Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Nyáry Krisztián tényként kezeli, hogy a Himnusz szerzője egy férfi iránt érzett lángoló szerelmet, noha a korabeli szokás- és nyelvhasználat alapján ez egyáltalán nem bizonyítható – állítja irodalomkutató szerzőnk. A férfiak közötti csók többször felmerül különböző reformkori levelezésekben, ami azonban nem azt jelenti, hogy a szereplők melegek voltak.
„Kölcsey férfiaknak írt szerelmes leveleket” – hangzik a hvg.hu által közölt Nyáry Krisztián-interjú kissé hatásvadász címe. Hatásvadász, mert – ahogy maga Nyáry is – tényként közöl olyasmit, tudniillik, hogy Kölcsey legjobb barátja, Szemere Pál iránt érzett lángoló szerelmet, ami legföljebb feltételezés lehet.
Rögtön az elején le szeretném szögezni, hogy nem célom az „el a kezekkel nemzeti Himnuszunk költőjétől” és az „egy ilyen hazafi nem parádézott volna szivárványszínű zászlók alatt” típusú kommentárok sorát bővíteni. Nyáry Kölcsey iránt érzett szimpátiája sokban emlékeztet a sajátomra, s levelezését olvasgatva bennem is számtalanszor felmerült már, hogy a költő talán valóban a férfiakhoz vonzódott.
Abban is egyetértek Nyáryval, hogy a XIX. század eleje az az utolsó történelmi korszak, amely még értelmezhető a mi kultúránk felől: a korabeli levelezésekbe pillantva meglepetten olvashatjuk, milyen, számunkra is könnyedén átélhető érzelmi problémákkal küzdöttek Kölcseyék. Ez az átélhetőség azonban könnyen elfedheti azt is, egyúttal mennyire különböztek tőlünk ezek az emberek, mennyire más jelentéssel bírtak egyes gesztusaik, szavaik, mint ahogy – önmagunkból kiindulva – esetleg értelmezzük azokat.
Hiszen mindjárt itt van a férfibarátságok kérdése. Szemere Pál egy hosszú és roppant mulatságos levélben tudósítja Kazinczyt Berzsenyi 1810-es pesti tartózkodásáról. Az ifjú literátorok és Berzsenyi – némi bor „ellocsoltatása” és dalolás után – színházba készülnek, egyik barátjuk, Vitkovics pedig az érzékeny búcsúzkodás közben Berzsenyi „nyakába borúlván, megcsókolá azt. Berzsenyi mosolygott ’s ezt felelé igen igen különös képel és hanggal: »Megengedjen az Ur, pipa van a’ számban, nem csókolhatom meg!« ’S Vitkovics pirúlt; ’s mi ollyanok lettünk, mint a’ kit leforráznak”.
A történet pedig a következő sorokkal zárul: „Csak eggy kéz szorítás vala, mit Berzsenyi’ szobájában való elválásunkkor nyerhettünk. Nem! Csókot kell tőle kapnom, törik-szakad! ’S midőn társaim, Vitkovics és Horvát már az utszán voltak, megöleltem Berzsenyit, ’s ajkaink öszveforradtak. Csókkal ereszté el az utánam jött Kölcseyt is.”
Vaderna Gábor irodalomtörténész e nevezetes csókot egyfajta beavatásnak tekinti, mellyel Berzsenyi szimbolikusan felvétetett a pesti literátorok körébe. A férfiak közti csók Kazinczy számára sem volt idegen, mint az egy 1814-es leveléből például kiderül, amelyben az ifjú Wesselényi Miklós és nevelője, Pataky Mózes széphalmi látogatásáról áradozik. Ebben a búcsúról így ír: „Megrázta kezemet, öszveforrtak ajkaink; a’ feleségemnek meghajtá magát. – Édes barátom, mondám; szabad volna kérni, hogy feleségemet csókold-meg.” Majd addig erősködik, míg némi irulás-pirulás után a kézcsókból valódi csók lesz.
A csók tehát nagy lelkek összetalálkozását jelentette, mély barátságokat pecsételt meg, amint mutatják ezt például Kazinczynak Berzsenyihez intézett szavai: „Légy tehát barátom, derék férjfiu! íme a’ valóság helyett a’ te szerelmes képedet [t.i. az arcképét] meg tsókolom…”. Az idézet egyúttal azt is illusztrálja, hogy a „szerelem” szó jóval tágabb értelemben volt használatos, mint napjainkban – amint ez egy Kazinczynak küldött Kölcsey-levél zárósoraiból is kitűnik: „Azon bíztos tisztelettel, mellyet Uram Bátyám eránt vonszódó szerelmem enged, csókolom a’ Széphalmi boldog Nőnek kezeit.” Berzsenyi hasonló rajongással övezi Kazinczy portréját, s kéri, „küld meg nékem Grófnéd képét, hogy azt a tied mellé függeszthessem, és mély tisztelettel megcsókolhassam”. Hasonló gesztusokról van itt szó, mint Kölcsey Szemere Krisztina iránti buzgó szeretetéről – s nem valamiféle áttolt érzelemről, mint amit Nyáry sejtet.
