Öt konkrét kérdés jelent meg az eddigi Bauer–Ungár-vitában, a hatodik – a legfontosabb – rejtve maradt.

Az egyik, hogy jelent-e valamit a nyugati világ közös értékrendje, vagy sem? Orbántól kezdve Ungár Péterig azt hallani, hogy az „ábránd-Nyugat már nem létezik”. Ez azt jelzi, hogy az említettek számára közömbösek ezek az értékek. A hatalmuk fenntartása, vagy a hatalomra kerülésük ennél fontosabb. Kétségtelen, hogy a közös értékrend létezésének semmibevételével gátlástalanabbul állíthatók igazság nélküli tények. Különösen könnyű mondani, hogy eleve nem a Jó és a Rossz küzd egymással, hanem „a szürke ötven árnyalata”, és „senki se hisz a szabadkereskedelemben” meg hasonló szabadságokban – az Ungár szerinti „21. századi pártok” nyilván nem. Ez utóbbi pártminősítés az egyik legnagyobb átejtés, igazi „fake news”…

Valójában azonban minden politikát értékek és érdekek egyszerre vezérelnek, és ezek állandó ellentmondásba keveredhetnek egymással. Csak az önkényuralom nem ismer ellentmondást, mert számára érték és érdek teljesen egybeesik. Demokráciában a fékek és ellensúlyok mechanizmusa rövidebb-hosszabb távon ezeket az ellentmondásokat feloldja. Az „ábránd Nyugat” ma is létezik, noha kétségtelenül fennállásának a fasizmus és a bolsevizmus kísértései óta a legnagyobb kihívását éli meg.

Egy dolog, hogy a Nyugatot, az euroatlanti demokráciákat tekintjük politikai mintának, és egy másik, hogy a magyarországi lakosság jelentős részének ez nagyon keveset mond: nem ismeri fel, hogy a vágyott nyugati jólét (és az egyébként szintén vágyott személyes cselekvési szabadság) és a nyugati demokrácia értékrendje szorosan összefüggenek. Erre a lakosságra hivatkozva kétségbe vonni a felvilágosodás jól-rosszul betartott elvein alapuló euroatlanti demokráciákat a szellemi nihil maga. Meg a „későn születettek arroganciája”.

A másik a Nyugathoz való felzárkózás kérdése. Attól, hogy ez Magyarországnak nem sikerült az 1989-es felszabadulása után, ez az igény nem „kiüresedett”, ahogy ezt Naszádos Zsófia állítja. A „kiüresedés” ugyanis azt jelenti, hogy nem a magyar politikai kultúrától függött a sikertelensége, hanem attól, hogy „a nyugati államok sikerrel küzdöttek saját értékeik érvényesítéséért”. Holott nem az értékeiket, hanem az érdekeiket igyekeztek érvényesíteni, ami a gazdasági rendszerek természete. Ezeknek az államoknak a politikai rendszere azonban elválaszthatatlan az euroatlanti demokrácia politikai értékeitől: többek között a vállalkozás államtól nem korlátozott – vagy csak kiváltságosoknak járó – szabadsága, a teljesítményelv és sorolhatnánk. A kétségtelenül létező nemzeti gazdasági érdekek pedig éppen a demokráciákban, így az EU-n belül is állandó kompromisszumok tárgyai. De semmiképpen sem okai a magyar felzárkózás sikertelenségének. Önmagának ellentmondva maga Naszádos állapítja meg helyesen, hogy maguk a demokratikus értékek „döntő mértékben járultak hozzá a jólét soha korábban nem tapasztalt mértékű növekedéséhez, a háborúk elkerüléséhez és a nemzetek közötti bizalom megteremtéséhez”.

A magyar lakosság jelentős része állami bábáskodáshoz szokott, és ezért nem irritálja az olyan politika, mely a Nyugat értékeit nem létezőnek tekinti, de ez magyar probléma, nem a Nyugaté, és az okai igazi magyarországi okok. Az biztos, hogy ennek a mindent az államtól váró többségi magatartásnak a kiszolgálása a magyarországi politikai életben a demokrácia teljes kiüresítése.

