Október első hete jelentős izgalmakat hozott magával a német belpolitikában. Ezek közül Martin Schulz EP-elnök esetleges szociáldemokrata kancellárjelöltségének visszatérő és egyre komolyabb felvetése ugyan taktikai húzás is lehet, ami végső soron épp ahhoz segítheti hozzá az EP regnáló első emberét, hogy a néppárti és szocialista (S&D) frakciók írásbeli megállapodása ellenére 2019-ig hivatalában maradhasson.

A pártok támogatottságában azonban mintha valódi változás állt volna be, és tényleg megtörni látszanának az eddigi trendek. Az AfD növekedése minden jelentősebb közvélemény-kutató intézet szerint megállt, sőt, a Forsa és az Infratest-Dimap is egyként 2 százalékpontos visszaesést mért a populista-jobboldali párt esetében az elmúlt két hétben. Ráadásul a szövetségi belügyminisztérium nyilvánosságra hozott hivatalos statisztikái szerint az év első kilenc hónapjában mindössze 213 ezer új menedékkérő érkezett Németországba, az előző évi hasonló adat (577 ezer fő) némileg több mint egy harmada.

Vagyis beérni látszik a szövetségi kormány és elsősorban is Angela Merkel konok kitartása, amin nem változtat az a tény sem, hogy különböző közvélemény-kutatók az adott időszakban egyszerre mértek a CDU/CSU-nak 29,5 és 34 százalékos, vagyis történelmi mélypontot jelentő, illetve az elmúlt időszakhoz viszonyítva óvatosan növekvő politikai támogatottságot. Mintha a német politika végre eljutott volna arra a pontra, hogy a menekültválság jelentette nyomás csökkenésével párhuzamosan csökken az AfD jelentette kihívás is.

Sem a populista-szélsőjobboldali vírus nem tűnik többé legyőzhetetlennek, sem pedig az eljövendő választások nyerhetetlennek a kereszténydemokraták számára. Vagyis ideje hideg fejjel rendezni azokat a nyitott belső kérdéseket, amikben eddig pont a külső nyomás miatt nem lehetett konstruktívan előrelépni.

*

„Tudnod kell, rajtunk kettőnkön múlik.” E szavakat Angela Merkel német kancellár idézte Horst Seehoferhez egyik találkozójukon 2016 márciusát követően. És valóban, amilyen nagy jelentőséggel a 2017 őszi német Bundestag-választások bírnak az Európai Unió jövője szempontjából, legalább akkora hatása van e két politikus konfliktusának vagy együttműködésének magára a választás kimenetelére. Merkel és Seehofer kapcsolata azonban jelenleg még egy negatív összegű játszma. Mind a ketten tisztában vannak a ténnyel, hogy a másik nélkül nem megy. Azonban minden bíztató előjel ellenére sem látható ma tisztán, hogy valóban képesek lesznek-e megegyezni a stratégiai együttműködés politikai költségeinek elosztásában.

A Focus magazin szeptemberi felmérése szerint az AfD-szavazók 73 százaléka készséggel választaná inkább a CDU/CSU-t, ha Horst Seehofer, a korlátozó menekültpolitika szimbolikus alakja az uniópártokon belül nagyobb szerepet játszana a szövetségi politikában. Tekintettel az AfD eddigi előretörésének uralkodó pozíciójára a médiában, ez az opció még Merkel számára is megfontolandó. Ugyanakkor a CSU elnöke által eddig támasztott feltételek, különösen a bevándorlási felső plafon bevezetése, a teljes pálfordulással és az eddigi menekültpolitikai irányvonal stratégiailag hibás voltának beismerésével érne fel Merkel részéről, amire a kancellár nyilvánvalóan – a személyes indítékok mellett számos jó okból – nem hajlandó.

A kormányképes, adott esetben koalíciós többség kialakítása és az AfD-vel szembeni hatékony fellépés ugyanis két különböző és egymással olykor nem feltétlenül kompatibilis politikai célkitűzést képviselnek. Egy 15 százalékon álló AfD ugyan érzékeny mandátumveszteséget jelent mind a keresztény uniópártok, mind pedig a szociáldemokraták számára, a veszteség arányos megoszlása esetén azonban megkerülhetetlenné teszi a nagykoalíció folytatását, hiszen jó eséllyel semmilyen más reális koalíciós konstelláció sem lenne képes a kormányzati többség biztosítására. Mivel a CDU/CSU vezető pozíciója a pártversenyben továbbra sincs veszélyben, ez Merkel kancellári megbízatását is automatikusan újabb négy évre hosszabbítaná meg.