Látnunk kell ugyanis, hogy e levelek a kor szentimentális kliséiből, fordulataiból építkeznek, így, bár a Nyáry által idézett Kölcsey levélrészletek szokatlanul áradónak tűnhetnek – s Kölcsey valóban hajlamos volt szélsőséges érzelmekre, forró szeretetrohamokra és mély elkeseredettségre ragadtatni magát –, a többiek leveleivel együtt olvasva e szövegeket már korántsem annyira megdöbbentőek.
Szemere Pál – olykor Kállay Ferenc is, Kölcsey másik állítólagos viszonzatlan szerelme – éppúgy a barátság forró csókjait küldözgeti Kölcseynek, mint Kölcsey neki, és „Édesemnek”, sőt, „Édes enyémnek”, „Szeretettnek” szólítja őt.
Másrészt Kölcsey másokat is elhalmoz érzelemkitöréseivel: „Hevűlő meljel irók én minden sort melly a’ Tekintetes Úrig fog jutni…” – kezdi például egyik Kazinczynak címzett levelét, s hű is marad kijelentéséhez. Döbrentei Gábornak, az Erdélyi Muzéum folyóirat alapítójának szintén ismeretlenül kezd írni, s szintén a „lángszívnek ömlésével”, második levelében pedig részletesebben is kifejti, miért kereste fel őt: nem literátori erényeiért, hanem, hogy hasonló barátra leljen, mint amilyen Szemere vagy Kállay. „Mert én szeretni tudok, mint senki sem szeretett – vallja –, ’s szerettetni óhajtok, mint senki nem szerettetett.” Ez akár a fiatal Kölcsey mottója is lehetne.
Végül egy pontatlanságra szeretném felhívni a figyelmet. Nyáry azt állítja, hogy Kölcsey Andalgások című költeményét mindenféle kommentár nélkül, „Szemerémhez” ajánlással küldte meg barátjának, A’ kedves sírja című, szeretőjét gyászoló lány versének kíséretében. Ez azonban nem igaz: a verseket Kölcsey 1811. december 6-án Kazinczyhoz juttatta el. Az Andalgások ekkor még a Szemere Pálhoz címet viselte, de, amint Kölcsey írja, „Szemere még azt nem látta. Miolta Pestet ott hagyám, róla ’s barátirol semmit sem tudok.”
Kölcsey 1810 nyarán távozott Pestről, ahol Szemeréékkel megismerkedett, s barátjának legközelebb majd’ három év múlva adott fel levelet, ám ez sem tartalmazza a szóban forgó verset, s csak következő levelében érdeklődött afelől, vajon megmutatta-e neki Kazinczy. Szemere ezután maga kérte az előtte ismeretlen darabot. Az sem érdektelen, hogy a mű nem szerelmi tárgyú, hanem eszmei és költői ideálokat kijelölő vers – a szerző értelmezése szerint is –, ráadásul a levél, melyben Kazinczyval közli, éppenséggel nem bánatról, sokkal inkább kivirulásról, újjászületésről számol be.
Abban egyetértek Nyáryval, hogy a régmúlt szerzőinek olvasásakor hasznos lehet a művek tágabb kontextusának felrajzolása, s bármint fanyalogjanak az irodalmárok a „szerző halálára” hivatkozva, az egyszeri olvasó nagyobb lelkesedéssel fordulhat egy-egy porosnak tűnő klasszikushoz, ha elkezd érdeklődni a szerző személye, életproblémái iránt. Az viszont már kevésbé szerencsés, amikor a kutató fáradhatatlanul igyekszik megtalálni egyes szerelmes versek tárgyát vagy címzettjét, akkor is, ha ez kideríthetetlen, s tulajdonképpen a vers esztétikai értéke szempontjából érdektelen, az interpretáció kereteit azonban erősen leszűkíti. A műveknél szaftosabbnak tűnő életrajzi adatok könnyedén maguk alá temethetik a műveket.
Mindent összevetve azonban fontosnak tartom Nyáry Krisztián hipotézisét – itt aláhúzva a „hipotézis” szót –, s relevánsabbnak, mint a Kölcsey szerelmi életét kerülgető biográfiákat. Mégis úgy gondolom, ha igazán tiszteljük a költőt – az embert, a maga bonyolultságában és egyénisége kifürkészhetetlenségében –, akkor a feltételezésnek, további adalékok hiányában, egyelőre feltételezésnek kellene maradnia.
(A szerző író, szerkesztő, XVIII-XIX. századi magyar irodalom szakon végzett)
