Az Európai Unió európai tagállamai kezdik belátni, hogy az integráció csak azon országokkal folytatható, amelyek gazdasági és társadalmi fejlettsége lehetővé teszi a szoros együttműködést. Magyarország pedig elgondolkozhatna akár egy népszavazáson is azon, hogy Orbán vagy Európa fontosabb-e neki.

Az Európai Unió történelmének talán legsúlyosabb válságát éli át: belülről a moszkovita, egyelőre ugyan csak Magyarországon hatalomra jutott, de mindenütt erősödő EU-ellenes szélsőjobboldal, valamint a németek által sok tekintetben félrekezelt euróválság, kívülről pedig az orosz terjeszkedés és a menekültválság mutatja meg brutálisan, hogy a jelenlegi Európai Unió egyre működésképtelenebb, védtelenebb. Február kilencedikén ezért az európai integrációt alapító államok összegyűltek Rómában, és kifejezték elköteleződésüket az európai integráció folytatása mellett. Az idealista cél, az európai egység mellé ezúttal reálpolitikai tervezés társult: az alapító országok ugyanis belátták, hogy az integráció csak azon országokkal folytatható, amelyek gazdaságilag és társadalmilag felkészültek rá. A közös római nyilatkozat – és önmagában a találkozó ténye – egyértelmű jelzés: az európai integráció nem a jelenlegi Európai Unió határai, hanem egy kisebb „mag-Európa“ keretei között folytatódhat csak sikeresen.

Élethelyzetek azonossága?

Egy államalakulatnak megvannak azon társadalmi, politikai és gazdasági előfeltételei, amelyek a mai Európai Unióban nem adottak. A jelenlegi unióban a gazdasági különbségek óriásiak, így az államiság egyik legfontosabb feltétele, a német Alaptörvény által is említett „élethelyzetek azonossága“ csak a jelenlegi belső pénzügyi transzferek jelentős növelésével lenne lehetséges. A holland jólét és a magyar nyomor nem szorítható csak úgy egyetlen államba, mert képtelen lenne a szociális különbségeket kezelni. Közös gazdaság- vagy szociális politika csak többé-kevésbé azonos fejlettségű államok között lehetséges.

Az Európai Unió jelenlegi költségvetése azonban az EU gazdasági termelésének alig egy százaléka felett rendelkezik – ellentétben az USA-val, ahol a központi költségvetés a gazdasági termelés huszonöt százalékat tudja újraosztani –, így kizárt, hogy az EU-támogatások révén Kelet-Európa bármikor is felzárkózzék a nyugati tagállamokhoz. Ráadásul a kelet-európai tagállamokban erősödik az a fajta nacionalizmus, amely a nemzetállami szuverenitásra hivatkozva utasítja el az európai integráció szélesítését. Noha éppen a keleti tagállamoknak állna az integráció mélyítése az érdekükben, az orbáni álságos szabadságharc éppen azon terveket támadja, amelyek a nyugati és keleti tagállamok közötti gazdasági különbségek mérséklését céloznák. Orbán inkább tartja országát nyomorban, és teszi Magyarországot a nyugati cégek összeszerelő-műhelyévé, semmint elfogadná azon európai integrációt, amely szociális és politikai uniót jelentene – és ezzel persze az Orbán-család és szűk baráti körének (a.k.a. „nemzetálami szuverenitás“) korlátozását. Orbán jól tudja, hogy csak egy gazdasági nyomora miatt szellemileg, mentálisan is elnyomorított nép felett tudja korlátlan hatalmát megőrizni és kiépíteni, így inkább ellenez minden olyan tervet, amely az EU-n belüli egységet, azaz a keleti és a nyugati tagállamok közötti gazdasági, társadalmi különbségek mérséklését eredményezné.

Nyugat vs. Kelet

Európa mára józanabb lett. A válságokban, a rendkívüli helyzetekben – amint azt Carl Schmitt hirdette – mutatkozik meg a politika. Európának pedig politikai döntést kell hoznia: mivel a keleti tagállamok nemzetállami szuverenitásukat védendő eleve elutasítanák az integráció további bővítését, és vélhetően a nyugati tagállamoknak se lenne kedvük a társadalmilag, kulturálisan tőlük még mindig igencsak eltérő keleti tagállamokat jelentősebben támogatniuk, az európai egység eszméje egy reálpolitikai döntéssel fejleszthető tovább: szűkebbre kell vonni a határait.

