Eljött a hitvallók ideje. Túl sokat nyerhet az, aki a hűségét bizonyítja, és elveszíthet mindent, aki nem. Ha a látvány nem lenne annyira nyomasztó, gyerekeknek kellene mutogatni. Olyan mint a Jurassic Park, élőben tanulmányozható a múlt. Nem tudjátok, hogyan viselkedtek a kommunisták? Gyertek a Terror Házába! Ne a kiállítást nézzétek, kis csacsik, hanem a vezetőjét.

Bátorság, elvtársak!

Mert az kockázat nélkül kijelenthető, hogy a hűségverseny eddigi győztese Prof. Dr. Schmidt Mária, aki a héten istentiszteletet celebrált, vagy ahogy ők mondják, tudományos konferenciát rendezett. „A második Orbán-kormány négy évét értékeljük: a mérleg pozitív.” Ez nem az eszmecsere tanulsága utólag, hanem a meghívó szövege előre.

A rendezvényen megerősítést nyert, hogy Orbán Viktor mindent jól csinált születése pillanatától kezdve, de második eljövetele óta még annál is jobban. Szeplőtlen lénye kizárja a tévedést, az élet minden döntését igazolta. Kritikusai vannak ugyan szép számmal, tehát neki van igaza. A liberális Nyugat pánikba esett az illiberális fordulatától, ami azt bizonyítja, hogy a Nyugat válságban van, valamint azt, hogy Orbánnak van igaza. Ezek idézetek.

A konferencia kulcsszava a bátorság volt. Orbán bátran vezette be a közmunkát, bátran kezelte a kétharmados többséggel járó felelősséget (nem nevet), bátran adott milliárdokat felcsúti barátjának és bátran pártjára szabta a választási rendszert, ja, az utóbbi kettő nem hangzott el. A szerelmi vallomások hömpölygését időnként a megmondóemberek élénk szidásával szakították meg, ami egyáltalán nem meglepő olyan megmondóemberektől, akik szerint még a nemzeti konzultációhoz is bátorságra volt szükség.

További részletekbe nem megyünk bele, mert azok obszcénabbak, mint egy túlfűtött Simicska-közlemény. A lényeg nem az imádat mértéke, hanem a tartalma. A hitvalló orbánisták freskóján a megbántott nemzet a főalak, megtestesítője pedig az a sértett hős, aki dacosan és persze reménytelenül küzd az egész világgal. Ebben a komor vallásban a sérelem a kőszikla, amelyre a világ épül. Ezért olyan duzzogós még a hűségeskü is.

A sérelem mint államvallás

Mivel az emberek általában nem szívesen hoznak nyilvánosságra olyan dokumentumokat, amelyek egyszerre láttatják őket ellenszenvesnek és jelentéktelennek, ezért mindenképpen figyelemreméltó az a levelezés, amit ugyancsak a múzeumigazgató und papnő publikált önszántából, a kormány diplomáciai kudarcától nem függetlenül. Nyilván azt gondolta, hogy a levélváltás a német kancellárra nézve kínos, így annak közzétételével segíthet összefüggésbe helyezni, milyen ország milyen vezetője bántotta megint a nemzet bátor pávatáncosát.

Összefoglalva: Pozsgay Imre kommunista államminiszter kitüntetője levelet küldött Angela Merkel kancellárnak, hogy ötórás tartózkodása alatt ugorjon el a Terror Házába, és vegyen részt a házi fogadásukon, amelyen köszönetet mondhat azoknak a „civil hősöknek”, akik a 89-es határnyitás előtt a kelet-német menekülteket segítették. Egyben gyertyát is gyújthat a kommunizmus áldozataiért, természetesen a demokratikus ellenzéket megfigyelő Pozsgay értő közreműködésével.

A kedves programajánlatra a Szövetségi Kancelláriai Hivatal kettes számú segédlevelezője reagált. A who the fuck kezdetű érdeklődés érezhetően csak azért maradt le a válaszból, mert az nem németül van, és amúgy sem fér bele abba a négy szikár mondatba, amellyel Herr Spinner a naponta beérkező huszonnégyezer hasonló felkérést kezelni szokta. Nein, danke. Csüsz. Pecsét. Ebben az esetben azonban Herr Spinner talán még el is tért a szabványszövegtől, és kifejezetten tanító szándékkal utalt a meghívólevél keltezésére (2015. január 20.!), azt feltételezve, hogy a gyengéd korholás hatására „igen tisztelt Schmidt Asszony” is megérti, ha last minute ajánlata miatt nem alakítják át a kancellár programját.

