Komolyan nem értem, hogy egyes emberek milyen megfontolásból bíbelődnek fikcióírással, úgyis mint, kisregénnyel, novellával, színdarabbal vagy forgatókönyvvel. Sejtem persze, hogy Mikszáth Kálmánnak vagy Móricz Zsigmondnak sem kellett túl sokat törnie magát irodalmi téma végett, de az azóta eltelt több mint száz év alatt hazánk olyannyira felfejlődött ebből a szempontból, hogy most már végképp nem kell képzeletbeli történeteken agyalni. Elég egyszerűen Fülöpházán tanyát verni, figyelni, jegyzetelni, fényképezni, kamerázni. És akkor az úgynevezett világháló kínálta lehetőségekről még nem is beszéltünk. Ebben a kis Fülöpházában ugyanis benne van az egész nagy Magyarország.

A legújabb rész tartalmából.

Terike évek óta szenved, mert vagy a vak komondoron esik át, vagy élettársa, egyben a fideszes képviselő-polgármester öklébe szalad bele. Jóska hurkát tölt, és csak az italra tud hivatkozni. A falu megérti Jóskát, és szótlanul szemléli ezt, valamint az ehhez hasonló tucatnyi történetet. Közben épül a polgármester nevelt fiának, Szabikának a trafikja, amely nagyobb lesz, mint a polgármesteri hivatal. A fővárosban Ráhelnek okoznak nehéz perceket ellenségei, akik azt állítják: nem saját maga írta állami díjnyertes dolgozatát, a díjhoz pedig annak is köze lehet, hogy apukája a legmagasabb rangú állami vezető. Az epizód végén Ráhel kilép a trafik mögül, miközben egy komondor várja. A következő részből kiderül: egymásra talál-e a fülöpházai ifjú és a budapesti lány, véget érnek-e a támadások, lesz-e happy end?

Ráhelnek persze abban igaza van, hogy Szabikához hasonlóan kicsit, mint Pilátus a credoba kerültek bele a történetbe. Valóban nem tehetnek arról, hogy szüleik nem jártak el elég körültekintően, amikor nem előzték meg azt, hogy ilyen támadások kereszttüzébe kerüljenek. A szülőknek ugyanis meg lett volna a lehetőségük (értsd például pénzük) arra, hogy időben megóvják őket az ilyen botrányoktól azzal, hogy nem engedik őket semmilyen állami konc (díj, támogatás, pályázat, közbeszerzés) közelébe, hanem a nyilvánvaló tehetségüket, intelligenciájukat és tudásukat olyan megmérettetéseken teszik próbára, amelyeknek semmi, de semmi közük nincs a magyar adófizetők pénzéhez. A Clinton-leány például nem járhatott állami iskolába, egyetemre is kénytelen volt előbb a Stanfordra, majd az Oxfordi Egyetemre beiratkozni, ahol nem nagyon érdekelt senkit, hogy kinek a lánya. Amikor pedig pályaválasztásra került sor, akkor egy nemzetközi tanácsadó céghez kellett neki felvételizni. Hasonló kegyetlen sorsot egyébként nem csak a demokratikusan választott vezetők, hanem az arab világtól Afrikáig diktátorok és önkényurak hada szán a gyerekének, utóbbiak persze azért, mert a helyi oktatási rendszerek az éhenhaláshoz szükséges tudást sem adnák meg nekik.

Orbánéknak, Medgyessyéknek, de ha már itt tartunk Gyurcsányéknak és a többieknek lett volna arra lehetőségük, hogy időben leüljenek a gyerekeikkel és megbeszéljék velük a nagy helyzetet. Azt, hogy hiába okosak és szépek, sajnos a szülőkből az lett, ami, így ők, pont ők nem hivatkozhatnak esélyegyenlőségre. Nekik az élet kivételes felelősséget adott, a kétségkívül meglévő esélyeik mellé, így aztán idehaza a széllel szemben kell bizonyítaniuk, és valójában jobban teszik, ha azt a célt lövik fel maguknak, hogy akármerre is visz az útjuk, ha lehet, nemzetközi szinten kell letenni valamit az asztalra.

Ráhel, Szabolcs, Tercsi, Fercsi, Kata, Klára és valahány név a naptárban (vagy ha már itt tartunk Szájerék Fannija, a Medgyessy-féle nevelt lány, Tornóczky T-akták Anita, vagy a Ráhel védelmére szaladó Gyurcsány gyerekei) azonban olyan családokban nevelkedtek, ahol pontosan az ellenkező mentalitást szívták magukba nap, mint nap. A vörös-, és a másik oldalon a kiépülő a narancsarisztokrácia leszármazottai reggel, délben és este is azt hallották, illetve azt tudatosították bennük, hogy az övék az ország, ahol minden nekik jár, legfeljebb a látszatra érdemes ügyelni azzal, hogy “ne nyerjünk annyit, amennyit kértünk, ne mi kapjuk a legtöbbet”.

Így eshet meg, hogy amikor már régen felnőtt emberek (Szabika állítólag túl a 30-on, és Ráhel sem kiskorú) akkor egyrészt maguktól nem jönnek rá, hogy elég rosszul jön ki, ha állami trafiktenderen nyernek, ha közszolgálati televízióban van műsoruk, ha államilag támogatott tanulmánypályázaton tüntetik ki őket, vagy ha adópénzből támogatott eseményt szerveznek lelkesen, másrészt pedig, senki sincs mellettük, aki oldalba bökné őket a megfelelő pillanatban és megkérdezné, hogy “és ezt így hogy”? Hogyan is lenne persze, ha udvarlónak és barátnak is csak ugyanebből az eresztésből akad? Így eshet meg, hogy amikor aztán valaki szóvá is teszi, ami történt, akkor ahelyett, hogy csendben maradnának, még nekik áll feljebb, és szüleikkel kórusban elkezdenek esélyegyenlőségre hivatkozni. Miért ne indulhatnának, nyerhetnének, kaphatnának kitüntetést?

Szóljatok tehát Szabikának, Ráhelnek és a többieknek, nem kell aggódni!  Minden rendben lesz. Az apró viharok után kitisztul az égbolt, kisüt a nap. A történetüket a színes, szélesvásznú, magyarul beszélő élet írja. Mire az évad véget ér, Magyarország az övék.