A mintegy 1000 oldalnyi iratból - amelynek titkosítását most oldották fel - kiderült, hogy két amerikai hadifogolynak 1943-ban sikerült hazajuttatni azt az üzenetet, amely szerint Katyn környékén nagyszámú, sorba fektetett, erősen oszlásnak holttestet láttak. A mészárlás elkövetői nem lehettek a nácik, akik nem sokkal korábban foglalták el a területet. 

Történész szakértők szerint a dokumentumokban foglaltak nyilvánosságra hozatala feltehetően enyhíthetett volna azokon a megpróbáltatásokon, amelyet Lengyelországnak a szovjet megszállás után kellett elviselnie, ám az amerikai vezetés a hallgatás mellet döntött. Roosevelt ugyanis nem kívánta felbőszíteni Sztálint, aki fontos szövetségese volt a Németország és a Japán ellen vívott háborúban.

A szovjet titkosrendőrség, az NKVD emberei 1940-ben mintegy 22 ezer lengyel katonatisztet és más hadifoglyot végeztek ki. Többnyire olyan értelmiségieket, akik a későbbiekben a Lengyelország megszállásával szembeni ellenállás kulcsszereplőivé válhattak volna. Az amerikai kormányzat hivatalos álláspontja egészen Mihail Gorbacsov szovjet elnök-pártfőtitkár 1990-ben tett beismerésig az volt, hogy Moszkva felelőssége nem bizonyítható minden kétséget kizáróan. 

A katyni mészárlás ügyében vizsgálódó amerikai kongresszusi bizottság már 1952-ben megállapította, hogy nem férhet kétség a szovjetek felelősségéhez és "a világtörténelem egyik legbarbárabb nemzetközi bűncselekményének" bélyegezte a mészárlást. A testület azt javasolta a kormánynak, hogy nemzetközi törvényszék előtt szembesítse a Szovjetuniót a szörnyűséggel, ám a Fehér Ház nem reagált. A hallgatás indoka ezúttal az lehetett, hogy Washington nem kívánta tovább szítani az amúgy is a koreai háború kiterjedésével fenyegető hidegháborús feszültséget. A szovjetek 1949-ben próbálták ki a saját atombombájukat, Lengyelország pedig a vasfüggöny mögött volt.

A katyni mészárlásról beszámoló két hadifoglyot - Donald B. Stewart századost és John H. Van Vliet alezredest - a németek amerikai és brit társaikkal együtt, 1943 májusában vitték ki az általuk 1941-ben elfoglalt katyni erdőbe, hogy megmutassák nekik a lengyel tisztek tömegsírjait. Azt szerették volna, hogy a foglyok propagandafilmben valljanak a látottakról. 

Noha az amerikai tisztek tisztában voltak a nácik kegyetlenségével és eleinte német megtévesztésnek hitték a látottakat, a holttestek félig mumifikálódott állapota, valamint a ruhájukban talált, 1940-ben keltezett levelek és naplójegyzetek alapján végül arra a következtetésre jutottak, hogy a lengyel katonákat valóban akkor gyilkolták meg, amikor a terület még szovjet kézen volt. Stewart, akinek 1950-ben megparancsolták, hogy ne nyilatkozzon az amerikai katonai hírszerzéshez 1943-ban eljuttatott kódolt üzenetéről, 1951-ben tanúskodott az illetékes kongresszusi bizottság előtt. Van Vliet 1945-ben és 1950-ben jelentéseket írt az általa látottakról, amelyek közül az elsőnek rejtélyes módon nyoma veszett.

De Roosevelt más forrásból is tudhatott a szovjetek bűnösségéről. Owen O'Malley, aki az emigráns lengyel kormányhoz akkreditált brit nagykövet volt (1939 és 1941 között egyébként Budapesten volt misszióvezető) 1943-ban részletes jelentést küldött a katyni atrocitásról miniszterelnökének, Winston Churchillnek. A brit kormányfő ezt az amerikai elnökhöz is eljuttatta. 

Gorbacsov beismerése nyomán a jelenleg 81 éves, Amerikában élő Franciszek Herzog, aki az apját és a nagybátyját veszítette el a mészárlásban, levelet írt George W. Bush elnöknek, amelyben a bocsánatkérést sürgette Washingtontól. 1992-ben Thomas Gerth, az amerikai külügyminisztérium kelet-európai osztályvezetője válaszolt neki. Azt írta: a szovjet vezető beismeréséig az Egyesült Államoknak nem volt olyan megdönthetetlen bizonyítéka, amellyel cáfolni tudta volna az oroszoknak azt az állítását, hogy a lengyel katonatisztek katyni tömeges kivégzésének végrehajtói nem az NKVD emberei, hanem a nácik voltak.