Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Tehetetlen ellenzék, tüntető diákok, Putyin árnyéka, Soros a mumus: mégsem Magyarország. Végel László Kossuth-díjas író beszámolója Szerbiáról.
A szerbiai egyetemista tüntetések úgy jöttek, mint a derült égből a villámcsapás. Április 2-án köztársasági elnökválasztási előrejelzések egyöntetűen Aleksandar Vučić jelenlegi kormányfő, a Szerb Haladó Párt (SZHP) elnökének győzelmét látták előre. Némi eltérések csak abban mutatkoztak, hogy az első körben győz, vagy pedig a másodikban. Az ellenzéki jelöltek sanyarú körülmények között álltak versenybe, a felmérések szerint az országos lefedettségű tévécsatornák a választásokra szánt idő 92 százalékát Vučićnak szentelték, a maradék 8 százalékon osztozott a többi 11 jelölt. Vučić fölényes győzelmet kívánt aratni, hatalmas autóbusz-karavánokkal utaztatta hívet, hogy minél tömegesebbek legyenek a választási nagygyűlések. Szabadkán az oda érkező autóbuszok megbénították a város forgalmát. Újvidékre vagy 200-250 autóbusz érkezett, ami azt jelentette, hogy egyszerre vagy 10 000 ember özönlötte el a város utcáit. Nem volt parkolóhely, a város szendvicsekre szaglott, mert ezzel érkeztek a professzionális mitingelők, akikről az a hír járta, hogy egyéb juttatásokban is részesültek.
A külföldi, s részben a hazai sajtó szerint is 2000, vagyis Milošević bukása után nem volt ilyen brutális választási kampány, mint ez, ami azért is meglepő, mert a köztársasági elnök kompetenciái a szerbiai alkotmány szerint szerények, majdnem szimbolikusok.
Ezért tehető fel a kérdés, hogy a kormányfő Aleksandar Vučić miért szállt mégis a ringbe. Nyilvánvalóan nem a köztársasági elnöki poszt miatt, hanem mert véglegesen meg akarta szilárdítani a rendkívül heterogén pártján belüli tekintélyét. A Šešelj vezette Szerb Radikális Pártból kiszakadó SZHP tagságának, aktivistáinak, de vezérkarának jelentős része a szélsőségesek táborából került ki, ugyanakkor csatlakoztak hozzá mérsékeltebb elemek is. A szakítás nem egyszerű, a régi bakancsos nacionalizmust fel kell váltani az új, pillenyakkendős nacionalizmussal. Homogenizálni kell a pártot, nehogy a radikális hagyomány réseket üssön rajta, ami csakis látványos választási győzelemmel érhető el. Vučić tehát belső pártérdekektől vezérelve folytatta a „gigantikus kampányt”, ami azonban csökkentette a népszerűségét és ellenszenvet váltott ki.
Az ellenzék nagy része személyi kultusszal, a diktatúra bevezetésével vádolta Vučićot. Kialakult az illiberális demokrácia szerb változata, miközben kormány nem győzte hangoztatni az uniós csatlakozás prioritását. A kettő viszont ellentmondásba került egymással. Aleksandar Vučić győztesként került ki, a szavazatok 55,07 százalékát vallhatta magáénak, igaz, a szokásosnál alacsonyabb részvétel mellett. Az uniós csatlakozás és az illiberális demokrácia ellentmondását azonban nem tudta feloldani, viszont külpolitikailag értékesítette, ügyesen beépítette a kampányába, hogy egyaránt élvezi Vlagyimir Putyin és Angela Merkel támogatását.
A választási eredmények már némileg sejtették a közhangulat módosulását. A második helyen végző, nem a hagyományos pártnomenklatúrából érkező, civilnek nevezhető Ivan Janković élvezte ugyan a Demokrata Párt és még néhány kisebb párt támogatását, de a volt ombudsmant főleg a civilszféra támogatta, köztük jelentős írók, művészek és értelmiségiek. A rendkívül szegényes anyagi háttérrel rendelkező Janković eredménye (16,36%) jelezte: a választók kiábrándultak a rendszerváltó politikai elitből, hiszen a választásokon induló néhány régi pártvezér csúfos vereséget szenvedett, úgyhogy a független sajtó politikai nyugdíjba küldte őket.
