Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A Tahrír téren péntek óta véres zavargások folynak. A tüntetők a Legfelsőbb Katonai Tanács (LKT) távozását követelik.
Hétfő
A mesterlövészek délután kezdték. Musztafa, lerántott a földre. Kézzel lábbal magyarázta, hogy valakit lelőttek a metróbejáratnál, maradjak fekve. Pont annyit beszélt angolul, mint én arabul. A Kaszr El Eini utcát lezáró betonbarikádnál találkoztunk. Az utcakorlát mögül figyeltük a lézercélzók pásztázását a Mugáma Al Tahrír épületének tetejéről. Ezek vörösek voltak, ellentétben a tüntetők zöld lézerpointereivel, melyekkel azt mutatták, mely épületek tetejéről és pontosan honnan dobálnak köveket, molotov koktélokat vagy lőnek Mp5-ösökkel a katonák.
Percekig feküdtünk mozdulatlanul, majd felemeltük a fejünket, hogy körülnézzünk. Két halottat láttunk a téren. Egyet a Metró bejáratánál lőttek agyon, egyet valahol a Hardees gyorséttrem és a körforgalom előtt. Egyiküknél sem volt fegyver. A tüntetők fegyverei egyébként a kövek, a molotov koktélok és a tűzijáték. Állítólag az Amerikai Egyetemen (AUC) is voltak lövészek, őket nem láttuk. Igaz, a lövéseket sem tudtuk nagyon elkülöníteni az AK-47-esek hangjától. A levegőbe is lőttek a katonák, senki sem tudta, mikor lőnek direkt a tüntetőkre. A lézerkeresők vörös fénye átvágta az égetett szemét füstjét és összekötötte az épület tetejét a térrel.
Az éleslőszeres lövészetet mindig sötétedésre tartogatták. Ezt mindenki megtanulta a hétvégén. Gondolom azért, mert az LKT felismerte, hogy a sötétben nem nagyon lehet felvételeket készíteni arról, hogyan ölik, verik szét az embereket. A hétvégéről készült felvételek hétfőn járták be a világot. Mindenki azt hitte, hogy hatalmas tömeg lesz, de csak a liberálisok jöttek el. „A választási eredményektől megrészegült Muzulmán Testvérek és a Szalafik otthon maradtak” - mondta Musztafa a betonkerítésnél. „Annyira gyűlölnek minket liberálisokat, hogy örömmel nézik a bedarálásunkat. Eszükbe sem jut, hogy nekik is lehetnek majd problémáik a hadsereggel.”
Megkérdeztem, miért van kint. „Mert nem akarom, hogy akárki is megmondja, hogyan éljek. Nem akarok katonai bíróság előtt felelni a tetteimért, nem akarom, hogy egy katonai junta irányítsa az életem, akik Mubárák volt minisztereit nevezik ki miniszterelnöknek.” Kamál Ganzúrira gondolt, aki "ellenforradalomnak" minősítette a megmozdulásokat. „Meddig maradunk így?” - kérdeztem. „Amíg meg nem indul az attak. Akkor futunk a többiekkel.” Körülnéztem. Alig ezer ember állt az utcán. Ennyi ember nem tudja visszaverni a rohamot, vissza lesznek szorítva a térre, talán kijjebb. Reményeink szerint velünk együtt.
Négy motoros húzott át a téren, fittyet hányva a mesterlövészekre, hogy begyűjtsék a sebesülteket és a közeli szükségkórházba vigyék. Fiatal srácok ültek kettesével a kínai choppereken. A sebesülteket középre ültették és úgy vitték. Egy motoron egy sebesült fér el. Mialatt vártunk, azon tűnődtem, vajon miért nincs kint tömeg. A fegyvertelen, levetkőztetett nőt rúgó katonák fényképét mindenki látta. A liberális mozgalmak (Április 6.-a, Kifájá stb.) még a metrókba is levitték megmutatni az éjfélkor kinyomott lapok címlapját. A jelek szerint minden eredmény nélkül. Később persze nyilvánvalóvá vált, hogy az LKT saját kis kampánya is megtette a hatását: a tüntetőket, mint az elmúlt harminc évben mindig, most is „idegeneknek” nevezi a kormányzat. Gondolkodás nélkül kurvázták le a megvert, megerőszakolt, szüzességi tesztnek alávetett tüntető nőket, azt is letagadva, hogy egyáltalán belelőttek a tömegbe. Pedig belelőttek. Ez nem kérdés. Elég, ha valaki felmegy a YouTube-ra. Két-három órányi véres filmanyag azonban nem rettenti vissza a hadsereg vezetését a hazugságtól.
