módosult (Keresztény-Keresztyén Földmíves-, Kisgazda- és Polgári Párt: 1922–1932, Nemzeti Egység Pártja: 1932–1938 között, 1939 után: Magyar Élet Pártja). Mindez azonban nem változtatott azon, hogy az eliten belüli erőátcsoportosítások határozták meg a hazai politikai életet, az egységes párton kívüli erők, így az 1930-tól kezdve megszerveződő független kisgazdák vagy a még régebben tevékenykedő szociáldemokraták nem szólhattak bele érdemben a döntésekbe. Teleki Pál egyébként a különböző pártnevek ellenére két eltérő periódusban is volt miniszterelnök a Horthy-korszakban. Először 1920-21-ben, majd 1939-41 között. Második miniszterelnöksége tragédiába torkollott: önkezével vetett véget életének 1941-ben.