Hatéves kormányzásának legnehezebb időszakát éli a munkáspárti kormány, és a bonyodalmak egyre csak halmozódnak. Pár héttel ezelőtt Andrew Gilligan volt katonai tudósító Today című műsora a BBC Radio 4 csatornán egy „vezető brit hivatalnokra” hivatkozva azt állította, hogy a kormányzat kérésére tették „szexisebbé” az iraki tömegpusztító fegyverekről szóló jelentést, mégpedig azzal a szándékkal, hogy indokolttá tegyék az Irak elleni katonai fellépést. Nemrégiben az Egyesült Államokban volt egy hasonló botrány: Bush elnök januári beszédében kijelentette, hogy Irak Afrikából vásárolt uránt. Pár hete még az amerikai kormányzat azt állította, hogy az olasz titkosszolgálattól származnak az információk, ám néhány napja kitudódott, hogy a CIA egy magánszemélytől vette át azokat.
Nagy-Britanniában David Kelly, a brit védelmi minisztérium munkatársa, egykori ENSZ fegyverzetellenőr jelezte a munkahelyén, hogy elképzelhető, ő volt Gilligan forrása, mivel egyszer, amikor együtt ebédeltek, beszélt neki az iraki tömegpusztító fegyverekről. Néhány nappal a műsor után Gilligan módosította "értesüléseit", és felelősként Alastair Campbellt, Tony Blair kommunikációs igazgatóját nevezte meg. Gilligan szerint az ő megrendelésére került bele az úgynevezett „szeptemberi dossziéba” – az iraki tömegpusztító fegyverekről szóló jelentésbe – az az állítás, hogy Szaddám Huszein akár 45 percen belül is bevetheti arzenálját. Ekkor megindult a brit vezetés és a BBC közötti adok-kapok. Campbell bőszen elégtételt követelt, valamint azt, hogy Gilligan nevezze meg az információk forrását, ám az újságíró erre nem volt hajlandó, mivel – mint azt azóta BBC több vezetője is elmondta – ilyen esetekben az informátorok anonimitása a legfontosabb.
A külügyi bizottság által összehívott szakértőknek, akik a kormány felelősségét vizsgálták, Gilligan bizonyítékok tömegét tárta fel. Ám ezzel sem sokat ért el, hiszen az összehívott bizottság tisztára mosta Campbellt, aránytalan túlzásnak minősítve azt a bizonyos mondatot, hogy Iraknak 45 perc is elegendő ahhoz, hogy bevesse tömegpusztító fegyvereit. Egyes kritikusok szerint ez a túlzás volt az Egyesült Királyság legfőbb "bizonyítéka" az Irak elleni háborúhoz. Egy volt BBC-újságíró, Tom Mangold – Kelly személyes jó barátja – szerint a professzor már korábban beszélt vele erről a bizonyos mondatról: "Az eredeti információk egy MI6-os (brit titkosszolgálat) ügynöktől jöttek. Amiről az ügynök beszélt, az nem a biológiai és vegyi fegyverek telepítése 45 percen belül. Dave Kelly és én csak nevettünk, amikor ez szóba került. Amiről az ügynök beszélt, az az, hogy az irakiak kidolgoztak egy kommunikációs rendszert, amellyel Szaddam és emberei képesek 45 percen belül kapcsolatot teremteni a helyi katonai vezetőkkel, és feljogosítani őket arra, hogy vessenek be tömegpusztító fegyvereket. És ez nem ugyanaz, mint a telepítés és a kilövés."
Ezen a ponton felvetődik a fegyverzetszakértő David Kelly felelősége is, hiszen ezek szerint kétszer is bizalmasnak számító információkat adott ki barátainak. Kérdés, hogy egyáltalán kiknek locsogott és mennyit, bár a bizottsági meghallgatásán Kelly tagadta, hogy a Gilligan riportjában elhangzottak fő elemei az ő szájából hangzottak volna el. Azután, hogy a védelmi minisztérium kiszivárogtatta Dr. Kelly nevét, ismét összeült a külügyi bizottság. Kelly – mint ahogy azt később a lánya elmondta – úgy érezte, hogy a főnökei elárulták őt. Ami a bizottsági "meghallgatást" illeti, az inkább hasonlított egy vallatásra: a professzor egyedül ült egy asztalnál, körülötte félkörben a bizottság tagjai, akiktől meglehetősen nyers, arrogáns stílusban záporoztak a kérdések. Érthetetlen, hogy egy nagy tudású professzort, aki az oxfordi egyetem tanára volt, 1991 és 1998 között 17-szer fordult meg Irakban, mint az ENSZ fegyverzetellenőre, és akit munkássága miatt 1998-ban Nobel békedíjra is jelöltek, miért kellett ilyen megalázó helyzetbe hozni. A brit közvélemény szerint Kellyben egyszerűen bűnbakot kerestek.
Két nappal a "vallatás" után Kelly július 17-én azzal távozott otthonról, hogy sétálni indul. Miután órákig nem tért vissza, a család a rendőrséghez fordult. A helyi rendőrök egy férfi holttestét találták meg nem messze Kelly házától. Az első híradások szerint a holttesten lövéstől származó sérülések voltak láthatók, és nem messze a tetthelytől találtak is egy pisztolyt. Bár ekkor még nem került sor az azonosításra, a Scotland Yard szóvivője azt állította, hogy David Kellynek nem volt fegyverviselési engedélye. Ezzel szemben a végleges azonosítás után többé már nem került szóba sem a pisztoly, sem pedig az először látott lőtt sebek. Csak kés és tabletták.
Kelly tehát öngyilkos lett? Lánya szerint bár az apja nem volt depressziós, a rá nehezedő nyomás és a bizottsági meghallgatás nagyon megviselte. Nyilván az sem javított a közérzetén, hogy a háta mögött a minisztériumban is bűnbaknak, "chaff"-nek (értéktelen kacatnak) titulálták, sőt a bizottsági meghallgatás során az egyik bizottsági tag sem mulasztotta el megemlíteni ezt a szójátékot.
Mindezek után nem csoda, hogy a brit miniszterelnök ázsiai körútján Japánban tartott sajtótájékoztató során az újságírók kemény kérdéseket szegeztek Tony Blairnek: nem érzi-e úgy, hogy egy ember vére tapad a kezéhez, és nem fontolgatja-e a lemondását. Blair kezdetben semleges, kitérő válaszokat próbált adni, ám amikor a lemondása került szóba, félbeszakította a sajtótájékoztatót. Pedig ezek a kérdések nem voltak véletlenszerűek, hiszen az utóbbi napokban épp ez foglalkoztatja leginkább a brit közvéleményt. A Sky News hírtelevízió hétvégén végzett nem reprezentatív mintájú közvélemény-kutatása azt igazolja, hogy a megkérdezettek 60 százaléka szerint Blairnek le kellene mondania. Mi több, a közvélemény szerint Kelly halála nem csupán Blair felelőssége, az ügyben sokak szerint hibás a brit kormány és a BBC is, hiszen az ő marakodásuk sodorta idáig a történteket.
Kétségtelen, hogy a brit kormányzat nehéz időszak elé néz, és ezt cseppet sem könnyíti majd annak a bizottságnak a munkája, amely David Kelly halálának körülményeit és a felelősöket keresi. Vajon miként kerül ki ebből a skandalumból a kormány, a munkáspárt és a BBC?