Miután a keleti tagállamok a menekültválságban kellőképpen bizonyították, hogy nem képesek, nem hajlandóak európai szolidaritásra, és válsághelyzetben a nacionalista bezárkózást választják, immáron nyugati baloldaliak is elismerik, hogy illúzió volt a nyugati és a keleti társadalmak közötti kulturális különbségek eltűnésében, a keletiek gyors integrációjában bízni. A Nyugat lassan el meri végre ismerni kulturális felsőbbrendűségét a Kelettel szemben, és ennek megfelelően Európát sem földrajzi, hanem kulturális fogalomként kezeli. Márpedig annak valóban még mindig Eisenstadtnál vannak a határai. Ahogy Jakob Augstein, a német baloldali Freitag hetilap főszerkesztője írta a Spiegelben: „A Kelet és a Nyugat között ma valójában kultúrharc zajlik. És megérett az idő a keserű felismerésre: a liberalizmus, a tolerancia, az esélyegyenlőség nyugati értékeivel szemben a rasszizmus, a tudatlanság és a szűklátókörűség keleti értéktelensége áll. (…) Aki azonban Európában nem a nyugati liberalizmust tekinti példának, hanem a putyini autoritarizmust, nem maradhat az Európai Unióban.”

A február kilencedikei római nyilatkozat, amelyben az egykori alapító államok gyakorlatilag szélesebb, de kisebb európai integrációt jelentettek be, ennek beismerése. A szír menekültek integrációja is elég nehéz feladat lesz az EU számára, nem akarják hát tovább terhelni magukat a kelet-európaiak láthatóan sikertelen integrációjával is.

Orbán vagy Európa?

Az ötlet nem egészen új. Valéry Giscard d´Estaing, egykori francia jobboldali államfő már 2014-ben megírta, hogy egy szűkebb államközösségen belül kell megvalósítani az általa „Europa“-nak nevezett európai föderációt. Tavaly nyáron aztán a német és a francia gazdasági miniszter tett javaslatot arra, hogy az euróövezetből politikai és szociális unió alakuljon. Sandro Gozi, olasz EU-ügyi államtitkár idén januárban arról beszélt, hogy 2017-ben, azaz az EGK alapításának hatvanadik évfordulóján, meg kell indítani a „kétsebességes Európát“, ahol csak a „mag-Európa“ venne részt a további integrációban. Az ötletnek nagy támogatója az olasz külügyminiszter, Paolo Gentiloni, aki január végén a torinoi La Stampában vetette fel, hogy az alapító államoknak kell szorosabbra fűzniük a kapcsolataikat. Ez történt meg február elején Rómában.

Magyarország minden bizonnyal kívül reked: gazdaságilag a kormánya eleve a nyomor fenntartásában érdekelt, társadalmilag keleti értékeket vall, külpolitikailag pedig az euroatlanti világban totálisan elszigetelt. Az Európai Unió sorsáról nem „Európa erős embere“ fog dönteni. A tizenkét év EU-tagság után ismét küszöbre tett magyar társadalomnak pedig módja lesz gyakorlatilag is megtapasztalni, hogy a „hanyatló Nyugat“ szövetségeseként vagy a nyugati és az orosz érdekek közé szorított, zárt, nyomorgó társadalomként szebb-e az élet.

Mielőtt azonban Magyarország végleg az európai integráció perifériájára szorulna, népe egy népszavazáson nyilváníthatna mégis véleményt. A kérdés ugyanis mára nagyon egyszerű – bármely szavazólapra könnyen ráférne: Orbán vagy Európa? A mag-Európa a maga részéről dönteni látszik. Nem kér az orbáni nacionalizmusból, bezárkózásból, szolidaritáshiányból. Európa meglesz nélküle is.

De mi lesz a magyar néppel?