Az európai vagy amerikai ember a Kelettel való találkozását elsősorban európaiként vagy amerikaiként éli meg, s csak másodsorban független emberi lényként – vélte a szeptember végén 68 éves korában elhunyt palesztin-amerikai irodalomkritikus, Edward W. Said. Orientalizmus című, 1978-ban (magyarul 2000-ben) megjelent híres könyvében azt az attitűdöt illette e szavakkal a Columbia Egyetem professzora és a New York-i szellemi élet egyik vezéralakja, Arafat híve és az emigráns palesztin parlament egykori képviselője, amellyel a "nyugati" ember mintegy kétszáz év óta a "Keletet" szemléli – saját, nyugati szemüvegének összes torzításán át.
A "Kelet" – latinul Oriens – az európai ember számára évszázadok óta hagyományosan főként a "Közel-Keletet" (Middle East), illetve az arab országokat jelentette – míg Amerikában elsősorban a távol-keleti országokat értik "Keleten". Said, aki egy jómódú palesztin írógépkereskedő fiaként Jeruzsálemben született, Bejrútban és Kairóban tanult, s Amerikában járt egyetemre, illetve tanított, ebben inkább európai szemléletű volt: Oriens-nek ("Keletnek") főként az arab világot tekintette. Az eme Keletet oktató, tanító, műveikben ismertető "nyugati" nyelvészek, antropológusok, történészek, szociológusok és más tudósok volnának az "orientalisták", vagyis az orientalizmus művelői. Azt lehetne mondani: "orientalizmus tehát mindaz, amit az orientalisták művelnek". Ám azt, hogy az orientalisták mit is művelnek s hogyan is gondolkoznak, valójában a társadalmi viszonyok határozzák meg. Márpedig, mint Said kifejti: Európában és Amerikában nemcsak a mindennapi emberek látásmódját, hanem a tudományos kutatást is áthatja a nyugati világ felsőbbségtudata, a keleti társadalmak iránt érzett megvetése.
E felsőbbségtudat, amelynek gyökerei Európában legalább a görög-perzsa háborúig nyúlnak vissza, a keresztes háborúk óta elsősorban az arabokkal, illetve muszlimokkal szembeni felsőbbség tudataként jelentkezik, s mint ilyen, nem annyira a Keletről szól, mint a "mi" saját világunkról, vagyis a nyugatról, az Okcidensről. Az arabul és angolul egyaránt író és előadó Said arab volt, de nem muszlim, hanem protestáns keresztény. Ő maga az episzkopális (amerikai anglikán) egyházhoz, a felesége pedig a Barátok Társaságához, vagyis a kvékerekhez tartozott. Mégis, nem egyszer került olyan helyzetbe, amelyben őt, aki régóta szorgalmazta a független palesztin állam kikiáltását, a muszlim szélsőségesekkel vették egy kalap alá. Így tett például a bécsi Sigmund Freud Társaság, amely 2000-ben meghívta Saidot, hogy május 6-án, Freud születésnapján tartson előadást Egyiptom, Palesztina és Görögország jelentőségéről Freud életművében, ám ő a "közel-keleti helyezetre" hivatkozva lemondta azt. A konkrét ok az volt, hogy Saidot az izraeli-libanoni határon lefényképezték, amint köveket dobált.
"Megengedhetetlen, hogy egy elkötelezett palesztint hívjunk meg, aki köveket dobál az izraeli katonákra" – nyilatkozta újságíróknak August Schülein, a társaság elnöke. Said tiltakozott. Ő nem dobált köveket izraeli katonákra. Ő és a fia csupán kődobáló versenyt tartottak afeletti örömük kifejezésére, hogy az izraeliek kivonultak Libanon területéről – miközben izraeli katonák nem is tartózkodtak a közelben.
Az arabul és angolul egyaránt író, olvasó, beszélő Said rokon-, illetve ellenszenveit a kődobálási eset mindenesetre megmutatta. Said odáig ment, hogy 2001. szeptember 11-e után iszlám- és arabellenes fundamentalistának nevezte mindazokat, akik a terrortámadás okait az arab világban keresték. Vagyis szélsőséges orientalistáknak („Kelet-elleneseknek”) tekintette őket – a terroristákat pedig okcidentalistáknak, Nyugat-elleneseknek. Márpedig – figyelmeztetett Said – a nyugatellenesség csak következmény. Mégpedig a nyugati ember gőgös orientalizmusának a következménye.