Magyarország egyik leghíresebb, „legtöbbet idézett” politikai elemzője ilyesfajta gondolatmeneteiről ismert:

„A jobboldali magyar kormány a menekültügyben rendezett október másodikai népszavazással kapcsolatban nagyon sok hirdetést tesz közzé. Túlságosan harsogtatja a propagandát. Ez visszaüthet. Némelyek megunhatják. De még nem tudjuk, milyen következményekkel járhat mindez.”

Ezt az egész sajtó idézi.

Mit is mondott?
Semmit.

Máskor:

„Orbán Viktor a legtehetségesebb magyarországi politikus, amit az bizonyít, hogy többször is választást nyert, és a hatalmát is nagyon kiterjesztette. Kormányzásának eddigi eredményei azonban nem túl biztatók.”

Más is nyert már választást. Akkor mondjuk Gyurcsány Ferenc is épp annyira tehetséges?

„Nem. Gyurcsány Ferenc is nyert választásokat, de már nem ő a miniszterelnök. Amikor ő volt a miniszterelnök, akkor ő volt a legtehetségesebb. De ez elmúlt, ma már csak viszonylag kicsiny ellenzéki pártot vezet.”

Ön szerint tehát a mindenkori siker a tehetség legfőbb jele?

„Nem. A politikai tehetség a kormányzás eredményeiben mutatkozik meg.”

De ön azt mondta, hogy Orbán Viktor kormányzása nem túl eredményes.

„Ez igaz. De abban mégis eredményes, hogy megszerezte és megtartotta a hatalmat, és ma már nincsenek esélyes kihívói.”

Nem mond ellent itt önmagának?

„Részben. Ám a politika bonyolult dolog.”

Tapsvihar.

Vagy máskor:

„Nem tagadható, hogy az Európai Unió rosszul működik, ezért nő az elégedetlenség az európai elitekkel szemben, amint azt Anglia távozása is mutatja. Oda kell figyelni a tömegek rossz közérzetére, és nem lehet mindent a brüsszeli bürokratikus központból megoldani, és tekintettel kell lenni rá, hogy a »politikai korrektség« roppantul irritálja a közvéleményt. Ugyanakkor az Európai Unió mégiscsak nélkülözhetetlen, és helytelen volna meglazítani vele a kapcsolatainkat, noha nehéz fölmérni, hogy Európának az előnye-e több vagy a hátránya.”

Hosszú percekig tartó ováció, lábdobogás.

Vagy egy másik híres politológus a köztiszteletben álló elemző cégtől, mellesleg egyetemi docens és „jómódú vállalkozó”:

„Tudomásul kell venni végre, hogy a bal-jobb megoszlásnak nincs többé értelme. Minden politikai áramlat programjavaslataiban keverednek a valaha bal- vagy jobboldalinak fölcímkézett elemek. A jelenlegi bal-jobb irányzatú hatalmi csoportot valamiféle bal-jobb irányzatú, teljesen új típusú mozgalomnak kell majd leváltania. Az ideológiákból mindenkinek elege van.”

De tanár úr, akkor mi változnék, ha a bal-jobb irányzatot bal-jobb irányzat váltaná föl (le)?

„Amire én és munkatársaim gondolunk – hadd emeljem ki itt Anita nélkülözhetetlen szervező munkáját – , az nem ez. Mi arra gondolunk, hogy a régi típusú, megfáradt bal-jobb irányzatot kellene leváltania teljesen új, hálózatos-digitális új jobb-balnak, amelyben fontosabb szerepet játszanak a fiatal nők és a vidékiek. Az ideológiákból mindenkinek elege lett.”

Másnap minden címlapon: dr. Schwachsinniger Olivér Csaba szerint a jobb-bal után jön a bal-jobb! (Mindenkinek elege van az ideológiákból!) Tomboló tetszésnyilvánítások.

