Az ügy előzményei jól ismertek, egy somogyi faluban egy megjegyezni nem érdemes nevű helyi potentát, az önkormányzat egyetértésével Horthy Miklósnak fából szobrot állított. Dániel Péter ügyvéd a szoborállítás elleni tiltakozásul az emlékművet vörös festékkel öntötte le, és annak nyakába tiltakozó táblát akasztott. Az ügyészség rongálás vétsége miatt vádat emelt Dániel ellen. Az ügyben a Siófoki Városi bíróság egy hete hozott ítéletet, melyet széleskörű indulatos vita követett. Az alábbiakban ezeknek az eseményeknek a lényeges elemeit elemzem a véleményszabadság tükrében.

A szoborállító nem otthon a saját pajtájában vagy a kertjében állított szobrot, hanem köztéren, politikai célból, politikai demonstráció keretében. Ehhez kétségtelenül joga volt. Attól, hogy valaki valamit jogszerűen tesz, még nem biztos, hogy az helyes, vagy erkölcsileg támogatható.

A szoborállítás politikai eleme azért is fontos kérdés, mert a büntető ítéletről kialakult vitában sokan azt a képmutató álláspontot képviselik, mintha a Horthy-szobor és egy kerítésoszlop azonos megítélés alá esne, vagyis a bíróság nem vizsgálhatná, hogy a cselekményt az elkövető milyen motívumból követi el. A Horthy-szobor állítása politikai tett, ugyanúgy, mintha valaki egy Rákosi- vagy egy Kádár-szobrot akarna állítani. A szobor ezen esetekben politikai vélemény kifejezése, a szoborállítás egy politikai törekvés demonstrálása.

A kettős mérce vádjának elkerülése érdekében a továbbiakban kezeljük azonosan a Horthy-kultusz felélesztését (amelyik egy létező politikai program), és egy esetleges Kádár János rehabilitálására tett kísérletet (amelyik viszont nem létezik, mert Kádár-emlékévet senki sem akar, Kádárról utcát nem akarnak elnevezni, és a Kádár-szobrot is csak a temetőbe vitték ki, és utána vissza is gurították a zárt helyre, ahol tárolják). Mi a helyzet akkor, ha valaki Horthy/Kádár-szobrot akar állítani. Aki ezt teszi, szeretné ezen szereplők értékrendjét és cselekedeteit a közösség elé pozitív példaként állítani. Ezzel nyilvánvalóan sértik azoknak az érzéseit, akik a Horthy/Kádár-rendszer áldozatai voltak. Sérti azokat, akiket ezek a rendszerek életüktől, szabadságuktól, vagyonuktól fosztottak meg, akiknek szeretteit felszerelés nélkül küldték a háborúba, vagy faji, vagy politikai alapon üldözték. A szoborállítás a gyilkosok melletti kiállás, az áldozatok arculcsapása. A véleménynyilvánítás szabadsága alapján ehhez is joguk van, még akkor is ha tettük erkölcsileg elítélendő.

Meggyőződésem szerint helyesen állapította meg a siófoki bíróság, hogy „a Horthy rehabilitálására irányuló törekvések ellentétesek a kárpótlási törvények szellemiségével, aláássák a múlt bűneivel kapcsolatos társadalmi közmegegyezést. Egy Horthy-szoborállítás pedig, mivel Horthy személye megosztja a társadalmat, alkalmas lehet az ellentétek szítására, akadályozhatja a kívánatos társadalmi béke kialakulását.” Pontosan ugyanezt lehetne, sőt kellene megállapítani a Kádár-szobor állítás esetén is.

Ebből az is következik, hogy miközben a szoborállítást támogatók éljeneznek egy Horthy/Kádár-szobor felavatásakor, az áldozatok oldalán állók felháborodással fogadják a tényt. A felháborodás és – ahogyan azt a bíróság megállapította – „a szoborállítás elleni tiltakozás ezért erkölcsileg pozitív tartalmú, társadalmilag hasznos figyelemfelhívás”. Ezzel a megállapítással sem lehet vitatkozni, sem Horthy, sem Kádár esetén.

Ugyanakkor a bíróságnak abban is igaza van, hogy a tiltakozásnak „a Dániel Péter által alkalmazott formája büntetendő, mert a rongálással más tulajdonában kárt okozott”. Vagyis az ítélet helyesen állapítja meg, hogy a véleménynyilvánítás szabadságának van határa. A véleménynyilvánítás keretében másnak nem lehet kárt okozni, mert a véleménynyilvánítás lehet társadalmilag hasznos, vagy erkölcsileg helyes, a szándékos károkozás azonban nem.

Az ítélethirdetésre főleg a jobboldali sajtóban – amelybe a közszolgálatinak csúfolt hírközlő eszközöket is bele kell érteni – néha hisztérikus reakciók születtek. Amihez a reagálóknak szintén joguk van. A probléma csak az, hogy a legélesebb megfogalmazásokat kiváltó állítás, miszerint „Dániel Péter rongált, de tette társadalmilag hasznos volt”, az ítéletről objektíven tudósító hírforrás, a Somogy-online szerint nem is hangzott el. Ez a megállapítás pusztán az MTI tudósítójának – legyünk jóhiszeműek – félreértésén alapult.

