Szokatlan egyetértéssel szavazott meg az Országgyűlés a közelmúltban egy törvénymódosítási javaslatot, amely szerint ezentúl vétség helyett bűntettnek minősül majd, ha valaki közveszély helyszínén lop. Most egy pillanatra feledkezzünk meg arról az apróságról, hogy hatan azért a fideszes javaslat ellen szavaztak, és fókuszáljunk a hír jó oldalára. Arra tehát, hogy közveszély helyszínén lopni, magyarul meglopni azokat a szerencsétleneket, akik mondjuk árvízveszély, iszapkatasztrófa vagy világháborús bomba hatástalanítása miatt kénytelenek elhagyni házaikat, a magyar parlament többsége szerint igenis súlyos bűn. A hír elsősorban azért örvendetes, mert azt jelzi, van ebben az országban még olyan nemzeti minimum, amely valamiféle közös halmazt képez a tízparancsolattal.

Sajnos azonban, a felsorolást nagyjából itt be is kell fejeznünk, hiszen a magyar parlamenti pártok között megmutatkozó egyetértés ezen az egyetlen törvénymódosításon kívül eső része már régen és semmilyen módon nem hozható összefüggésbe a bennünket körülvevő és oly’ gyakran emlegetett európai-keresztény kultúrkörrel.

Itt van például mindenek előtt a lopás, amely – tisztelet a minden esetben megbúvó pár kivételnek – a közveszély közvetlen helyszínén (értsd 300 méteres körzetén) kívül Magyarországon bocsánatos bűn. A katasztrófák környezetén kívül eső szerencsétlen magyarokat meglopni a hazai politikai elit túlnyomó része szerint csak ellenzékből nézve bűn, kormányra kerülve egyenesen nemzeti kötelességnek tűnik. A rendszerváltás óta eddig minden kormány azzal az ígérettel került hatalomra, hogy gátat vet a lopásnak. Legutóbb éppen Pokorni Zoltán említette meg a választások előtt, hogy “aki belenyúl a pénztárba, annak le fogjuk vágni a kezét”, de – miközben a rablás fényes nappal zavartalanul folyik – félkarú embereket nem lehet nagyobb számban a budapesti utcákon látni. Igaz, Pokorni Zoltánt is csak ritkán.

Magyarországon az a nagy helyzet, hogy az igazságszolgáltatás vasmarka előbb szorongatja meg azokat, akik a rablott vagyont körbekerítő rácshoz láncolják magukat tiltakozásképpen, mint azokat, akik a kerítésen belül vidáman rabolnak tovább. A hétpróbás gazemberek ráadásul bizton számíthatnak intézményes védelemre, a politikai elit ugyanis általában nagy egyetértéssel óvja és védi őket, amint alkalma nyílik rá, sőt esetenként még azelőtt is. Előfordul, hogy az éppen hivatalban lévő miniszterelnök kiáltja ki őket nemzeti tőkéseknek, de van arra is példa, hogy újból hivatalba készülő, volt kormányfő ad ki számukra biankó igazolást arról, hogy itten senki nem oligarcha.

Közös, nagy szeretet övezi még az átláthatatlanságot, a kuszaságot és a zavarost, amit szintén csak ellenzékben szokás bírálni. A kétharmados többség arra volt elegendő az elmúlt lassan több, mint három évben, hogy a politika-, párt- és kampányfinanszírozás területén lehetőleg semmi se változzon, illetve a csenevész különutas kezdeményezéseket még csírájukban elfojtsák, vagy nevetségessé tegyék. Miközben üdvözölni kell azt az apró lépést, hogy az egyik, lényegében még sehol sem jegyzett ellenzéki kezdeményezés, a Haza és Haladás a rendszerváltás után több mint 20 évvel egy A4-es lapon nyilvánosságra hozta, honnan, milyen támogatásban részesült, szinte borítékolható volt, hogy az ellenérdekelt felek – a legnagyobb egyetértés mellett – mindent megtesznek majd azért, hogy az akció közröhejbe fulladjon. El kell ismerni persze, hogy ennek érdekében Bajnaiék is tettek egy s mást, de az érdem elsősorban mégis a kormányé, amely Németh Lászlónét illetve különítményét küldte rájuk, az MSZP pedig csak csendben szórakozott az eseten. Legközelebb nyilvánvalóan majd jobban meggondolják.

A legszebb, amikor korábbi lopások fölött siklanak át nagy egyetértéssel, és döntenek úgy, hogy nincs mit vizsgálni, például az uniós pénzek elköltésén. Ennek minősített esete, amikor olyan ügyek kivizsgálását söprik szőnyeg alá, amelyekben feltételezett mai és tegnapi titkosszolgák, pártsemleges módon a gyanú szerint közösen loptak, együtt, egymásért. Ezek után nem meglepő, hogy szintén remek összhang szokott mutatkozni a rendszerváltás előtti ügynökakták titkosságának megőrzése ügyében (mindig éppen az, aki hatalmon van). Nincs itt semmi látnivaló.

A lopás zavartalansága érdekében a népet illik szórakoztatni is, ezért még pár dologban többé-kevésbé pártsemleges egyetértés mutatkozik a politikai elitben, nem mellesleg a magyar társadalom jelentős részének tetszésnyilvánítása mellett.  A teljesség igénye nélkül ilyen még a nők molesztálása, lekisanyámozása, a nyílt vagy burkolt zsidózás, a cigányozás, a buzizás, illetve ezek tetszés szerinti kombinációja.

Ez a nemzeti minimum. Nem elég?