Ugyanakkor, mint a márciusi sachsen-anhalti tartományi választások tanulságai rámutattak, egy 20 százalék feletti AfD már alapjaiban áshatja alá a parlamentáris erőviszonyokat és kényszeríthet ki a teljes politikai közepet átívelő hármas koalíciót. Ám ha az uniópártok az AfD felé nyitnak választási tematikájukban és jelöltjeik személyében, az által akár több – egyértelmű pártpreferenciával nem rendelkező, bizonytalan – szavazót veszíthetnek a politikai spektrum közepéről, mint amennyi potenciális AfD szavazót visszanyerhetnek a saját maguk számára. Ezt a tényt húzzák egyébként alá a Focus felmérésének további eredményei is.

Seehofer ugyan nagy népszerűségnek örvend az AfD szavazói körében, de már a saját pártszövetségének törzsszavazói közül is csak 17 százalék tartaná Merkellel szemben jobb jelöltnek. Összességében a választók 26 százaléka inkább nem voksolna a CDU/CSU-ra, ha Seehofer komolyabb szerepet kapna a szövetségi politikában, míg 19 százalék inkább igen. A mínusz 7 százaléknyi mérleg az összes választó viszonylatában markáns felkiáltójel, hogy Seehofer Berlinbe emelése komoly veszélyekkel is járhat az uniópártok számára.

Horst Seehofer: kihívó lehet

Fülöp Máté

A 2016-ban tartott öt tartományi választás egyértelműen az AfD sikersorozatáról szólt. A jobboldali-populisták előretörése miatti pánik nyomán azonban kevesen hangsúlyozták azokat a tényezőket, melyek – legalábbis jelenleg még – nagyban hozzájárultak a német politikai rendszer stabilitásához. Stratégiailag és arányaiban nyilván a Die Linke a legnagyobb vesztese az AfD térnyerésének, hiszen 2015-ig e radikális baloldali párt volt a német, és főleg kelet-német protesztszavazatok tradicionális gyűjtőmedencéje. Ugyanakkor, ha tényszerű statisztikai adatok alapján kívánunk válaszolni arra a kérdésre, mely párt veszítette a legtöbb szavazatot az AfD miatt, a 2016-os tartományi választási eredmények alapján leginkább csak a fejünket csóválhatjuk.

Baden-Württembergben a CDU és az SPD is egyként 10 százalékpont feletti mínuszokat ért el, Rheinland-Pfalzban a zöldek „semmisültek meg” mínusz 10 százalékpont feletti eredménnyel, Sachsen-Anhaltban az SPD. Az őszi választási fordulóban ehhez képest kiegyensúlyozott módon a CDU mínusz 4, míg az SPD mínusz 5 százalékpontot hozott Mecklenburg-Előpomerániában, illetve -5,7-et és -6,7-et Berlinben. Mind a két tartományi választás fájó eredmény volt a kereszténydemokraták számára, hogy 20 százalék alatt teljesítettek, illetve Mecklenburg különösen azért, hogy a második helyen befutó AfD megelőzhette a CDU-t. A veszteségek ugyanakkor jóval kevésbé voltak drasztikusak, mint tavasszal, ráadásul – igaz, magasabb pozícióból – de a szociáldemokraták mindkét esetben többet vesztettek.

A 2016-os tartományi választások rendkívül heterogén eredményeiből egy markáns közös tanulság szűrhető le: az inkumbens hatás ereje és a nem csak a politikai szélek irányába tartó, de a centrumban is érvényesülő szavazói mobilitás. Az öt választás során mind az öt tartományi miniszterelnök hivatalban maradt. A stabil pártpreferencia nélküli mérsékelt választók minden esetben jelentős arányban szavaztak a hivatalban lévő tartományi miniszterelnök pártjára, ezzel biztosítva a mérsékelt politikai közép kormányzásának stabilitását. Erre az inkumbens hatásra – különösen karizmatikus kihívó híján – szövetségi szinte maga Merkel is építhet majd 2017 őszén.

Ráadásul, ahogy tavasszal a merkeli irányt elhagyó Julia Klöckner sem volt képes áttörést elérni Rheinland-Pfalzban, úgy ősszel az Unió „rendpárti fordulatát” bevezető két tartományi belügyminiszter, a berlini Frank Henkel és a mecklenburgi Lorenz Caffier sem tudott feltétlenül érdemi előnyt kovácsolni a CDU/CSU belügyminiszterek konferenciája által az ő sugalmazásukra elfogadott részleges burkatilalom tervezetből. Az AfD-szavazók egy jelentős része számára – főleg Mecklenburgban – a CDU fordulata nem volt hiteles, míg a multikulturális Berlinben a mérsékelt szavazók számára nem volt szimpatikus. Egy újabb intő jel, hogy az alapjogokat megszorító rendpárti politika nem feltétlenül automatikus gyógyír az ’AfD-fertőzésre’.

