Amikor jött a hír, hogy Csányi Sándor a miniszterelnök oldalán nézte végig a magyar–cseh meccset, mindenki megnyugodott, hogy leuzsorásozás ide, feljelentés oda, még sincs itt háború. Csányi a közreadott képen szélesen mosolyog, sőt nevet,.Orbán kicsit gyanakvóan néz, de hát ezek szerint szent a béke, és a merészebbek levonták a logikus következtetést, hogy Lázár János megnézheti magát. Pedig nem ezt a következtetést kellett volna levonni.

Hanem azt, hogy – a klasszikust idézve – „Magyarországon (...) ma nincs demokrácia” (Orbán Viktor interjúja a Magyar Nemzetnek, 2007. június 2.) A politizáló magyarok annyira hozzászoktak az ilyen sokatmondó jelek figyeléséhez, hogy már fel sem tűnik: ez szakasztott olyan, mint a hidegháborús kremlinológusok módszere. Mivel a szovjet hatalmi elit belső viszonyairól és interakcióiról semmiféle megbízható, nyilvános információ nem szivárgott ki, az elemzők kénytelen voltak pontosan abból leszűrni következtetéseket, hogy kicsoda áll ki mellett a tribünön, és milyen képet vág.

Demokráciában erre semmi szükség, de nem is állhat elő ilyen helyzet.

A magyar közvélemény annyira hozzászokott – ránevelődött –, hogy a hazai politikai „elit” semmit nem árul el a valóságos nézeteiről és szándékairól, meg kényszeresen titkolózik, hogy ezt is egyetemes szabálynak hiszi, mint a hazai rendszer összes beteg elborultságát,.„Mindenhol így van.”

A politikusok mindenhol ilyenek, sunyik és hazudnak. A demokrácia mindenhol átverés. Összesen két pártra van szükség, a miénkre, mert nekünk van igazunk, és egy másikra, hogy legyen kit utálni. Azaz tulajdonképpen csak egyre, de ha van ellenség, úgy élvezetesebb. Hogy lehetne másképp?

A parlamenti választás: miniszterelnökökről folytatott népszavazás. Mindenhol. A választási program: kamu, csak azért van, mert valamit mondani kell, úgyse tartják be. Sehol. Egy pártban az van, amit a pártelnök akar. Mindenhol. És a többi. Jelen esetben: nem tudhatjuk, mit akarnak igazából, de joguk van hozzá, hogy eltitkolják előlünk, mert ez egy ilyen szakma. Mindenhol.

Közben frászt.

Tökéletes hungarikum az, hogy fogalmunk nincs, mit akar a sokoldalú Lázár János, milyen kapcsolatban van Lázár Simicskával, Csányi Simicskával, Orbán Hernádival, ki áll a Sólyom Airways mögött, miért vették el Németh Lászlónétól (akit 2011 végén ugyanígy magyarázat nélkül raktak be az ismeretlenségből a kormányba) a Nemzeti Fejlesztési Ügynökséget, miért mondott le áprilisban annak elnöke, miért nem új elnök van, hanem kormánybiztos, név szerint Lázár János, aki rettentő nagy, eddig elhallgatott bajokat talált. Egyáltalán, Lászlóné most akkor, ööö, sorsára van hagyva? És eddig miért nem volt?

Meg egyáltalán, hogy mi történik a Magyarországot irányító Központi Bizottságon belül.

És nem is fogjuk megtudni, mert az MSZMP Központi Bizottságának üléseit lelkiismeretesen jegyzőkönyvezték, és legalább utólag kiderül, hogy ki mit akart, ezek viszont semmit se jegyzőkönyveznek, semmit sem dokumentálnak. Egyszer volt olyan, hogy közreadtak egy bizalmas körben elmondott őszinte beszédet, és lángba borult az ország.

Marad a kremlinológia. Vagy fociológia, mit tudom én.

Pedig ezek az emberek mind akarnak valamit, és ha Magyarországon normális pártok lennének, mint az összes kicsit is normális országban, akkor mindnek lenne saját pártja, vagy legalábbis párton belüli frakciója.

*

A centrális erőtér vagy a nemzeti egység fogalma a gyakorlati politikában lefordítható arra, hogy van egy párt, és vannak gyenge ellenségei, melyek arra valók, hogy az egyetlen jogosan létező párt az idők végezetéig ütlegelje őket, mert az kell az identitásához. A mostani ellenzék sem igen tud elképzelni más helyzetet – csak fordítva – arra a kis valószínűségű esetre, ha 2014-ben hatalomra kerülne. Le kell mondani saját érdekeinkről és nézeteinkről a szövetség (de facto egy párt) érdekében, mert különben a Fidesz folytatja az ütlegelést.