A legprimitívebb tautológiáknak (a közlekedés legnagyobb problémája a gépkocsiforgalom), a leglaposabb közhelyeknek (a választási győzelemre törekvő politikusokat mindenekelőtt a hatalom érdekli) és a legnyilvánvalóbban téves ökörségeknek (a „bal” és a „jobb” között voltaképpen nincs – vagy: nincs már – különbség) ez az elegye, amelynek a mindenkori nem-újdonsága a szalagcímek közé röpíti ezt a nagy nullát, és kényelmes jövedelemhez juttatja a főhivatású (avagy: megélhetési) semmitmondókat, azért nincsen ok nélkül.

Az egyik ok a féldiktatúrában terjengő diffúz, bizonytalan félelem, együtt avval a szükséglettel, hogy a féldiktatúrában is kell valaminő közéletet mímelni vagy szenvelegni. Ennek kitűnő példája a „maffiaállamról” szóló vita. A „maffiaállam” egyre puhuló tézise abban az érdekes megfigyelésben gyökerezik, amely szerint a kormányzó magyarországi (szélső)jobboldal a kisajátított tőkét és az állami bevételek egy részét arra fordítja, hogy lojális embereket jutalmazzon, és elcsórja a maradékot. Ennek az a folyománya, hogy a megjutalmazott emberek lojálisak lesznek a hatalmi központhoz, és valamennyien meggazdagszanak. Stimmt.

De ez még nem lenne semmi más, mint az egyébként helytálló, tényszerű trivialitás hangzatos megfogalmazása, ami nem nagy baj.

Ahelyett, hogy annak vennék a „maffiaállam” állítólagos fogalmát, ami (szólamnak), véget nem érő definíciós vitákba bonyolódnak – mi az, hogy maffia? mi az, hogy állam? – , miközben elsikkad a jelenség csakugyan érdekes vonatkozása: a nyilvános és törvényesített, legfölülről irányított, rendszeres és jól szervezett korrupció, amelyben a kormányzat „vagyonelemeket” (!) juttat a híveinek, és így alakít ki szolgalelkű, hűséges oligarchiát, és ez utóbbi révén erősíti meg helyi uralmát és alakítja a „választásokat”, amelyek a rezsim fügefalevelét jelentik.

De akármilyen tökéletlen ez az „elmélet”, mégis erőteljesen kritikus (vagy pontosabban: ellenséges) a fönnálló hatalmi szerkezet „csúcsaival” szemben – ezért kell a fölismerhetetlenségig szétbeszélni, fönntartva az ellenzékiség és „a szabad vita” szánalmas látszatát. (S evvel együtt ezt a benyomást: az ellenzék tehetetlen, az „ellenzéki értelmiség” ötlettelen. Az ötleteket ugyanis a tartalmatlan agyonfecsegésben szétmángorolják, fölismerhetetlenné teszik.)

A félelmen túl még fölismerhető (a történelemből untig ismert) mazochisztikus hatalomkultusz.

„Én aztán igazán nem vagyok Orbán Viktor híve, de  ördögi ügyességgel csinálja, és pontosan érti – a saját totalitárius propagandagépezete által (is) alakított – közvélemény rezdüléseinek minden csínját-bínját, a »magyar néplelket«. Lassan mindent és mindenkit a saját képére alakít, és azonossá válik Magyarországgal: minden őróla szól, és még kudarcait is az előnyére fordítja.” Más szóval: válsághelyzetekben az idegengyűlölő, soviniszta, etnikai és felekezeti uszítás kielégíti sok ember félelmi és bosszúvágyó/igazságossági késztetéseit, amint ezt évezredek óta láthatjuk.