Ezt pedig nemcsak a tüntetők állítják. A New York Times-os kollégáktól kezdve ezt írja minden kiküldött tudósító, aki szívja a könnygázt a Tahríron. Az LKT szerint a tüntetők maguk az ördögök. Egy nyugalmazott LKT-tanácsadó, bizonyos Kátó ezredes, egészen odáig ment a nyilatkozataiban, hogy az összes tüntető „Hitler sütőibe való.” Elnézve a hadsereg gyakorlatát, ezt a nézetét osztja a Katonai Tanács is. Hogy akkor miért csak 13 halottja van hivatalosan az eseményeknek? Mert a tüntetők nem ostobák. Számítanak a megtorlásra. Ez a szám csak azokat jelöli, akiket a katonák halálra vertek vagy a kórházakban haltak bele a sérüléseikbe. A halottakat, félve a megtorlástól, inkább hazaviszik. Ne az anyát és az apát vagy a fiatalabb testvéreket büntessék, ha már a fiú nem él. Egy maréknyi elszánt ember azonban mindig visszatér.
A kezdődő attakot a barikádon átrepülő könnygázkaniszterek jelzik. Futunk. Én lerohanok a metrólejáróba, Musztafa azonban tovább rohan a Talat Harb tér felé. A metróban bámulják a sáros ruhámat. A város más részein nincsenek harcok.
Kedd
Reggel alig néhány embert találok a Kaszr El Eini utcában. A barikádokat fiatalok zárják le, fogják egymás kezét, hogy az emberek ne provokálják a túloldalon álló hadsereget. A sajtókártyámat lobogtatva megpróbálok átvágni rajtuk, hogy lefényképezzem, hogyan mentik az emberek a megmaradt könyveket a Napóleon alapította, leégett Egyiptom Intézet füstölgő romjai közül. Önkéntesek és aktivisták végzik a munkát. Napközben szinte mindegyik egyiptomi emberjogi alapítvány, az Amnesty International, a Human Rights Watch, de még az amerikai külügyminiszter is elítéli a tüntetőkkel szemben alkalmazott „túlzott erőszakot”. Ellenben továbbra is kevesen maradnak a téren, a forgalom sem áll le.
Az ifjúsági mozgalmak, már tegnap ülősztrájkba kezdtek katonai bázisok és bíróságok előtt szerte az országban, amikor kiderült, hogy a katonai ügyészségek több olyan ítéletet is hoztak, mellyel elodázták illetve lehetetlenné tették azoknak a katonáknak a felelősségre vonását, akiket sikerült bíróság elé állítani. Fotózás közben megkapom, hogy amerikai kém vagyok. Egy idősebb férfi akar pofán verni egy bottal. Nyolc-tíz fiatal fiú áll körbe és szerelik le az öreget, közben sűrűn kérnek elnézését. „Tudod, az LKT röpiratokat osztogat a taxisoknak” - mondják. Szerzek egyet. A fénymásolt papíron az áll, hogy a jelenlegi tüntetést amerikai, izraeli és katari összeesküvők szervezik, a cél pedig, hogy tönkretegyék Egyiptom gazdaságát és a békés hatalomátadást.
Kora délutánra a hadsereg kiszorítja a tüntetőket a Tahrír térről a közeli utcákba, terekre a belvárosban. Aztán valami olyasmi történik, amire senki sem számít: elkezdenek gyülekezni a nők a Talat Harb téren. Politikai, vallási nézetre függetlenül jönnek, hogy tiltakozzanak a hadsereg bánásmódja ellen. A letépett ruhájú, agyonvert asszony fényképe többnek ott van a kezében. Több ezren gyűlnek össze és indulnak meg a Tahrír felé. Az első sorokba állnak, nem dobálnak köveket, se molotov koktélt, csak állnak. A katonák nem merik bántani őket. A menet egyébként vegyes: a fekete nikábba öltözött, mélyen vallásos muszlim asszonyok ugyanúgy megtalálhatóak benne, mint a világi farmeresek.
Este tíz óráig vannak kint a téren. Aztán hazamennek vacsorát főzni a családnak, végezni a dolgukat. Tizenegyre újra a férfiak kerülnek többségbe a téren, de éjfélig nincsenek harcok. Csak a zászlókat lengetik a betonbarikádok tetején. Reggelre az LKT kiad egy sajtóközleményt, melyben ígéretet tesz, hogy többet nem fogja megtámadni a tüntetőket. Meglátjuk.
