François Hollande a szoros győzelem után egységre, társadalmi megbékélésre és összefogásra szólított fel. A döntő kérdés azonban, milyen választ képes adni a gazdasági problémákra. Hollande megválasztása utáni beszédének egyik kulcsmondata éppen az volt, hogy nemcsak megszorító intézkedésekkel lehet kijutni a válságból. Bár programjának kivitelezhetőségét illetően megoszlanak a vélemények, a növekedési program azóta komoly visszhangra és követőkre talált pártállástól függetlenül más uniós országban is.

A köztársasági elnök beiktatása meglehetősen „viharosra” sikerült, már ami az időjárást illeti. Hollande programjában a szokásos protokoll mellett két koszorúzás is szerepelt: Jules Ferrynek, a közoktatás bevezetőjének és a Nobel-díjas tudósnak, Marie Curie-nek az emléke előtt tisztelgett. A frissen megválasztott elnök ezzel is jelezni kívánta a programjában prioritást élvező területeket: az oktatás és a tudomány kiemelt szerepét.

Kire szavazttak a "kisemberek"?

Azóta megkezdődött az eredmények elemzése és értékelése, amely azt jelzi, hogy Franciaország „szocio-professzionális” térképe átrajzolódott a választások után. A Le Monde május 7-i számában a két jelölt szavazóbázisának megoszlását vizsgálta. Hollande-ra elsősorban a 60 év alatti választópolgárok szavaztak, közülük is kirívóan magasan, 62%-ban, a 25-34 év közötti fiatal korosztály, ezzel szemben Sarkozynek inkább csak a 60 felettieket sikerült maga mögé állítania. A foglalkozások szerinti megoszlás tekintetében, az alkalmazottak 57%-a, ezen belül az alsószintű oktatásban, az egészségügyben és a szociális szférában dolgozók 61%-a és a munkások 58%-a jelentette Hollande szavazóbázisát.

Sarkozyre esett viszont a kiskereskedők, kis- és középvállalkozók, voksainak 70%-a és a nyugdíjasok szavazatainak 57%-a. A jövedelmi viszonyok alapján történő megoszlás szerint Sarkozy programja elsősorban a magasabb, havi 3000 euró feletti jövedelemmel rendelkező szavazókat tudta megnyerni, az alacsonyabb jövedelműek (főként az 1200 euro alatti keresetűek) masszívan Hollandra voksoltak. A százezer és ennél nagyobb lélekszámú városok több mint fele is a szocialista jelöltet támogatta. Külön meg kell említenünk Párizst, ahol szintén a baloldal győzött, 55,6%-os aránnyal. A tartózkodás a mérleg nyelvét jelentő pártok esetében viszonylag magas, 25-35% volt. Az adatokhoz tartozik még, hogy a második fordulóban több mint két millió (!) üres és érvénytelen szavazat született, ami a szavazatok 5,8%-át jelentette. Azt is kimutatták, hogy Sarkozynek alig több, mint 1.100.000-rel több voksra lett volna szüksége a győzelemhez.

Tandemben: szorosak maradnak a német-francia kapcsolatok

AP / Eric Feferberg, pool

Sarkozy pártja, a 2002-ben Jacques Chirac által alapított jobbközép UMP, amely kínosan ügyel egységének megőrzésére az országgyűlési választások előtt, egyelőre tartózkodik a bukás okainak elemezésétől. Az „ügyek”, amelyekkel a francia sajtó részletesen is foglalkozott, mindenképpen az okok között szerepelnek. Az állítólag Kadhafi által pénzelt 2007-es választási kampány, az ugyanerre a célra érkezett rejtélyes összegek a l’Oréal cég fejétől, Liliane Bettencourt-tól, vagy a legutolsó botrány, a méregdrága Crillon szállóban tartott rendezvény a pártot jelentősebb összeggel támogatók számára, még inkább megerősítették a közvéleményben a Sarkozyről korábban kialakult, a „gazdagok elnöke” képet. Ezen az „image”-on valójában a kampány során sem sikerült változtatnia. A baloldali Nouvel Observateur egyenesen azt írta, hogy Nicolas Sarkozy 2007. május 6-án, már megválasztása napján elveszítette a 2012-es választásokat, amikor a közvélemény megdöbbenésére Párizs egyik legelegánsabb éttermében, a Fouquet’s-ben ünnepelte győzelmét.

A szexbotrányairól elhíresült Dominique Strauss-Kahnnak a francia politikai életből való kényszerű távozása után, amely kapóra jött a jobboldalnak, Sarkozy valószínűleg alábecsülte és könnyen legyőzhetőnek vélte a politikai játszmákban tapasztalatlannak gondolt ellenfelét, Hollande-ot. Talán ezzel is összefügg, hogy hivatalban lévő elnökként viszonylag későn, csak február közepén indította el kampányát, amelyet sokszor ráadásul nem jellemzett határozott vonalvezetés, hanem gyakran az eseményekre való gyors és ad hoc reagálás. Csaknem minden nap sor került valami új bejelentésre, amellyel néha saját környezetét is sikerült meglepnie. Mint kiderült, nem bizonyult hatékonynak a Nemzeti Front szavazóinak megnyerésére indított kiemelt kampánystratégia sem, programjával nem sikerült „elszívnia” a populista jobboldal szavazatait.