A rendszer konszolidációja önmagát magyarázza és önmagát igazolja. Amit elfelejtenek: mivel alapzata csak hatalmi – erőszakos és adminisztratív – , a legkisebb váratlan megrázkódtatásra összeomolhat. (Emlékezzünk: a külföldön dolgozó romániai vendégmunkások levélszavazásának elutasítása juttatta a román állam élére a politikai osztály ellenében Klaus Johannist; a bukaresti Colectiv diszkóban történt tűzeset buktatta meg a „szociáldemokrata” [haha] színezetű korrupt államhatalmat Romániában, és hozta létre a korrupcióellenes, „technokrata” hivatalnokkormányt. Most ősszel meg majd visszatér a régi maffia, hiszen a Nyugat támogatta antikorrupciós rezsimnek mégse volt bátorsága bevezetni a katonai-titkosszolgálati diktatúrát, vagyis az egyetlen lehetséges alternatívát. De a váratlan összeomlás MINDIG lehetséges az ilyen rendszerekben.)

Az csakugyan kérdés, hogy a közigazgatásban (az államapparátus minden ágában) folyamatosan végbemenő tisztogatás – amelynek történetileg szokványos következménye a megdöbbentő adminisztrációs zűrzavar, ügyintézési-ellenőrzési összevisszaság – , a rivális hatalmi alközpontok kialakulását megelőzni hivatott szakadatlan átszervezés, a Magyarországon (korábban) aránytalanul befolyásos kulturális-tudományos szféra tönkretétele, a médiák kisajátítása-fölvásárlása miért nem váltott ki semmilyen ellenállást. (Az olyan korlátozott célú, részleges mozgalom, mint a tanároké – elkerülhetetlenül! – csak egy alrendszer diktatórikus átalakításának végeredménye ellen tiltakozik. Még így is arról „vitatkozik” az irányított közvélemény, hogy a tanármozgalom mennyire „politikai”: ez a „vita” abszurd, értelmetlen ostobaság.)

Pedig itt a modern hatalom működtetőinek az érdekei szenvednek sérelmet (a még dolgozó lakosság fönnmaradó 80-85 százalékáról szó se essék). Egyetlen hang nélkül szűnt meg a regionális közigazgatás: a magyar államrendszerben legrégibb hagyományú megye elvesztette a jelentőségét – ehhez fogható átalakulás alig volt a magyarországi államrendszerben. És teljes csönd!

Ennek a passzivitásnak és beletörődésnek világszemléleti okai vannak. („Minden ideológia elavult! Mindenkinek elege lett az ideológiákból!”)

Ugyanis mindenki – úgy értem, minden befolyásos erő a nyilvánosságban, a politikai kutatás-tervezésben, a közigazgatásban, a „vállalati szférában” és az érdekszövetségekben, a „civil társadalomban”, beleértve az NGO-szektor nagy részét – egyetért az alapkérdésekben.

Például abban, hogy a szabad (önszabályozó) piac és a szabadkereskedelem elvét kell követni a globális gazdaság Magyarországra eső részében és a direkt beruházásokat illetően, ámde protekcionista elveket és üzletbarát állami beavatkozást kell alkalmazni a „magyar” vállalkozások esetében.

Abban, hogy állami (költségvetési) forrásokból kell segíteni a vagyonos „nemzeti” középosztály kialakulását. Abban, hogy az adó- és járulékrendszer is a vagyonos középosztálynak – mind a vállalkozói, mind az alkalmazotti középosztálynak (ez utóbbit nevezik itt „értelmiségnek”) – kell hogy a hasznára legyen.

Abban, hogy egyensúlyi politikát kell folytatni, és alacsonyan kell tartani az államadósságot.

Abban, hogy a szegényebbek közül is csak a „hasznos”, azaz a tőkés vállalatoknak profitot termelő munkát végző személyeknek szabad segíteni; a segélyrendszer fölszámolását fönn kell tartani; a „közmunkától” való függőséggel kell fegyelmezni a tőke/munkarendszerből kiszorulókat, akiknek a másik kiútja (ameddig lehetséges) a cselédmunka külföldön – a kivándorlás persze a fiatal középosztálynak meg a fiatal szakmunkásoknak is rendelkezésükre áll (egyelőre).

