Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Rossz lehet most Matolcsy Györgynek lenni, sajnálom már szegényt. Az álmatlan éjszakák, a szorongás, a bepisilések. És bizton készülhet a további sorscsapásokra. Például hogy végül a nyakába varrják az egészet. Pedig az elkúrás nemcsak az ő műve, a bóvli minősítést nem egyedül harcolta ki.
„Elemezgethetek még egy pár hétig, aztán majd jönnek, akiknek az a szakmájuk és azt mondják, hogy ők már elemezték. Magyarország le van írva. Ezért annak az előrebocsátásával, hogy amit csinálunk, az messze nem tökéletes, nem tudok nektek B verziót mondani.”
A szövegből kiderül, Gyurcsány tudta, meddig mehet el. Az elkúrás abban állt, hogy a népszerűségért elment a falig. A reformpróbálkozásaiba pedig azért vágott bele, hogy tartósan, fenntarthatóan elkerülje a bóvliságot, akár átmeneti népszerűségvesztés árán is. Kényszerből tette elsősorban, nem csupán a lelkesült reformerség vitte, hanem az egyértelmű figyelmeztetés, hogy lépni kell.
Mármost ha ezt elkúrásként őrzi meg a történelmi emlékezet, az rendben van, polgárjogot nyert egy szép indulatszavunk, ide is le lehet írni simán, meg printbe, versbe, olajfestménybe és törvénybe. Ez volt tehát Gyurcsány bűne: majdnem bóvli lettünk, és csak az utolsó pillanatban rántotta félre a kormányt. Átok reá hetedíziglen.
Viszont akkor most ki kellene találni egy új szót. Valami még alpáribbat, csattanósabbat, az elkúrás felsőfokát. Az új változat nagyon hasonlít a Gyurcsányéra, csak nincs benne olyan fordulat, amikor a főhős észhez tér.
Doing a Hungary
Egyenesen nekimenni a falnak, az más minőség. Kiabáljuk együtt: legalább megpróbáltuk! És ezt ugyanúgy elmondhatjuk magunkról, mint azok a hősök, akik bemásztak a macihoz az állatkertben, vagy ráugrottak a kaktuszra. Nem tököltünk esélyekkel, következményekkel, csináltuk, ahogy jólesett. Egyszer élünk, carpe diem, just do it.
Nem derült égből jött ám a leminősítés. Lehet, hogy a hitelminősítők nagy svindlerek, de a logikájuk nem felfoghatatlan. A Nemzetgazdasági Minisztérium végül rácsodálkozott a valóságra, és behúzta a féket. Aztán jöttek a kommunikációs szakértők, és kiválogatták a valóságból, mi az, amit még meg tudnak magyarázni. Amit nem tudnak, azt majd megpróbáljuk elsunnyogni.
A bóvli címkét akkor kaptuk a nyakunkba, amikor kiderült, mi az IMF-megállapodást nem úgy értjük, hogy mostantól értelmes, kiszámítható és fenntartható gazdaságpolitikára váltunk. Dehogy! Hanem hogy ők ideadják a pénzt, mi meg csinálunk mindent továbbra is úgy, ahogy Matolcsy György és Orbán Viktor jónak látja. E két név nyilván garancia a magyar választók többségének, de sajnos senki másnak nem az, márpedig mi éppen a mások pénzére ácsingózunk.
Tudom, hogy Giró-Szász András nem ad a hitelminősítők szavára, és a híradóban is be lehet mondatni, micsoda hazug és buta társaságok ezek. A gond az, hogy a piac többi szereplője viszont még nem tette magáévá a mi értelmezésünket. Hát le se szarnánk mi az IMF-et meg a Moody’st, ha az ő borúlátó hazugságaikra fittyet hányva dőlne hozzánk a szaúdi vagy a kínai pénz. De nem dől. A keleti uralkodók sem velünk értenek egyet, hanem a háttérhatalommal. Pech. Mindenki szembejön az autópályán, ortodox irányban.
A kudarc tapintható közelségbe került. Orbán a gazdasági és a kommunikációs csőd közül választhat. Az előbbi maga az alkalmatlansági bizonyítvány. Az utóbbi megroppantja a jobboldal egész filozófiáját, a nemzeti szuverenitás és a tévedhetetlenség mítoszát, a hitet, hogy ők ügyesebbek és okosabbak a komcsiknál. Továbbá felveti a felelősség kérdését. Eddig tartott a mese, köpött a maci, matt két lépésben. Gyakorlott sakkozó ilyenkor feladja. Az amatőr viszont lejátssza a végsőkig, amíg egy parasztja sem marad.