Némettanár a kormány élén

Az elnök elképzelése szerint „a miniszterelnöknek először is olyan képességekkel kell rendelkeznie, amely alkalmassá teszi a széles többség egyesítésére" - nyilatkozta korábban a Libération című lapnak. Főként a szocialista párttagok körében meglepetést okozott a miniszterelnök személyének kiválasztása. Erre a posztra ugyanis nem Martine Aubry, a párt elnöke kapott megbízást, hanem Nantes korábbi polgármestere, a Szocialista Párt parlamenti frakciójának vezetője, az elnök tanácsadójaként ismertté vált német szakos tanári diplomával rendelkező Jean-Marc Ayrault, aki a kompromisszumok embere és képes összefogni és maga mögé állítani a párt különböző irányzatait. A „miniszteri casting” - ahogy a Le Monde nevezte - gyorsan lezajlott. Laurent Fabius kapta a külügyi tárcát, amely a protokoll szerint a második posztnak felel meg a miniszterelnöki után.

A Figaro nem is késlekedett megemlíteni a francia diplomácia frissen kinevezett vezetőjének az európai alkotmány elfogadása elleni folytatott masszív kampányát és nemmel történő voksát, amivel jelentősen megosztotta pártját 2005-ben, a szavazáskor. Így némi meglepetésre az uniós ügyekben jártas Pierre Moscovicinek jutott a gazdasági tárca és a párt a fiatal, népszerű politikusa, a centrum felé nyitó Manuel Valls kapta a belügyminiszteri posztot. Néhány tapasztaltabb miniszter mellett a többség nem számít gyakorlott politikusnak. Így kulcspozíciók tekintetében a Szocialista Párt minden áramlata képviselteti magát a kormányban. A köztársasági elnök ígérete szerint a paritás elve is érvényesül: a kinevezett 34 miniszterből 17 nő.

Míg a gazdaságban a növekedés beindítása a fő jelszó, a kormányban az első intézkedések a megszorításról szóltak, amennyiben a köztársasági elnöké mellett a kabinet tagjainak a fizetését is csökkentik 30%-kal. A miniszterelnök első intézkedései közé tartozott egy olyan etikai kódex bevezetése, amely - éppen az előző kormányok korrupciógyanús botrányai miatt - a miniszterek számára előírja a mandátumhalmozás elkerülését, a miniszteri megbízás mellett az önkormányzatokban betöltött tisztségről való lemondást és megtiltja magán jellegű külföldi vezetői meghívások elfogadását.

Francia – német kapcsolatok: „Merkhollande” formálódik

Viharosan indultak a francia – német kapcsolatok is. Közismert, hogy Angela Merkel a kampány során Sarkozyt támogatta és elzárkózott a kapcsolatfelvételtől a Szocialista Párt jelöltjével. A vita mégis elsősorban az eltérő válságkezelési koncepció körül zajlik: megszorító politikával vagy a növekedés elősegítésével lehet-e a válságból kijutni. „A fiskális paktum nem újratárgyalható” – üzente Berlinből Merkell. Többek között azért sem, mert már több ország ratifikálta, mint Görögország, Portugália és Szlovénia. Időközben Hollande koncepciója is finomult. Már nem beszélt a fiskális paktum újratárgyalásáról, hanem új növekedési paktumról, amely elfogadhatóbb megoldásnak tűnik Merkell számára, azzal a feltétellel, ha ez strukturális reformokkal is párosul. Merkell hajlékonyabb politikájához pártjának veresége és az SPD győzelme is hozzájárult Észak-Rajna-Westfáliában.
 Ma még nem beszélhetünk a két vezető nevéből gyártott „Merkhollande”-ról, de az álláspontok közelednek. Egyenlőre még csak a kapcsolatfelvétel, az egyeztetés és a munkamódszerek kidolgozásánál tartanak.

A francia elnök növekedési programjának támogatásában mindenesetre számíthat SPD támogatására. A német szociáldemokraták elfogadják a francia elnök javaslatait az Európai Beruházási Bank kapacitásának növelésére vonatkozóan a növekedés beindításában, a fel nem használt strukturális alapoknak ugyanerre a célra történő felhasználását, a gyorsabb fellendülést segítő projekteket és a pénzügyi tranzakciókra kivetett adó tervét. Összeeségében Hollande a partnerek és az európai intézmények helyzetét és érzékenységét jobban figyelembe vevő, kiegyensúlyozottabb kapcsolatokat képzel el az EU-ban. Nem a politikai integráció elmélyítésében gondolkodik, hanem az állampolgárok bizalmának visszaszerzésében és új szakpolitikák bevezetésében.

