A világ felhördült a hírre, hogy Izrael kormányának biztonsági kabinetje úgy döntött: elmozdítja Jasszer Arafat palesztin elnököt. Pedig a döntés logikus. Arafatot Amerika és Izrael egyaránt a palesztinok és izraeliek közötti béke akadályának tekinti, nem véletlenül. Arafat nem békét akar, hanem fenntartható zűrzavart, amelyben az ő kezében van a helyzet kulcsa, a hatalom, az érte őrjöngô tömeg. Ellensége a világos, racionális politikai megállapodás, de lételeme a viszolyogtató rafinéria: látszólag engedményt tesz, majd a döntő mozzanatokban megbénítja az ördögi körbôl kivezető lépéseket, felültetett népének dühét teátrális demagógiával irányítva gyűlölt ellenségére, Izraelre.
Ezt csinálja negyven éve, és a világ még mindig úgy tesz, mintha hinne neki. Vagy ha nem, fél tőle: attól tart, ha szembeszáll vele, végképp elszabadul a pokol a Közel-Keleten. Mahmúd Abbász nemrégiben lemondott palesztin miniszterelnök, a nagy reménység kísérlete kizárólagosan Arafaton bukott meg (ahogy 2000-ben a Camp David-i tárgyalások is, melyekre az Izraelt képviselô Ehud Barak miniszterelnök a palesztin követelések 95 százalékát teljesítő javaslatcsomaggal érkezett). Azzal, hogy Arafat nem volt hajlandó átengedni a palesztin biztonsági erők fölötti ellenőrzést Abbásznak, lehetetlenné tette, hogy az teljesítse a legfőbb és legjogosabb izraeli követelést, a palesztin terrorszervezetek leszerelését és megbénítását. Ismét a régi recept: ha a helyzet épp úgy kívánja, tegyünk úgy, mintha teljesítenénk valamit, a háttérben azonban érjük el ennek ellenkezőjét, majd amikor a helyzet már kellően kétségbeejtő és zavaros, a felek végleg kimerültek, s biztosak lehetünk abban, hogy minden úgy folytatódik, ahogy eddig, lépjünk újra színre a megoldás atyjaként, esetleg, mint ezúttal, hős mártírként.
Ariel Saron és kormánya joggal gondolhatja, hogy amíg nem számíthat a terror megfékezésére, magának kell minden lehetségest megtennie az öngyilkos merényletek megelőzésére. S bár a hajtóvadászat az esztelen tömeggyilkosságok kiagyalói és megszervezői ellen többé-kevésbé eredményesnek mondható, a Jediot Ahronot címû izraeli lapban közzétett legutóbbi felmérés szerint az izraeliek 66 százaléka véli úgy, hogy kormányfőjük nem tesz eleget a terror megfékezéséért. Ez is közrejátszhatott abban, hogy Saron kormánya elszánta magát e lépésre, bármilyen kevéssé konkrétan fogalmazott is, hiszen nem közölte, miben állna és mikor történne meg a palesztin elnök "elmozdítása".
Pedig meglehet, az elégedetlenek nem a közvetlen katonai fellépés elégtelenségére gondolnak, hanem arra, amire csak az izraeli belpolitika szövevényes összefüggései kínálhatnak magyarázatot: hogy Saron hagyja és támogatja, vagy csak ímmel-ámmal akadályozná a palesztin területeken létesülő zsidó telepek építését. Ez – szemben a szintén kétélű fegyvernek számító katonai akciókkal – indokolhatatlan, s éppúgy olaj a palesztinok dühének tüzére, ahogy minden egyes civil sérült és áldozat a Hamász és egyéb gyilokszervezetek különféle vezetőinek likvidálásakor. És nem kizárt, hogy Saron e legutóbbi lépéssel rajtaveszt: hőst csinál Arafatból, s elveszti a mindig a kiegyensúlyozottság látszatára törekvô nemzetközi papucsdiplomácia támogatását.
Csakhogy e pillanatnyi veszteséget talán döntő stratégiai nyereség ellensúlyozza majd, hiszen ez nem "palesztin-izraeli konfliktus": amíg valamely legitim palesztin vezetés és a mögötte álló arab világ el nem ismeri Izrael létjogosultságát, addig nem a palesztinok felszabadító mozgalma zajlik az izraeli elnyomás ellen, hanem Izrael önvédelmi háborúja a palesztin terror és annak életbentartója, a nemzetközi elismertségre vergődött, Nobel-békedíjjal kitüntetett hírhedt terrorista és szemfényvesztő, a népét és a világ szalon-antiszemita és/vagy bárgyú nagyobbik részét maszlaggal etető Jasszer Arafat ellen.