Pedig a látszat csal, a nemzetiegység-retorika, az uniformisként viselt arcátlanság, a rögeszmés titkolózás és a katonás fegyelem felszíne alatt a mostani állampárt is több pártból vagy legalábbis frakcióból áll, ezek más-más érdekeket, sőt nézeteket képviselnek, és még tovább tagolódnak. Az Orbán–Csányi–Lázár háromszögben a három legfontosabb láthatatlan pártról van szó.

Az első a Magyar Koleszos Párt. Ez az a nyolcvanas években összeállt kis társaság, amely – hosszas kísérletezés után – mostanra elfoglalta a hagyományos hatalmi ágakat. Ők adják a miniszterelnököt, a köztársasági elnököt, a parlament elnökét, ellenőrzik az igazságszolgáltatást és – mint a Magyar Nemzet–Hír Tv-konglomerátum ügyvédjének médiahatósági elnökké való kinevezése mutatja – most már a médiát is.

Utóbbi esemény átvezet a gazdasági nyomulás természetéhez. A Koleszos Párt kezdettől fogva két ágazatban halmoz sikert sikerre: a reklám- és médiaszakmában, valamint az építőiparban (a szőlészet vagy a magyarfocista-képzés ezekhez képest hobbi). Mind a kettőben kulcsfontosságú a politikai befolyás, az, hogy az MKP kormányon legyen, vagy biztosra tudja ígérni, hogy hamarosan kormányon lesz. A magyar gazdaság egyéb szektorainak teljesítménye ilyen szempontból mindegy. Nem részletezzük tovább.

Az MKP ideológiailag opportunus, azt adja a politikai fogyasztónak, amire amaz a leginkább vevő, de azt el kell ismerni, van néhány változatlan alaptétel, úgymint: Magyarország a koleszos csapatnak jár, mert ők nem komcsik. Továbbá: amit a komcsiknak szabad, azt nekik duplán szabad, egyrészt mert eleve szabad, másrészt mert a komcsikat le kell győzni. Végül: a politikában minden az erőről szól, a kompromisszum és egyáltalán, más érdekek figyelembe vétele a gyengeség jele, és a vereség esélyét növeli. E két utóbbi tétel minden szociálpolitikai trükközés nélkül nagyon népszerű az egykétpártrendszerben nevelődött választók között.

Az MKP azonban nem tévesztendő össze magával a Fidesszel, aminthogy a régi állampárt sem állhatott maroknyi 45 előtti kommunistából.

A második rejtett erő tehát a Kuruc Állampárt. Ez a viszonylag önjáró monstrum a 2002-es választási kampánnyal és vereséggel kezdett testet ölteni, és a 2006-os önkormányzati választásokkal állt talpra. Ekkor hirtelen rengeteg fideszes káderből vált regionális politikai tényező, és ezt a csapatot már nem lehetett koleszos erőkkel feltölteni.

Ez a társaság, ellentétben az MKP-val, nem tudja nemzetgazdasági méretekben érvényesíteni politikai befolyását, hanem sokkal inkább magából a politikából él. Ilyen értelemben is állam-, azaz állami párt. Kuruc pedig olyan értelemben, hogy érvényesülése és jóléte egyenes arányban volt a daccal és lelkesedéssel, amelyet a Fidesz 2006 utáni ellenálló hadviselésében tanúsított.

Lázár János e párt tipikus képviselője és ránézésre most már vezéralakja. Ekkoriban három dologgal hívta fel magára a figyelmet: Rendkívül hatásosan levezényelt egy uszító kampányt az egészségügy ha nem is reformja, de azóta sem visszafordított racionalizálása ellen. Miközben megyei jogú város polgármestere volt, ő vette fel bemondásra a legtöbb képviselői költségtérítést. És ami csak utóbb derült ki, míg a Fidesz ellenzékben volt, a saját politikai befolyása pedig egyre nőtt, egy főre vetítve az ő városa adósodott el a legjobban. Bár a bankár = uzsorás azonosításnak ősi, legalább a kiegyezés koráig visszavezethető gyökerei vannak a magyar agrárius középosztály körében, ez a harmadik tény még külön magyarázza Lázár bankellenes érzelmeit.