A harmadik kérdés az európai integráció.

Kétségtelen, hogy az integráció kérdését hiba idealizáltan kezelni, különösen nagy melléfogás csak az előnyeit szem előtt tartani. Annál is inkább, mert igazában nem látható előre, milyen is legyen egy majdani teljes integráció. A hozzá vezető út minden bizonnyal nagyon keserves, és visszaesésekkel tarkított lesz. Hogy az EU demokratikus értékein alapuló, egyaránt demokrata bal- és jobboldali, liberális és konzervatív politikai erők közötti küzdelem szabályozó mechanizmusa e téren milyen, arról éppen a jobboldali liberális holland miniszterelnök, Mark Rutte fellépése tanúskodik.

Ruttére, vele a gyorsabb integrációt támogató Macronnal szembenállókra hivatkozni úgy, ahogy ezt Ungár tette, vágyvezérelt félreértés. Teljesen jogos az integráció fokozásával óvatosan bánni – ahogy ezt Rutte követeli, és ez elválaszthatatlan az integráció kritikájától is. De Ungár nem tette hozzá a másik lényeget, miszerint a déli és keleti EU-országok támogatásának jelenlegi formája és mértéke e nézet szerint nemcsak felelőtlen, hanem magát a meglévő integrációt is veszélyezteti. Ezt éppen Rutte ismerte fel a leghatásosabban az EU mellett állók közül, és képviseli ma a leghatékonyabb belpolitikai eredménnyel. A politikája kétségtelenül jobboldali, de nem szélsőjobboldali, hanem demokrata, akárcsak Macroné a másik oldalon.

Az EU hagyni fogja Orbánt uralkodni. Csak éppen előbb-utóbb megszünteti a támogatásokat, és kialakítja a kétsebességes EU-t. Ez azonban biztos nem elég a rendszer megbuktatásához. Venezuela vagy Fehéroroszország a példa arra, hogy autoriter rendszerek a legnagyobb nyomor ellenére is fenn tudják tartani a hatalmukat nyílt, diktatórikus erőszak nélkül is, és ráadásul a lakosság jelentős részének támogatásával.

A vita érinti a migráció kérdését is. Valóban végzetes volt, hogy a liberális és baloldali demokraták jelentős része fundamentalista módon értelmezte (és sokuk ma is) a szolidaritást. A menekültkérdésben félre lett söpörve, hogy ez túlnyomórészt bevándorláskérdés. Természetesen menekülnek, de főleg a nyomorúságuk elől, az euroatlanti világ csábítása felé. Kezdettől fogva határozottabban kellett volna ragaszkodni a törvények által eleve lehetővé tett korlátozáshoz. Ha ugyanis azokat, akik ilyen alapon érkeznek, az euroatlanti világon belül kell megsegíteni, akkor elvileg egész Délnyugat-Ázsia és Afrika lakosságán Európán belül kellene segíteni. Az Unió számos híve is áldozatul esett annak, hogy ezzel kezdetben nem nézett szembe, és ebből a csapdahelyzetből nagyon nehéz kijutni. A szélsőjobboldal, a demokrácia elleni lázadók azonnal rácsaptak a keletkezett politikai résre, és azóta is tarolnak.

E merev szolidaritásértelmezésből következett az is, hogy nem tulajdonítottak igazi jelentőséget a kulturális különbségeknek, mely a rövid idő alatt bekövetkező nagy számú bevándorlással elkerülhetetlenül együtt jár. Lehet, hogy ezek a különbségek nem léteznek vagy nem számítanak (ahogy ezt vannak, akik még ma is állítják). Maga Tamás Gáspár Miklós ki is jelentette, hogy „a kultúrára hivatkozni a legújabb fasiszta trükk”. De az tény, hogy a lakosság jelentős részének számít, és őket azzal nem lehet más belátásra bírni, hogy letagadjuk ezt a különbséget. Ez történt.