Ugyanakkor a tartományi választások eredményei nyilvánvalóan óvatossággal kezelendők. Az SPD jelenleg 9 tartományban ad tartományi miniszterelnököt a 16-ból, a CDU/CSU csak ötben. Ezzel szemben szövetségi szinten, ha most hétvégén lennének a Bundestag választások, az Infratest Dimap felmérése szerint az Uniópártok kapnák a szavazatok 33 százalékát, az SPD 22-t, a Zöldek 11-t, a liberális FDP a parlamentbe visszatérve 6-ot, a die Linke 9-at, az AfD pedig 14 százalékot.

A tartományi politika nem szövetségi politika. Erre talán csak egy példa, hogy Mecklenburg-Előpomerániában 2009-ben és 2013-ban is a CDU nyerte meg a szövetségi parlamenti választásokat, míg a tartományiakat időközben rendre az SPD. A CDU szempontjából nem az a meghatározó, hogy nem ad miniszterelnököt Schwerinben és Berlinben, hiszen erre esélye sem volt. A 20 százalék alatti teljesítmény és az AfD mögötti mecklenburgi harmadik hely fájó. Ugyanakkor tényszerűen olyan tartományi választások követik egymást sorban, ahol nem a kereszténydemokratáknak áll a zászló, és jó eséllyel ezt a sorozatot fogja erősíteni Észak-Rajna-Vesztfália is 2017 májusában. Ez pedig könnyű szerrel keltheti a felületes megfigyelőben a CDU hanyatlásának illúzióját, ám ezt az illúziót a szövetségi közvélemény-kutatások nem támasztják alá. A tartományi erőviszonyokat nem lehet egy az egyben szövetségi szintre kivetíteni.

*

Angela Merkel még nem jelentette be nyilvánosan, hogy indulni kíván-e az uniópártok kancellárjelöltjeként 2017 őszén. Belső értesülések szerint előbb szeretné biztosra tudni a bajor keresztényszocialisták támogatását, mint megteszi az elkötelező lépést. Merkel és Seehofer egymásra vannak utalva, amivel mindketten tisztában vannak. Merkel nélkül elképzelhetetlen egy választási győzelem, visszalépése káoszba taszítani a pártot, ami hiteles és potens alternatíva hiányában csak alulmaradni tudna a küzdelemben, akár még egy gyengélkedő SPD-vel szemben is. Nem Merkel leváltása, Merkel meggyőzése tehát a CSU célja.

A kancellár azonban jól érzi, hogy hitelességét egy menekültpolitikai hátra arc súlyosan érintené, így nem csak személyes alapon, de racionális érvek mentén is jó eséllyel szállhat szembe a bevándorlási felső korlátra irányuló bajor javaslattal. Különösen most, hogy a menekültszámok és közvélemény-kutatási adatok is mellette szólnak. A párt nézőpontjából pedig egy objektív vereség esetén is jobban jár a CDU/CSU, ha Merkellel veszít, mint ha nélküle. Az újrakezdést egyszerűbbé tenné, ha a merkeli politika szenvedne vereséget, amiért egyértelműen a kancellár viselné a felelősséget, mintha egy átmeneti időszak gyengesége és kapkodása vezetne az alulmaradáshoz.

Seehofer bár impulzív, szívén viseli nem csak a CSU, de a CDU/CSU egészének a sorsát is. Nem dönti tudatosan romba a pártot, ráadásul flexibilis politikai személyisége és pozíciójának természete folytán ő könnyebben manőverezik, mint Merkel. A kancellár szeptemberi bécsi menekültügyi csúcson képviselt pozícióját dicsérő CSU-s hangok mutatják, hogy a közeledés a felek között egyértelműen érezhető.

Mint a legújabb menekültügyi statisztikák eredményei is mutatják, a szövetségi kormány szinte minden területen jelentősen szigorította a menekültügyi eljárás, a tartózkodás és kiutasítás szabályait az elmúlt év során, ráadásul a további kompromisszumok lehetősége is adott Merkel és Seehofer között. Ha győz a racionális számítás és nem csúszik hiba a tárgyalásokba, ha a bajor pártelnök nem vár nyilvános Canossát a kancellártól, a megegyezés feltételei minden bizonnyal adottak lesznek a folytatáshoz. Seehofer aktív támogatása sok elbizonytalanodott, az AfD-vel kacérkodó CDU-s szavazót hozhat vissza a kereszténydemokrata akolba.

Seehofer esetleges szövetségi szerepvállalása azonban már más történet. E tekintetben, ha nem sikerül megtalálni egy ideális formát, a nyereség-veszteség arányok akár fordítottak is lehetnek.

A szerző politológus, a Német Külpolitikai Társaság (DGAP) elemzője