A harc a voksokért folytatódik

A választások tehát még nem értek véget: június 10-én és 17-én ismét az urnák elé járulnak a franciák. Ekkor lesznek az országgyűlési választások. A végkimenetelét illetően egyáltalán nem érdektelen választások tétje az, hogy abszolút többséget tudnak-e szocialisták és szövetségeseik szerezni a parlamentben, mint ahogy szeretnék; mennyire gyengül meg az UMP képviselte jobboldal; és az elnökválasztási sikerein felbuzdulva milyen eredményt tud elérni a Nemzeti Front. Az országgyűlési választások második fordulójába a legtöbb szavazatott kapott két pártnak, illetve harmadikként annak a pártnak a jelöltje juthat be, aki az első fordulóban a szavazatok 12,5%-át kapta. Az első forduló után szükségképpen megindulnak a tárgyalások a visszalépésekről az előnyösebb pozícióban lévő jelölt számára. Ez a választási rendszer ez eddig sikerrel tudta meggátolni a Nemzeti Frontnak a parlamentbe való bejutását.

A választási szakértők a köztársasági elnökválasztás első fordulójának eredményei alapján próbálnak meg prognózisokat felállítani és modellezni az országgyűlési választások eredményeit. A korábbi évek gyakorlata alapján azzal számolnak, hogy a részvétel alacsonyabb lesz, mint az elnökválasztásokon. Az első felmérések szerint a franciák 30-35%-a szavazna a Szocialista Párt által támogatott jelöltre, kb. 30%-uk az UMP jelöltjére és 17%-uk a Nemzeti Frontéra. A negyedik helyen befutó pártként a Baloldali Frontot jelölték meg 10,5%-kal.

A hiperaktív Sarkozyt visszavonulása miatt nélkülözni kényszerülő UMP a párt elnökéből, Jean-François Copé-ból, François Fillon volt miniszterelnökből és Alain Juppé ex külügyminiszterből álló triumvirátusa (aki Bordeaux polgármestereként a jelentősebb arányú jobboldali vereség láttán közben visszalépett), próbálja meg állni a Nemzeti Front rohamát. Az UMP egyenlőre az egység és összefogás képét mutatja, az értékelés időszaka az országgyűlési választások utáni időszakra marad. A párt a kormány és a hatalom fokozott parlamenti ellenőrzésének programjával próbál kampányolni és szavazatokat szerezni.

A gazdasági válság problematikája mellett, de nyilvánvalóan tőle nem függetlenül, a legnagyobb veszélyt a jobboldali radikális párt további erősödése jelentheti. A Nemzeti Front komolyabb előretörésre számít és önálló képviselői csoport megalakításának reményével száll harcba. Elsősorban válságövezetekben és nagyobb számú bevándorlókkal teli körzetekben (Pas-de-Calais, dél- és kelet- franciaországi körzetek) lehet befutó. A nagy csata a „két front” között azonban nem marad el: a Baloldali Front volt elnökjelöltje, Jean-Luc Mélenchon ugyanis bejelentette, ugyanabban a választói körzetben indul az országgyűlési választásokon, mint szélsőjobboldali ellenfele, Marine Le Pen.

A Front minél több jobboldali szavazót próbál meg táborába csalogatni. Marine Le Pen nyilatkozatai és megmozdulásai is arra engednek következtetni, hogy a párt  Sarkozy veresége után ki akarja használni helyzetet az UMP meggyengítésére, és a jobboldali szavazatok megnyerésére, sőt a jobboldalnak a Nemzeti Front körül történő újjászervezésére törekszik. E célból hozta létre a választási szövetségét különböző szervezetekkel, amelyet a párt vezetőjének nevére utalva a „Rassemblement bleu Marine”-nak (Tengerészkék összefogás), nevezett el. Kérdés az, hogy az UMP szavazótábora fogékony lesz-e ezekre a szirénhangokra, vagy voksaival visszatér a jobboldali párt táborába. A számítások szerint a Front 3-4 mandátumot szerezhet, de egyes elemzők ennek a dupláját sem tartják kizártnak.

Mindenesetre kampányában minden eszközt bevet és a megbélyegzés is a párt stratégiájának része. A Le Figaro május 8-i száma már arról számolt be, hogy elkészült az ún. „fekete lista”, amely azoknak az UMP politikusoknak a neveit tartalmazza, akiket mindenképpen meg kell akadályozni a mandátumszerzésben. Köztük kiemelt helyen szerepel a párt elnöke, Sarkozy kampányszóvivője és korábbi kabinet belügyminisztere. Mindazok a politikusok, akik mereven elutasítják a velük való együttműködést. Akik Michel Noirnak, Lyon volt polgármesterének tulajdonított mondást vallják: „Jobb elveszíteni a választásokat, mint a lelkünket.”

Az elnökválasztást követő országgyűlési választások tehát átrajzolhatják Franciaország politikai térképét és a pártpaletta átrendeződését is eredményezhetik. Vajon egy esetleges frontista győzelem esetén képes lesz-e a két nagy párt összefogni a választások második fordulójában egy-egy körzetben, hogy megakadályozza a „bleu Marine” hullám továbbterjedését?