Ráadásul, ahogy ezt ma már a nyugati példák mutatják, ezeknek a különbségeknek a kezelése rendkívül nagy teher a szociális és kulturális ellátórendszeren, mellyel csak jelentős gazdasági ráfordításokkal lehet megbirkózni. Merkel mondása ma már csak úgy érvényes, hogy „megcsináljuk, de nagyon nehéz lesz”. Nem folytatom, és különösen nem bizonygatom a továbbiakban, hogy mindezt demokrataként írom. Mióta 2015-ben először írtam kritikus szellemben a bevándorlásról, és utána még egy sor publikációt a baloldali fórumokon (hát kiknek másoknak magyarázzam?), a nyílt gyűlölettől a berzenkedő elutasításig mindennel találkoztam, beleértve TGM veretes állítását.

Ez alól a helyzet alól ma nagyon nehéz kibújni, mert minden visszatáncolás ebből az életidegen szolidaritásszemléletből (hangsúlyozom: nem magától a szolidaritás elvétől, hanem a bevándorlás puszta menekültkérdésként való kezelésétől) ma úgy fest, mint a nyílt vagy álcázott szélsőjobboldalnak tett engedmény.

A rövid idő alatti tömeges bevándorlás veszélyeinek felismeréséhez nem kell nacionalistának vagy szélsőjobboldalinak lenni: az euroatlanti demokrácia híveként is belátható ez. A demokraták jelentős része ma foglya saját korábbi nézeteinek (Ungár a fogság okául az „életrajzot” emlegeti viszolyogtató módon, ahogy bagoly mondja verébnek).

Azóta az Unió politikája változott és a bevándorlás törvényi szabályozása jobban érvényesül. De nagyon sokáig fog tartani, míg azt a politikapiaci rést, amit a demokraták nyitva hagytak, be tudják megint tömni. Rövid távon a helyzet jóvátehetetlen. Ebben a mérkőzésben ma a demagógiában nehezen verhető szélsőjobboldal áll nyerésre, és sokba fog még kerülni, hogy ez ne legyen mindig így. Ráadásul nincs elismerve még, hogy az iszlámnak, úgy, ahogy az ma a Sarián alapul, politikailag Európában elfogadhatatlannak kellene lennie. (És nem érdemes itt arra hivatkozni, hogy mennyi az árnyalata, és hogy sok derék muszlim a Saria törvényeinek egy részével nem is annyira törődik – ez csak a probléma szőnyeg alá söprése.)

Mindebből azonban nem következik, hogy demokrata az orbáni migrációellenes álláspontot támogassa. Tragikus ostobaság volt például Konrád György részéről úgy fogalmazni, hogy ebben a kérdésben „Orbánnak van igaza”. Antikommunistának lenni is demokratikus álláspont, ebből se következik, hogy a kommunistaellenes Hitlernek ebben a kérdésben igaza lett volna. Az euroatlanti értékek majdnem nyílt lábbal tiprója teljesen más alapon migránsellenes, mint az, aki az euroatlanti kultúra sebezhetősége miatt int fokozott óvatosságra.

Az ötödik a helyben lakás nélküli állampolgárság megadásának kérdése. Ez nem össz-euroatlanti probléma. Szinte csak Magyarországra szűkül le. Elvileg ráállhattak volna a bolgárok is az észak-macedóniai macedónok miatt, de nem tették (nyilván azért, mert ott ők az államalkotó nemzet, ezért semmiféle kényszerasszimiláció nem fenyegeti őket). Más hasonló, a nemzeti traumákból keletkező igény nincs igazán. Még csak Románia marad a moldovaiak román állampolgárságával, amely hasonló a magyaréhoz, de ott egy a II. világháborúban „részben” győztes ország közvéleményében a trauma nem akkora, mint a magyar, másrészt a moldovai románságot se fenyegeti kényszerasszimiláció (inkább már az oroszt, de az „oroszság” akkora, hogy diktátorai ma nem látják szükségesnek, hogy úgy igazán elővegyék ezt a kártyát). Moldován kívül a Baltikumban és Közép-Ázsiában mindenütt legújabbkori oroszosító betelepedésről van szó, azért tudat alatt ez is hátráltatja e téren az orosz nemzeti szájtépés kialakulását.