Igen tisztelt Schmidt Asszony nem értette meg. Ellenben megsértődött, hiszen a sértődés politikai kategória, mint az részletes kommentárjából (amelyben leszögezi, hogy a levélváltás nem igényel kommentárt) is kitűnik. „Azoknak a személyeknek, civileknek, akik 1989-ben helytálltak, akik nem kerestek kibúvót, de megcselekedték, amit kellett, sosem mondott még személyes köszönetet német állami vezető. (…) A fogadással egybekötött eseményen a Német Szövetségi Köztársaság egyetlen hivatalos képviselője nem jelent meg. Várakozásunkkal ellentétben a kancellár asszony sem köszönőlevelet, sem személyes hangvételű üzenetet nem küldött a hajdani segítőknek.” Se levél, se telefon, se távirat. Brühühü. Mi lett veled, Németország? – kérdezi teátrálisan.

(Prof. Dr. egyébként arról híres, hogy mindig élesen tiltakozik, amikor valaki konkrét politikusok tetteit az egész országgal azonosítja. Már amennyiben ez a kollaborációra és a zsidók kifosztására vonatkozik.)

Mint látható, nem kell sok ahhoz, hogy az összes sérelmi toposz megelevenedjen. Hiába védtük a Nyugatot a törökökkel szemben, nem hálálták meg, hiába nyitottunk határt, nem köszönik meg. Merkel szívtelen, Németország (Ding an sich) toszik ránk, a Nyugat hálátlan. Na ná, hogy nem tudnak mit kezdeni az illiberális demokráciánkkal. Ne is tudjanak.

Egyedül vagyunk, Viktor, egyedül.

Gyáva péknek nincs lapátja

Valószínűleg nem volt még a történelemben nemzet, amely annyiszor fejezte volna ki a köszönetét egy másik nemzetnek, mint Németország Magyarországnak. Hálálkodott az összes eddigi kancellár, valamennyi államfő, képviselők százai, írók, munkások, nők, férfiak. Megköszönték az országnak, a döntéshozóknak, a magyaroknak. Adtak érte díjakat, neveztek el utcát, készítettek filmeket.

Az igaz, hogy külön a lángossütőnek, aki a zánkai kempingben oly derekasan helytállt, személyesen még nem köszönték meg. Általában neki is, 25 éve megy szünet nélkül a Danke, Ungarn. De tényleg.

Tulajdonképpen azért, mert nem géppuskáztunk le több ezer embert. Az endékások jöttek, láttak, egyesültek. Sok gond nem volt velük. Ami nem kisebbíti az érdemeket, a döntés szimbolikus jelentőségét, de hogy ebben a történetben kik azok a „civil hősök”, akik „mindent kockára tettek, szemben a politikai tisztségek egykori viselőivel”, az nem világos.

Ekkorra már lezajlott az újratemetés, pártok alakultak, folytak a kerekasztal-tárgyalások, legalább térdig jártunk a rendszerváltásban, a dolgok mindenki által érzett logikájából következett, és egy pillanatig nem volt kétséges, hogy a magyar kormány nem fog erőszakot alkalmazni sem a németek, sem az istápolóik ellen. Akik segítettek a menekülteknek (átutazóknak), azok rendes emberek voltak, ahogy rendesek most is azok, akik segítenek a jelenlegi menekülteknek (átutazóknak), főleg azért, mert az utóbbiakat a mai magyar kormány valóságosan üldözi.

A segítségnyújtás és a mindent kockára tevő hősiesség nem ugyanaz. Ami nem von le semmit a segítségnyújtók jóságából. Hihetetlen, hogy szinte még múlttá sem vált, máris indul a kényszeres mítoszgyártás a magyarok hősiességről, amit nem ismer el a világ. Még amire büszkének lehetne lenni, abba is belekevernek valamit az örök sértettségből.

Átenged egyszer minket a szomszéd a telkén, mert a kertünket elöntötte az árvíz. Ad nekünk teát, megkérdezi, hogy minden oké-e, aztán elmegyünk. Azóta elvárja, hogy bármikor, amikor meglát bennünket, megköszönjük a nagy telekátengedést, idén már Jancsikának is hálálkodni kell személyes hangvételű üzenetben, mert akkor éjjel átléptünk a homokozóján.

Amúgy ez a szomszéd az adományainkból újította fel a házát, a kerítését, a szökőkútját. Gyakorlatilag minden fejlesztését mi fizetjük tíz éve. Még nem köszönte meg soha. Ami nem baj, mi nem sértődünk meg mindig valami miatt. Annál sokkal bátrabb nemzet vagyunk.