A szenegáli apa és francia anya házasságából született Marie NDiaye színes bőrű írónő nyerte az idén a legrangosabb francia irodalmi elismerést, a Goncourt-díjat három bevándorolt nő hányatott életéről szóló regényével – jelentették be múlt hétfőn Párizsban. Ugyanaznap indította útjára Eric Besson francia bevándorlási, nemzetiidentitás- és integrációügyi miniszter azt a három hónapos össznépi vitát, amely tisztázná, mit jelent ma franciának lenni.

Besson kezdeményezése hetek óta izgalomban tartja a francia közvéleményt. A kormányoldal és híveinek többsége lelkesen támogatja a modern franciaság újradefiniálását, az ellenzék nagy része viszont tüzet okád, mondván, a vita csak a bevándorlókkal szembeni ellenszenv tüzelésére és persze arra jó, hogy az UMP, Nicolas Sarkozy államfő pártja magához édesgesse a szélsőjobb szavazóit. Kilóg a lóláb, mondják, a jobboldal népszerűségének zuhanását, politikusainak botrányait, az államfő fiának egy fontos posztra történt – később visszavont – jelölését akarja feledtetni a patriotizmus élesztgetésével. Na meg szavazókat szerezni a jövő tavaszi helyhatósági választásra. Ehhez használja fel Sarkozy az általa kreált, már a nevében is abszurd bevándorlási és nemzetiidentitás-ügyi minisztérium első emberét és egész apparátusát – „leplezik le” a vita mögött rejlő politikai szándékokat az ellenzők. Akik azt is megjegyzik, magának Bessonnak is van miről elterelnie a figyelmet: volt felesége nemrég megjelent könyvében tálal ki arról, hogyan csalta a miniszter évtizedeken át fűvel-fával. Azt is meglehetősen pikírten kommentálja az exfeleség, hogyan hagyta ott Besson a 2007-es elnökválasztási kampányban a szocialista pártot, azonmód átigazolva a rivális Sarkozy táborába.

A dolog persze nem ilyen egyszerű. Igaz, a „legyünk büszkék franciaságunkra” az egyik központi eleme volt Sarkozy kampányának, és azóta is rendre előveszi. De legalább ennyire meglovagolta a francia büszkeséget a szocialista jelölt, Ségolene Royal is. Kampánygyűlésein felszólította híveit, hogy igaz franciaként énekeljék el együtt a Marseillaise-t, és a nemzeti ünnepen mindenki tegye ki az ablakába, házára a francia trikolórt. A globalizált világban elbizonytalanodott franciák nemzettudatának, patriotizmusának erősítése tehát nem Besson fejéből pattant ki, ő csak a programot szolgáltatta hozzá. Elképzelése szerint két fő iránya lenne a vitának: meg kellene fogalmazni, mit jelent ma franciának lenni, és fel kellene mérni, mivel gazdagították az integrálódott bevándoroltak Franciaországot. Erről szerveznek a prefektusok (az állam által kinevezett köztársasági megbízottak) előadásokat, vitákat a következő hónapokban minden városban, településen. Besson példát is hozott rá, hogyan kellene erősíteni a nemzeti identitástudatot: legalább évente egyszer minden iskolában el kellene énekelniük a gyerekeknek a francia himnuszt, a Marseillaise-t.

A minisztérium külön weboldalt nyitott az eszmecserének, tízezerszám érkeznek a hozzászólások. Igaz, a panaszok is: állítólag cenzúrázzák a véleményeket, csak azok jelennek meg teljes terjedelmükben, amelyek egyetértenek a kormány kezdeményezésével. Ez is bizonyítja – mondják a vitaellenesek –, hogy a kormány saját magának csinál propagandát az adófizetők pénzéből. E fölötti felháborodásában több baloldali politikus meg is tiltotta, hogy a hivatalos weboldalon újraközöljék az identitáskérdésről korábban megjelent vagy elhangzott véleményét.

A vita ellen tiltakozók már a két kérdés összekapcsolását is felháborítónak tartják, mondván, ha az identitástudatot a bevándorolással összefüggésben nézik, eleve azt sugallják, hogy itt keresendő a probléma. Szociológusok, történészek sorra világítanak rá, mennyire hamis és veszélyes egy olyan, állandóan változó társadalmi jelenséget, mint a nemzet identitástudata, aktuális politikai problémaként kezelni, amelyet – persze a nép akaratára – felülről jövő szabályozással, tiltással vagy ösztönzéssel orvosolnak. Annál is inkább, mivel egy embernek többféle, egymással jól megférő identitása is lehet – állítják a szakemberek. Ennek alátámasztására idézik például azt a közelmúltban készült tudományos felmérést, amely szerint a francia állampolgárságúak 59 százaléka elsősorban Franciaországhoz, 25 százaléka valamely országrészhez köti az identitását, 10 százaléka európainak tartja magát, és mindössze 4 százalék önazonosságát határozza meg, hogy egy másik országban vannak a gyökerei. Így aztán – háborognak az ellenzők – a képtelenség és a képmutatás netovábbja, hogy az úgynevezett köztársasági jelképek formális tisztelete alapján ítéljék meg, ki jó, és ki kevésbé jó francia. Arra is sokan figyelmeztetnek az ilyen központilag irányított hazafiságra nevelő akciókkal kapcsolatban, hogy a kirekesztő nacionalizmus és a lelkes patriotizmus között igen szűk a mezsgye.

Bessonnak azonban már félig nyert ügye van. Kezdeményezése a média érdeklődésének középpontjába került, és múlt heti közvélemény-kutatások szerint a franciák 60 százaléka, bár politikai indíttatásúnak, mégis aktuálisnak és helyénvalónak tartja a kérdés megvitatását. A jobboldali szavazóknak közel a háromnegyede gondolja így, de a baloldali szimpatizánsok fele is egyetért velük. A Marseillaise és a francia nyelv ismeretét, a trikolór tiszteletét pedig a túlnyomó többség nagyon fontosnak véli.

Az identitásvita zászlóvivői, a magukat a legfranciább franciáknak tartó politikusok egyébként büszkén állhatnak elő azzal, hogy a saját példájuk is bizonyítja, nem kell tősgyökeres gallnak lenni ahhoz, hogy valaki igaz franciának érezze magát. Sarkozyről köztudott, hogy apja magyar, anyja félig görög származású, míg Besson libanoni anyától született Marokkóban, és ott is élt 17 éves koráig. A jelenlegi jobboldali kormány legnépszerűbb tagja pedig a szenegáli születésű sportállamtitkár, Rama Yade.

VÁSÁRHELYI JÚLIA