Az állampolgárság demagóg módon föltett kérdését a nacionalizmus ellen joggal fellépő demokratáknak kivételes, „politikus” módon kellett volna kezelnie. Lévén, hogy a magyar állampolgárság Magyarországon való lakás nélküli megadásának az elutasítása határon túli magyarság számára olyan érzelmi kérdés, amelynek nem lehet nekiesni „elvileg”. Őket a kényszerasszimiláció a magyar létükben fenyegeti. Többségüket nem szólítja az érv, hogy az állampolgársággal az autonómiatörekvések látják kárát, se az, hogy boldoguljanak a szülőföldjükön, és mi majd kulturálisan támogatunk. A Román Államnak kellene ugyan olyan mértékben az erdélyi magyarokat támogatnia, az hogy ezt a román polgáraival teszi – ha nem lenne nemzetállam. Csak a románoké. És ez az állapot tudva-tudatlanul meghatározza sok határon túli magyar lelki állapotát. Van demokrata, aki ezzel nem néz szembe, a magyar nacionalisták meg a legszívesebben maguk kényszerasszimiláltatnának, és ezért nem nagyon emlegetik a gyalázatos, és persze a demokrácia álarcában folyó kényszerasszimiláltatást.

Rejtve a legfontosabb maradt. Az a kérdés, hogy milyen is az Orbán-rendszer. Mert vagy autoriter, vagy csak félig az. Ha valaki szembenéz a politikai valósággal, a korlátlanul érvényesülő vezérelvvel, a teljesen megszállt állami intézményekkel, a bírói függetlenség és újabban a kultúra teljes egyenirányítására való törekvésekkel, annak egyértelmű, hogy valójában a második esetről már szó sincs. A második már csak önáltatás vagy porhintés. Arra való, hogy mindazok, akik alkalmazkodva a megváltoztathatatlanhoz, az orbáni állam hivatalosan elfogadott ellenzéke lehessenek. Nincs ebben semmi új: történelemszakmai közhely, hogy a két világháború közötti időben a korabeli magyar politikai rendszer megváltoztatására se volt semmi érdemi remény. Ez határozta meg annak idején a korabeli „ellenzéki pártok”, így a kisgazdapárt politikai viselkedését is (a maga megvásárolt embereivel), és ez határozta meg már a legelején a konszolidáció alapját, a Bethlen–Peyer-paktumot.

A Horthy-rendszer természetesen hosszabb távon – ha a történelem nem szólt volna közbe – nyilván megváltozott volna, ahogy Franco Spanyolországa is. Nem adatott meg.

A „21. századi párt”, a „hol vannak már az EU értékei” és hasonló kamuzások az ellenzékiség hivatalos elfogadtatását hivatottak megalapozni. Ebbe az irányba nem csak az LMP, a középre húzódó Jobbik, hanem az MSZP is elmozdult. Egy a demokrácia elleni új, a demokrácia álarcában megvalósuló szélsőjobboldali lázadás konszolidált rendszerének körvonalai vannak kialakulóban. Nem véletlen, hogy Schöpflin György fideszes európai parlamenti képviselő azt mondta minapi interjújában a Népszavában, hogy „az ellenzék hagyja abba a lejáratást és kössön paktumot a kormánnyal”. Magyarán: a nyugati világhoz való, közös védelmet is biztosító csatlakozás, a lassú, rögös integráció helyett a protekcionizmust, a nemzeti elzárkózást választani, vele az igazi kiszolgáltatottságot minden nagyhatalomnak.

Szép, akár a történelem maga. És ezen is csak a külvilág változása fog változtatni.