Naponta mondja be a rádió, milyen remek tanév virradt ránk, és hány gyerek kap ingyen tankönyvet. Arról a néprádió természetesen nem mesél, hány és hányféle hibát meg hajmeresztő hülyeséget találtak eddig a szülők azokban a könyvekben.

Felsorolni is nyűg, a magyarázkodásokat hallgatni meg főleg. Igen, ezek egy része benne volt a korábbi kiadásokban is. Aztán kinyomtatták őket évről évre újra, ugyanúgy. Más túlkapások vadonatújak, süt belőlük a törleszkedés, a kurzus, a völkisch pátosz. Vagy egyszerűen csak a tufa korlátoltság.

Csakhogy van egy komoly különbség, ami botránnyá tesz hibákat, amelyek ezidáig megkerülhető problémák voltak.

Az, hogy most már nem lehet őket megkerülni.

Korábban ezek a tankönyvek számos másikkal együtt szerepeltek a piacon. Voltak náluk jobbak, rosszabbak, modernebbek és ósdiak, érdekesebbek és unalmasok. Lehetett választani, és a felelősség a tanárnál, az iskolánál volt. Náluk kellett reklamálni, ha a szülő kiszúrt valami baromságot a tankönyvben, és a jó tanár ilyenkor megnyugtatta, hogy órán korrigálják a hibát. És ha egy tanár úgy gondolta, tud ő jobbat is, akkor volt esélye beszállni a versenybe.

Ma kinél lehet reklamálni? Ma a tanár suttogva, karját széttárva mondja el, mi a helyzet a könyvekkel, vagy hogy került oda az új igazgató, és hozzáteszi, hogy maradjon köztünk, mert aki panaszkodik, annak elveszik az óráit. A Kliknél nincs fogadóóra. Azt legfeljebb megostromolhatjuk majd, amikor betelik a pohár.

És most ezek a könyvek vannak csak. Nincs választás. A felelősség innentől minden benn felejtett hibáért, talpnyaló nemzetiszín farokért, elavult információért azoké, akik a monopóliumot létrehozták, és kiválasztották az egyetlent. Hab a szaros szendvicsen, hogy a kiválasztás szempontjai – mint ahogy az iskolaigazgatók kinevezése is – tökéletesen átláthatatlanok, nyilvános indoklás nincsen. Nincs, aki tartaná a hátát: egymillió-háromszázezer gyerek tartja helyette.

Világos, hogy a tankönyvbírálat korábban sem működött jól, ám a sok baj mellett ott volt a választás szabadsága. Aki azt eltörli, az magára vállalja, amit kizárólagos anyagként rákényszerít minden magyar gyerekre. Aki ekkora horderejű döntést hoz, az aludjon a nyomdában, és reszketve ellenőrizzen minden betűt egyenként. És amikor mégis téved, akkor lépjen elő, kérjen alázatosan bocsánatot – minden gyerektől és tanártól –, és intézkedjen a mielőbbi korrekcióról.

Nem olyan nehéz, mint amilyennek látszik. Megesik a szabad piacon minden nap. Becsúszik egy konstrukciós hiba, baci megy az üdítőbe, vagy törik a gázpedál. Akinek inge, az felel érte, és hajbókolva ígéri, hogy soha többé nem fordul elő. Esetleg lemond, nyugdíjba vonul, a többiek pedig tanulnak az esetéből. Össze lehet rántani egy kézbe az egész piacot, de akkor azzal jár a felelősség egésze is.

Király, te tetted ezt.

1989-ben voltam nyolcadikos. A történelemkönyvünkben dicső szovjetek masíroztak, és ellenforradalmárok ordibáltak. Voltak benne nevetséges hazugságok a Nyugat bukásáról és a szocializmus felsőbbrendűségéről. De mi már hallottunk ezt-azt otthon és máshol arról a bukott Nyugatról, sőt jártunk is ott, háromévente egyszer. Meg tudtuk különböztetni a Commodore 64-et a Junoszty tévétől. Alig vártuk, hogy vége legyen a sulinak, hazafelé vegyünk egy Coca-Colát, és aztán játszhassunk a számítógépünkön. Tanáraink nyíltan kiröhögték a tankönyvet, és jól tették, mert sült hülyének tartottuk már akkor a szerzőit, és így járt volna bárki, aki velük egyetért.

Aztán örültünk, amikor megbuktak a komcsik, azok a hülyebácsik, akik ilyen tankönyvekkel próbáltak etetni minket. És kisvártatva megint kirobbant belőlünk a gúnykacaj, ahogy a bocskais, nehézkes urak elhelyezkedtek, és büfiztek valamit a kóláról meg a kultúrszennyről. Bukni fognak ők is, ezt tudtuk biztosan, hiszen láttuk az ásító űrt, ami elválasztotta őket a valóságtól.

Pedig akkor még nem is volt a gépünkön microsoftos internet.