Napok óta az amerikai lehallgatási botránytól hangos a világsajtó. Mindenki azon ámuldozik, hogyan történhet meg a jogállamiságára, jogrendszerére, alkotmányosságára oly’ büszke Egyesült Államokban mindaz, amiről az amerikai hírszerzés egyik kiugrott alkalmazottja szivárogtatott ki dokumentumokat, információkat a brit Guardiannek és a Washington Postnak. Ezek alapján legalábbis fölvetődik a gyanú, hogy finoman szólva is túlterjeszkedett jogkörén a titkosszolgálat, amikor a Prizma fedőnevű akció keretében bírói végzés nélkül jut hozzá folyamatosan a telefonszolgáltatók és technológiai óriáscégek által kezelt személyes adatokhoz.

Most egy pillanatra tegyük félre azokat az egyébként jogos kétségeket, amelyek szerint az évszázad oknyomozó sztorijának beállított cikkek félrevezetőek, az újságírókat vagy szándékosan vezette meg a kiszivárogtató titkosszolga, vagy egyszerűen félreértették az erősen technikai jellegű információkat. Tegyük félre azt is, hogy ez az egész a nem amerikai állampolgárokat teljesen másként érinti, hiszen az ő adataikhoz minden valószínűséggel eddig is játszi könnyedséggel és különösebb jogi skrupulus nélkül juthatott hozzá az amerikai hírszerzés. A külföldieket cseppet sem védi az alkotmány, hiába berzenkednek most hangosan az európai vezetők.

Ezeken a kérdéseken túl ugyanis a valódi tét az, hogy – mint azt egyesek állítják – valóban itt van-e a világvége, tényleg romokban hever-e a hollywoodi filmektől jogi bestsellerekig számos alkalommal megénekelt, és sokszor valósággal mitizált amerikai jogállamiság, ahol a jog a polgárt védi az állammal és a hatalmasságokkal szemben, ahol az igazság győzelméhez a bíróságokon keresztül vezet az út, és még véletlenül sem kell hozzá Chuck Norris.

Érdekes ezt a heves vitát lassan egy éve itt élve, és pont tartózkodásom utolsó heteiben végigélni, főleg pedig egy olyan állam polgáraként, ahol az elmúlt húsz év különböző politikai elitgarnitúráinak, de különös tekintettel a most hatalmon lévő csapatnak hála már tényleg teljesen romokban hever a jogállam. Az ugyanis, hogy ez az egész, a konkrét vádaktól már régen elvonatkoztatott, a jogállamiság alapjait érintő vita immár napokon keresztül a címlapokon, a híradók vezető anyagaként jelenik meg, továbbá az újságcikkekből, publicisztikákból valamint amerikai ismerőseim beszélgetéseiből kiszűrődő aggodalom számomra pont azt mutatja ugyanis, hogy a probléma itt nagyon-nagyon sokaknak, a magyar arányokkal összehasonlíthatatlanul többeknek fontos téma. Mindaddig pedig, amíg ez így van, addig nem lehet nagyobb gond az amerikai jogállamisággal, ha szabad ezekkel a sorokkal is megnyugtatnom az amerikaiakat.

Az elmúlt héten ráadásul ismerőseimnek egy személyes sztorival is segítettem abban, hogy ismét visszatérjen a bizalmuk saját államuk, saját joguk tiszteletében. Egy olyan sztorival, amely azért szolgáltat néhány tanulságot a liberális jogállamiságban még mindig hívő kevés számú magyar számára is.

Történt, hogy pár héttel ezelőtt, éppen nagypénteken hosszas gondolkodás után egy olyan helyen parkoltunk le, ahol a táblák szerint hétköznapokon nem lehet leállni, viszont minden olyan napon igen, amikor az iskola zárva tart. Alaposan elolvastam a táblákat, meggyőződtem arról, hogy az iskola az ünnepre való tekintettel zárva, a kapuján óriási lakat csörgött, majd elmentünk pizzázni. Egy óra múlva teli hassal ugyan, de az autó hűlt helyére értünk vissza. Bús menet következett, taxival, az elszállított autók központi telephelyére, majd sorban állás morcos emberekkel, akik hasonlóan hozzám több száz dolláros büntetést voltak kénytelenek kiizzadni (elfogadták a fontosabb hitelkártyákat), de még ennél is fájóbb volt, hogy úgy éreztem, igazságtalanság ért. Már másnap panaszt tettem.

Rövid levélben adtam elő indokaimat, miszerint ott szerintem igenis meg lehetett állni. Vagy ha nem, akkor nem elég az érettségi a táblák értelmezéséhez, azok bizony konfúzak. Néhány nap múlva felhívott egy hölgy, a helyi parkolási társaság tisztviselője, aki legnagyobb meglepetésemre Mrs. J. Robertsként mutatkozott be. Persze nem volt merszem megkérdezni tőle, hogy mi a keresztneve, és azt sem, hogy látta-e az Erin Brockovich című filmet, amelyben az alakításáért Oscar-díjjal jutalmazott Julia Roberts vezeti győzelemre az igazságot a gonosz, vízszennyező magáncég ellen. Biztos nem lehet vicces állandóan ezt a kérdést megkapni, gondoltam, így jelentőségteljesen csak annyit mondtam neki, bízom az igazságérzetében. Erre rögtön megnyugtatott, hogy az ő igazságérzete jelen esetben cseppet sem számít, mert mostantól fogva ez egy jogi eljárás, akarom-e. Nem volt kétséges, azonnal igent mondtam. Julia Robetsszel a világvégére is, nemhogy az esküdtszék elé!

Felajánlották a telefontárgyalás lehetőségét, ami egyrészt azzal kecsegtetett, hogy ki sem kell mozdulnom otthonról, másrészt, hogy egy nagy eséllyel vesztes eljárás végén, csak a hangja alapján őrizhetek majd kedves emléket Mrs. Robertsről. Nem fűztem sok reményt az ügyhöz. Egyáltalán mikor volt utoljára, hogy nem a hivatalnak volt igaza? A gyors és fájdalommentes telefonos meghallgatás végén közölték, hogy mivel az általam előadottak alapján valóban kétséges a helyzet, helyszíni vizsgálatot tartanak, és pár hét türelmemet kértek. A múlt héten pedig megérkezett a végzés, amelyben Mrs. Roberts kedvesen, de mégis hivatalosan közölte, hogy a vizsgálatuk szerint sajnos tilosban parkoltam, de elismerték, hogy a táblák azon a helyen valóban félrevezetőek. Mivel azonban jóhiszeműen jártam el, és részben ők is hibásak, a beszedett pénzt visszautalják, és új táblákat helyeznek ki. Mrs. Robertsnek köszönhetően életemben először vettem részt olyan hivatali eljárásban, amelyben nem bűnözőként kezeltek, nem azt feltételezték zsigerből, hogy visszaélek a joggal, amelyben úgy éreztem, hogy a jog nem az államot védi, hanem engem, és amelyben nem elsősorban a törvény betűjét nézték, hanem annak szellemét.

Magyar polgárként számomra az eset tanulsága nem az, hogy Amerikában persze minden jobban működik, hanem leginkább az, hogy a jogállamiság tiszteletét, a jogállamiság iránti bizalom helyreállítását nem új alkotmánnyal, az Alaptörvény asztalával, nyilatkozatokkal, eskükkel és egyéb cirkuszi mutatványokkal kell kezdeni, hanem úgy, hogy a "végeken" polgárként és nem alattvalóként bánnak az emberekkel.

Ha lehet, Julia Robetsszel, de ezúttal nagyvonalú leszek, nekem anélkül is jó lesz.