A pillanatnyi helyzet az, hogy az ajtó alatt kellene bekúsznunk, igen alázatosan meghallgatni a feltételeket, töredelmesen bocsánatot kérni mindenért, és aztán nekirugaszkodni a teljes életmódváltásnak. Nekünk az a hitel életbevágó, kiszáradt minden más forrás, és napról napra romlik a helyzet. Ez maga az államcsőd tulajdonképpen, csak azért nem zuhantunk még bele, mert maradt remény, hogy az IMF megszán bennünket.

Az államcsőd mindennapos téma, a várható szörnyűségek foglalkoztatnak mindenkit, és izgatottan tárgyalják mindenfelé, hogy nem kéne-e kimenteni a maradék pénzt a lakossági és céges számlákról, lehetőleg az országon, forinton kívülre. Aztán amikor ez a pánik beindul, azzal meg is érkezett a csőd.

Látványos jelenet az utolsó felvonásban, ahogy kiáll a miniszterelnök meg a szóvivője, és garantálják a bankbetéteket. Helyesen cselekszenek, kénytelenek fogadkozni, mert az eddigiek alapján tulajdonképpen simán beleférne, hogy átnevezik hadiadóvá, aláíratják a zsebelnökkel, és volt, nincs. Csak már az se ér semmit, ha megígérik, hogy nem tesznek ilyet:

Az államcsőd olyan kellemetlen jelenség, hogy mindenki igyekszik elkerülni, nemzeti kormányok és külső tényezők egyaránt. Magyarország a zseniális szabadságharcával utolsó csicska lett, akivel fel lehet nyalatni a padlót. Az arcoskodásnak vége, azt tesszük, amit a hitelező kér, utána engedélyt kérünk jelenteni. Különben nincs vacsora.

Occupy Hungary

Innentől a hitelező – az IMF és az EU – okos döntésén múlik a jövő. Ha rövid távra számolnak, akkor megelégszenek a szokásos birkanyírással, pénzügyi stabilizációval. Ha előbbre tekintenek, akkor viszont pénzről szó sem esik az első tárgyalásokon, hanem mindenekelőtt a pártállam visszabontásáról. Ez a rendszer ugyanis nem a hatékonyabb kormányzás eszköze, hanem a hatékonyabb és hosszú távú elkúrásé.

Hiábavaló munka lenne úgy gatyába rázni a magyar költségvetést, ha közben esély sincsen arra, hogy fair választáson válthassuk le ezt a példátlanul ostoba bandát az ezer évre bebetonozott szoponcaikkal és gránitba vésett varázsigéikkel együtt. Amint levegőhöz jutnak, folytatják tovább. Ha komolyan gondolja Nyugat-Európa és Amerika a magyar demokrácia védelmét, akkor addig kell lépnie, amíg a formálódó autokrácia kiszolgáltatott. Amelyiknek már megvan az atombombája, az reménytelen eset.

Az uniónak szembe kell néznie azzal, hogy vannak rendfenntartói kötelezettségei. Líbia után egy más jellegű, olcsóbban és könnyebben megoldható, de megoldandó probléma adódott a végeken. Bizonyára nem az utolsó ilyen, ezért is kell most ügyesen játszaniuk, ha már nekünk nem sikerült.

Ráadásul nemcsak azt kellene kitaposni Orbánból, hogy visszavonja az alkotmányt, meg a választási és a médiatörvényt, mert az előző törvények visszaállítása sem elegendő. Konkrétan át kellene gondolni például a rém korrupt kopogtatócédula-rendszert, pártfinanszírozást, kitalálni helyette tisztábbat és olcsóbbat, elcsapni a végtelenül pofátlan médiatanácsot – újra és még tágasabbra nyitni azokat a nyílászárókat, amiket Orbán eddig beszögelni igyekezett. Úgy mellesleg, hogy erre senkitől nem kapott felhatalmazást; azért tudta megragadni a teljhatalmat, mert akkor még nem látta mindenki, hogy ez egy fogalmatlan hülye. Most, hogy kudarcot vallott, minden figyelmeztetés ellenére nekiment a falnak, a rendszere is elvesztette az értelmét.

Igen, ez csupa olyasmi, amit kultúrnépek elintéznek maguk közt, de ahogy a pénzünkkel gazdálkodni se tudunk, úgy néz ki, ehhez is kell a nemzetközi, mentori segítség. Ami most úgy kezdődhetne el, hogy a tárgyalások megkezdésének feltételeként ezeket mind aláíratják a kétharmaddal. Nesze koki, nesze saller, büdösbogár!

Az okos diktátum az egyetlen esélyünk, a távoli remény meg az, hogy felnövünk hozzá. Ezzé lett magyar hazátok. De hát a törököt és az oroszt se magunk vertük ki innen.