A legnagyobb meglepetést azonban a civil jelölt, a jelenlegi politikai elitet parodizáló Beli Preletačević (Köpenyegforgató) nevű „fiktív” személy jelentette. Szabadkának folyót ígért, hidakkal. Szerbiának pedig tengert. Nyíltan bevallotta, hogy ő is lopni fog, de engedni fogja, hogy a nép is lopjon. Köpenyegforgató álnevet azért választotta, mert a politikai elit jelentős része az idők folyamán több pártot is váltott. Fűt-fát igért, mert mint mondta, ezt teszik a politikusok. Bejelentette, hogy ő is hazudik, akárcsak a többi politikus. A közvéleménykutatók felfigyeltek arra, hogy főleg a fiatalok körében népszerű; ez be is jött, mert több mint 9,42 százalékot ért el, többet, mint a szélsőséges pártok együttvéve. Vojislav Šešelj a Hágából kiszabadult szélsőjobb politikus nem fogta fel, hogy Szerbiában lezárult a bakancsos nacionalizmus ideje, s csak 4,49 százalékos eredményt ért el, ami miatt depresszióba esett.
Az ütközési pontok módosultak, a Milošević-időszakban antagonisztikus táborok sokszor egybemosódtak és másféle beszédmódot igényeltek. A közélet homályosabb és zavarosabb, de árnyaltabb lett. Az elnökjelöltek többsége az EU-ba való belépést hirdette, csak néhány leszerepelt kis párt volt EU-ellenes. Legtöbbjük, akárcsak Aleksandar Vučić és a vele koalícióban fellépő Szerbiai Szocialista Párt, valamint a Vajdasági Magyar Szövetség a jelenlegi neoliberális gazdaságpolitika folytatásában látta a kiutat. Ez olcsó munkaerőt, a külföldi tőke minél nagyobb beáramlását jelenti annak árán is, hogy az adófizetők pénzén szubvencionálják őket. Úgymond, ez az ára az új munkahelyek teremtésének. Kisebbségellenes jelszavakat egy párt sem hirdetett, még Vojislav Šešelj Szerb Radikális Pártja sem. A Szerbián átözönlő menekültek ügyét sem tematizálták. Minden jelölt jólétet ígért, azzal a különbséggel, hogy Ivan Janković nagyobb hangsúlyt fektetett a jogállamra és a független intézményrendszer kiépítésére.
Az ellenzék és a kormánypártok közötti békés diszharmóniát a váratlanul felbukkanó egyetemista tüntetések bontották meg. A választások után kiderült, hogy a választói névjegyzéken vagy többszázezerrel több név szerepel, mint ahány nagykorú választópolgárt a szerbiai Statisztikai Hivatal tart nyilván. Ez azonban lehet balkáni slendriánság is. Nehéz megállapítani, hogy a tüntetéseket a valós vagy vélt választási szabálytalanságok, vagy a rendkívül agresszív választási kampány, vagy pedig az utóbbi néhány év autokrata, ahogyan az egyetemisták állítják, politikája váltotta-e ki. Az is felháborította az ifjúságot, hogy miközben a kormány javuló életkörülményekkel dicsekszik, tovább csökkent az egyébként is siralmas életszínvonal. Az is meglehet, hogy most kezdik számon kérni a Vučić régi népszerűségnövelő ígéreteit, például azt, hogy megszünteti a pártalapú foglalkoztatást, s csapást mér a korrupciós oligarchákra. Valószínűleg mindegyik játszott némi szerepet, vagyis összességében arról van szó, hogy a fiatalság a rendszerváltó elit válságára mutatott rá.
