A szegénységellenes politikának az egyik legfontosabb üzenete, hogy váljál aktív emberré, vállalj felelősséget a saját sorsodért, és mindazokat a lehetőségeket ragadd meg, amik téged elsegítenek ahhoz, hogy kitörj ebből a kiszolgáltatott állapotból.

(Balog Zoltán)

Van növekedés Magyarországon, persze: az elmúlt két év kormányzása alatt minden eddigit meghaladó mértékben nőtt például a gyermekszegénység. Ez a növekedés országos átlagban elérte a húsz százalékot, de a legszegényebb régiókban akár harminc-negyven százalék is lehet. A folyamat ráadásul elképesztő mértékben gyorsul. A tavaly májusi UNICEF-jelentés még arra figyelmeztetett, hogy minden harmadik magyar gyereknek kell szembenéznie valamilyen formában a nélkülözéssel, és ez a tény nemhogy a „fejlett Nyugat”, de az exkommunista régió létszínvonalához képest is sereghajtóvá tesz minket (csak Románia és Bulgária van mögöttünk). Tavaly még a 8 év alattiak 31,9 százaléka nem fért hozzá a normálisnak tekinthető szükségleteihez – az idei jelentés már arról beszél, hogy minden második gyerek nélkülözik.

Mivel elvileg nem a harmadik világban élünk, a nélkülözés nem csak az éhezést jelenti. Az UNICEF a gyerekszegénység méréséhez ún. deprivációs indexet, egy 14 pontos listát alkalmaz, amelyen a gyermek normális szellemi és fizikai fejlődéséhez szükséges feltételek szerepelnek. Ilyen a napi háromszori étkezés, egy kis csöndes zug a házi feladat elvégzéséhez, legalább egy darab saját játék, két pár megfelelő méretű cipő; de vannak olyan feltételek is, mint az osztálykirándulásokon való részvételhez szükséges összeg, vagy az a lehetőség, hogy a gyerek megünnepelhesse a szülinapját. Ha az ilyen feltételek közül kettő vagy több anyagi okok miatt nem teljesülhet, a kiskorú nélkülözőnek számít. A friss UNICEF jelentés szerint a magyar gyerekek több mint húsz százalékának nemcsak az osztálykirándulás lehetősége, hanem az újonnan vásárolt ruhanemű és a napi étkezés megfelelő minősége is problematikus.

Ronda demagógia volna a gyermekszegénységet zusammen a jelenlegi kormány nyakába varrni, bár az is igaz, hogy nem teríthető szét egyenletesen a felelősség. Kisebb vagy nagyobb mértékben, de a rendszerváltozás óta eltelt időszakban a jövedelmi különbségek nőttek, a szegények tovább szegényedtek, az úgynevezett középosztály pedig zsugorodott. A mára kialakult szociális és egészségügyi ellátórendszer színvonala borzalmas, miközben a fenntartása rettentő drága. Jóléti kiadásokra simán elköltünk annyit GDP-arányosan, mint egy fejlett skandináv állam – amint azt a liberális (szabadpiaci, jólétellenes) gazdaságpolitikák hívei is gyakran hangoztatják. A megoldás azonban nem az lenne, ha kevesebb jutna a költségvetésből szociális kiadásokra. Ha a rendszer hatékony, szubszidiáris, valós szükségletekre szabott  és igazságos lenne, akkor pl. az az évi 1200 milliárd, amit Balog miniszter csúsztató és egyszerűsítő megfogalmazásában „a szegényekre költ az adófizetők pénzéből az állam”, még érhetne is valamit.

Hosszan lehetne sorolni a problémákat: az alanyi jogú támogatásokat a magas jövedelműek is megkapják, egy közmunkásra az állam kétszer annyit költ, mintha emberhez méltó átmeneti segélyt adna neki, az élhetetlen ócsai bungalók jóval drágábbak, mint amennyibe egy-egy üresen álló önkormányzati bérlakás kiutalása kerülne, az abnormális Erzsébet-utalvány adminisztrációs és egyéb költségei családok ezreinek sorsán javíthatnának stb. A rendszer pazarló, ostoba és nem utolsósorban korrupt, szét kell szedni, és újraépíteni az egészet.

Ráadásul a kormány „szociális és felzárkóztató” programja hazugságokra épül. Az üzenet így hangzik: tanulás+munka = kiút a nyomorból. De a jelenlegi helyzetben, amikor meredeken csökkennek a tanulásnak (értsd: a valódi, használható ismeretanyag megszerzésének), valamint a munkához jutásnak a lehetőségei, miközben soha nem volt még ilyen rövid a segélyezési időszak, ez az üzenet hátborzongatóan cinikus. „Ha a rengeteg belétek invesztált közpénz és a lehetőségek hatalmas tárháza ellenére sem tudtok boldogulni, az már a ti bajotok.” E logika szerint, persze, az elnyomorodó gyerekek sorsáról nem a költségvetés fölött diszponáló országvezetés tehet, hanem a szülők, ahogy Balog Zoltán egy ízben meg is jegyezte.

A gyerekszegénység egy ország állapotának egyik legérzékenyebb fokmérője, nem véletlenül foglalkozik vele kiemelten a szegénységkutatás. A jelenlegi adat nemcsak a múltról és a jelenről, hanem a jövő társadalmáról is rémisztő képet mutat. A magyar gyerekek felének nagyon kicsi az esélye, hogy egészséges, öntudatos, magabíró emberré váljon – sokkal könnyebben lehet belőle labilis, gondoskodásra szoruló felnőtt. Én azt hiszem, ennek tükrében mindaz, amit a kormány nemzeti felemelkedésről, családvédelemről (a szegény gyerekek 45 százaléka nagycsaládban él!), minket csodáló Nyugatról, munkahely- és adósmentésről, jóerkölcsről, szolidaritásról, tiszta szívről papol: szalma, pernye, kutyapiszok.