Abban, hogy a termelés szempontjából indifferens rétegek (munkanélküliek, nyugdíjasok, diákok, betegek, hajléktalanok, „piacképtelen” művészek és más alkotó értelmiségiek, egyedülálló szülők [anyák], a munkapiacról kiszorított „faji” kisebbségek [cigányok], az új nagybirtok által tönkretett földművelők, improduktív állami alkalmazottak [szociális munkások, nevelők stb.], mindenféle segélyezettek) jövedelmei ne (vagy ne nagyon) bővüljenek, ne legyen szociális lakásépítés és szociális lakásbérlet – s így a magyar „vidék”, azaz a kültelek és a  falu alakuljon az országos gettó, slum, nyomornegyed reménytelen lerakóhelyévé, a járványok, a kábítószer, az alkohol és a piti bűnözés sivatagává – , azaz a szociális kérdés megoldásából hátráljon ki a politikai közösség (a nemzet és a nemzetet megtestesítő állam). Ez persze nem zárja ki Budapest lezüllését, amely a csekély számú „preferált” negyed kivételével tönkremegy, miközben a középosztály kihúzódik az „agglomeráció” végvidékein létrehozott jómódú, steril alvóvároskákba. (Ez a jelenség Dél-Kaliforniából már eljutott mindenfelé Kelet-Európában.)

Egyetértés van a „fehér” Magyarország fönntartásában is, amelybe jöhetnek és jönnek a „rokon kultúrájú” szomszéd országokból vendégmunkások és gazdasági bevándorlók, no meg mehetnek a magyarországi lakosok a „fehér” Európába robotolni. (A romániai cigány vendégmunkások hatósági zaklatása egyértelműen mutatja az irányt.) A többieket a „kint tágasabb” plakátokkal földíszített kerítések, határrendőrök és „migránsvadász”, neonáci rohamosztagok tartják távol, a közvélemény diszkrét, néha szégyenlős elismerésétől kísérve.

A kis országok számára döntő külpolitikai orientáció tekintetében is csak jelképes különbségek mutatkoznak (bár ezeknek óriási az érzelmi súlya): pró vagy kontra Európa, Amerika-gyűlölet és Amerika-barátság, Putyin-paranoia vagy Soros-paranoia, meg az összes irányzatra, de főleg a liberálisokra jellemző románellenesség és szerbellenesség – mindezek csak árnyalják a globális szabad piac és a honi protekcionizmus félgyarmati jellegű együttélését, amelynek megvan a funkciója a kései kapitalizmus totális, habár itt-ott rogyadozó világszisztémájában. Ezt senki nem vonja kétségbe. (Senki, akinek van némi befolyása.)

Jellemző, hogy a társadalmi-gazdasági egyenlőség tekintetében minden „oldalon” csak a hagyományos liberális diskurzus hallható: „szociális jogokról” beszélnek, mintha ez csupán alapjogi, közjogi kérdés lenne – s mint ilyen, a törvényhozáson keresztül: állampolitikai kérdés – , mintha a társadalom mint olyan, illetve a szociális kérdés különállóan egyáltalán nem léteznék, csak mint a parlamenti és bírósági (és a nemzetközi-föderális) jogalkotás féregnyúlványa meg a jogalkotás „demokratikus” bírálatának tárgya: ez persze kizárja az érdekeltek önálló tevékenységét, erőkifejtését, nyomásgyakorlását. (A kormányzó radikális jobboldal verbális munkakultusza és „kötelességteljesítési” beszédmódja pusztán ugyanennek a represszív variánsa.)

Ez a letagadott, bár szabad szemmel látható egyetértés – az autoritárius (elnyomó, szabadságellenes) átalakulás és a fokozódó egyenlőtlenség miatti néma válság okozta irracionális gyűlölet- és dühkitörések mellett is –  a forrása az állítólagos „politológia” (amelynek különösen botrányos része a világpolitikai műveletlenség, pokoli provincializmus) és „politikai elemzés” ürességének.

Ami olykor humoros – nagyokat lehet nevetni rajta, ez tagadhatatlan – , de annak az aggasztó melléktünete, amitől az ország szenved. Amitől szenved, az nem a „megosztottság” (milyen megosztottság?), hanem az egyetértés.