A KÁP érdekei ütköznek a koleszos csoportéival, vagy egyszerűbben, a KÁP-nak egyszerűen nem fűződik érdeke a Közgép végtelen gyarapodásához. A trafikügy: látványos kísérlet az önálló – megint csak politikailag, azaz államilag garantált –  gazdasági bázis megteremtésére a KÁP helyi emberei számára. Csányi Sándor megjegyzése, miszerint Lázár „nagyon tehetséges politikus, láthatjuk, milyen jól elintézte a trafikügyet", csak félig gúnyos. Ha nem foglalkozunk a dolog etikai oldalával, tényleg hatalmas politikusi teljesítmény volt.

Végül a harmadik párt – nevezzük Posztkádári Fontolva Haladó Pártnak – nem a Fideszen belül működik, hanem koalíciót alkot vele. Az OTP-Mol-tengelyről beszélek, ami láthatóan maga is koalícióban van a veterán állambiztonsági-rendészeti branccsal. A magyar gazdaságnak ez a pillére nem a szabad piacgazdaság miatt ilyen hatalmas, hanem az 1990 előttről átörökölt, eredetileg állami monopolhelyzet hibátlan érvényesítése miatt. Ugyanez elmondható a Brancsról: sok minden, amit a kívülállók üzleti tehetség eredményének vélnek, valójában a nyolcvanas évekbeli kapcsolati tőkének és információs többletnek köszönhető (mármint azok köszönhetik, akik éltek vele).

Az előbbi két csoporttal ellentétben a PFHP gazdasági sikerének nem szükséges feltétele a politikai hatalomhoz tartozás, az viszont hasznos, ha jóban van a mindenkori politikai döntéshozókkal. És azoknak is érdekük, hogy jóban legyenek vele, mert ha a tartópillér ledől, az olyan gazdasági katasztrófát jelent, amit Orbán minden agitprop zsenialitása és Lázár szervezőképessége sem tud helyrehozni. Az sem biztos, hogy a bejáratott Csányi–Hernádi–Brancs-együttműködést folytatni lehetne más szereplőkkel. A demonstratív meccsnézés azt mutatja, hogy Orbán ezzel nagyon is tisztában van (Lázár meg nincs).

A PFHP két okból is közelebb áll a normális gazdasági és politikai gondolkodáshoz, mint a másik két láthatatlan párt. Először is mert mégiscsak piaci szereplő, és közvetlen érdeke a magyar nemzetgazdaság egészének némi növekedése. A banki szolgáltatásokat és a benzint el kell adni valakinek, és a rezsicsökkentés nem növeli az ilyen irányú keresletet. A másik, hogy el tud képzelni más, fizikailag létező és legitim pártot a Fideszen kívül.

Uj Péter parádés, informatív cikkéből kimaradt pár epizód. Az egyik, hogy Csányitól – kb. 2005-től kezdve – legalábbis nem volt idegen az önálló politikai szerepvállalás. Előfordult már a történelemben, hogy sikeres bankárból lett valaki miniszterelnök. Fordítva ritkább. A másik, hogy az egykétpárti logikával szemben Csányi el tudott képzelni valóságos többpártrendszert, és az UD Zrt.-botrányig – pusztán ideológiai rokonszenv alapján – egy főhatalomra esélytelen kis pártot támogatott, a Dávid Ibolya vezette MDF-et. A harmadik, hogy valamikor a 2006-os választás előtt elállt Orbán mellől, utána pedig egyáltalán nem volt ellenséges Gyurcsánnyal, Őszöd és október 23. ellenére sem. Csányi sohasem centrális erőtérben gondolkozott, jelentse ez akár a koleszos csapat erős uralmát, akár a helyi Fidesz-apparatcsikok véd- és dacszövetségét.

Orbán pedig egyensúlyoz, amíg bír.

*

 Az elején azt mondtam, hogy Magyarországon nincs demokrácia. Olyan értelemben biztos nincs, hogy a választóknak fogalmuk sincs, kire vagy ki ellen szavaznak. A politikai és gazdasági történésekről a nyilvánosság számára láthatatlan erők majdnem mindig láthatatlan találkozásai döntenek.

A nemzeti egység mítosza kizárja, hogy a politikai vezető rétegen belül érdekellentétek és nézetkülönbségek legyenek. De hát mindig és mindenütt voltak, még zsarnokságokban is, Perzsiától a Szovjetunióig. Akkor már jobb lenne a képviseleti demokrácia, nem erőterekkel és a „Magyarország” nevű, jobban teljesítő, egységes alannyal, hanem pártokkal, amik megmondják, hogy mit akarnak.