A politikusok előtt rejtély maradt, hogy egy napon egyszerre egy tucat szerbiai városban tüntettek a fiatalok. Nem számítottak azzal, hogy ez az interneten is megszervezhető. A leghevesebb kormánypárti újság az Informer nevű bulvárlap tudni vélte, hogy a tüntetések mögött a Soros György áll, s kormánykörökre hivatkozva közzétette miszerint Putyin elnök bizalmas dokumentumot bocsájtott a szerb kormány rendelkezésére, amelyben az orosz titkosszolgálatok félreérthetetlen bizonyítékkal szolgáltak, miszerint Soros György háborút akar kirobbantani Szerbiában, és erre a célra 10 000 eurót áldoz. A tüntető fiatalok azonban gyilkos humorral leszerelték a híresztelést. Egyikük arra panaszkodott, hogy nekik Soros csak fél szendvicset ad, nem úgy mint a SZHP, amely a kampány ideje alatt egész szendviccsel kedveskedett híveinek. Kiderült, hogy a Soros-mumus viccnek is rossz. Nem is hangoztatják többé.
A egyetemista tüntetések immár nyolc napja tartanak, programjuk a tüntetések folyamán kristályosodott ki. Kezdetben úgy tűnt, hogy a választásokkal kapcsolatosak, de idővel kiszélesedett az elégedetlenség mappája, s kirajzolódott a rendszerváltó elit kritikája. A fiatalok az autokrata hatalom, az illiberális rezsim, a párturalom felszámolását követelik, továbbá a sajtó szabadságát. A belgrádi tüntetésen az egyik felszólaló kifejtette: bírálják a hatalmat, de a hatalmat legitimáló ellenzéket is. A politikai jogok kivívása mellett kiemelkedő helyen szerepelnek a szociális jogok, többek között a munkavállaló érdekeit semmibe vevő munka törvénykönyvének megváltoztatása, a minimális munkabér növelése, a munkaerő feketepiaci kizsákmányolásának törvényes üldözése. A pártbefolyásos cégek egy része ugyanis nem fizeti a munkavállalók utáni járulékokat, de emiatt nem esik bántódásuk. A tüntetők egyik fontos jelszava ez: „Le a diktatúrával”, a másik pedig ez: „Le a tőke uralmával”.
Az utóbbi jelszó nem véletlenül került elő. A szerbiai rendszerváltásra, a közvagyon újraelosztására a háborús kilencvenes években, Milošević hatalma idején került sor. A szerbiai „új osztály” legtöbb tagja ezekben az években tett szert az „első milliókra”. Az illebaralizmus és az új oligarchia mind a mai napig szimbiózisban él egymással. Vučić népszerűsége akkor tetőzött, amikor bejelentette, hogy leszámol azokkal az újgazdagokkal, akik a korrupciónak köszönve tettek szert tetemes vagyonra. Ebből nem lett semmi. A vagyoneredet kivizsgálása elmaradt. Az adópolitika továbbra is egykulcsos. Ennek az elsőszámú áldozata a fiatal nemzedék. A belgrádi Szociológiai Intézet kimutatása szerint a 15-24 életév közötti fiatalok 31, a 25-30 év közöttieknek pedig 33 százaléka munkanélküli. A fiataloknak csupán 44 százaléka került állandó munkaviszonyba, ami rendkívül kevés, ha tudjuk, hogy a szerbiai fiatal szakemberek elvándorlása rendkívül nagy. A 25-30 év közötti fiatalok közel fele a szülőkkel él egy háztartásban, mert nincs otthonteremtési lehetősége. Az is közismert tény, hogy az idős nyugdíjasok kénytelen támogatni az unokákat.
Az egyetemisták ígérik, hogy a békés tüntetéseket folytatni fogják. A rendőrség avatkozik be, mivel a hatalom abban reménykedik, hogy lassan-lassan elcsitul az utca. Egyelőre ennek nincs jele, az utcai kormánybuktató szándék nélküli tüntetések tömegesebbek. Ha teljesül a kormánypártok reménye, akkor sem maradhat a régi az uralkodó Szerb Haladó Párt, a Szerbiai Szocialista Párt, és a Vajdasági Magyar Szövetség. Ha nem az egyetemisták, akkor a valóság kényszeríti őket a változásra. Az egyetemisták pótvizsgára küldték őket, a valóság majd vizsgáztatja. A vizsga sikere tőlük függ. A tüntetések bizonyára „csak” módosították a közhangulatot, feltárták Szerbia traumatikus sebeit. Bárhogyan is végződjenek a tüntetések, Szerbiára izgalmas napok várnak.