Arról, hogy az ítéletet magát nem volt kötelező félreérteni, az MTI tudósítással egyidejűleg megjelent cikk, egyértelműen tanúskodik.

Az ítélet véletlen vagy tudatos „félrefordítása”, és a vita vakvágányra terelése érdeke volt azoknak, akik Horthy tevékenységét a zászlajukra tűzve, nyilván nem a múltat akarják megváltoztatni, hanem a jövőt. Szeretnék felborítani a Horthy-rendszerrel kapcsolatos társadalmi közmegegyezést, és szeretnék még inkább szalonképessé tenni kirekesztésen alapuló politikájukat. Ebben a törekvésben az ítéletnek az a része, amely arra hívta fel a figyelmet, hogy „az 1939-44 között született zsidótörvények idején Horthy Miklós volt a kormányzó, a törvényeket ő szentesítette aláírásával, ugyanakkor halasztó jellegű vétójoga volt, melyekkel e rendelkezések esetében nem élt”, továbbá az, hogy „nem tagadható Horthy és mindazok felelőssége, akik az említett törvények megalkotásában, alkalmazásában és végrehajtásában szerepet vállaltak” kétségtelenül rosszul jött.

A vitában mindenki érdekei és értékei alapján vett részt, és ez is része a véleménynyilvánítás szabadságának. De ennek a szabadságnak nem csak az a korlátja, hogy másnak nem lehet kárt okozni. Vannak olyan tisztségek, amelyeknek betöltői nem gyakorolhatják szabadon véleményüket. A bírák jogállásáról szóló törvény 43. §-a  szerint: „A bíró a szolgálati viszonyán kívül nyilvánosan nem fogalmazhat meg véleményt bíróság előtt folyamatban lévő vagy folyamatban volt ügyről, különös tekintettel az általa elbírált ügyekre.”

Az ítélet kritikusai azt állítják, hogy a Siófoki Bíróság bírája politikai, illetve erkölcsi véleményt mondott, amit nem tehetett volna, egyesek szerint a bírónak nem szabadna foglalkozni „a cselekmények erkölcsi, történeti motivációjával, annak történeti vagy politikai értékelésével”.

A probléma ezzel a megállapítással az, hogy egy bíró, egy politikával mélyen átitatott ügyben nem tud úgy ítéletet hozni, hogy valamilyen módon ne foglalna állást politikai kérdésben. A bírót kritizáló megszólalókat, egyes esetekben volt bírókat is kérdezem: hogy a 2006-os zavargások alkalmával szerintük nem mondhatta volna egy bíróság, hogy a spontán demonstrációkat kiváltó felháborodás jogos volt, csak a rongálásban és sérülések okozásában megnyilvánuló agresszió volt jogellenes?

Ami pedig az erkölcsi állásfoglalás tilalmát jelenti, magam inkább Fleck Zoltánnal értek egyet, akik az erkölcsi kérdésekben való állásfoglalást nem csak jognak, hanem kötelességnek tartják.

A törvény szerint a bíró első feladata, hogy döntsön arról, hogy a vádlott cselekménye bűnös-e vagy sem, vagyis olyan cselekmény-e amely a társadalomra veszélyes, és a törvény büntetni rendeli. A második lépésben a bíró a rendelkezésére álló büntetési keretek között kiszabja a büntetést, amit a cselekmény és az elkövető társadalomra veszélyességének fokához igazít. Hogyan lehet úgy állást foglalni a társadalomra veszélyesség mértékéről, hogy közben nem foglalnak állást erkölcsi kérdésekben?

Az ítéletről kialakult vitában minden megszólaló élt véleménynyilvánítási szabadságával, bár a vita középpontjában nem a valóság, hanem egy álhír állt, de ez is belefér a közügyek demokratikus megvitatásába, legfeljebb ennek a közéleti vitának a színvonaláról árul el sokat. (Felvetődik persze az a kérdés, hogy az ügyben a hatályos jogszabályok tiltják az ítéletet hozó bírónak, hogy a jogerős ítélettel még le nem zárt ügyben a sajtóban például helyreigazítást kérjen, vagy nyilatkozat formájában tisztázza, hogy olyasmit tulajdonítanak neki, amit nem mondott, de ez egy más cikk témája lehet).

A szabad véleménynyilvánítás és a közéleti vita normál menetének sorából, érdemi szempontból egy megszólalás lógott ki, a Kúria elnökhelyettesének nyilatkozata. Ez a nyilatkozat – ahogyan mások már helyesen kifejtették – törvénysértő. Folyamatban lévő ügyben még a Kúria elnöke vagy elnökhelyettese sem foglalhat állást. A siófoki ítélet ellen az ügyész a büntetés súlyosítása érdekében, a vádlott a felmentésért fellebbezett, az ügyben a Kaposvári Törvényszék fog másodfokon ítéletet hozni. A bírák függetlenségének fontos eleme, hogy a bíró nem csak külső (kormányzati, vagy egyéb politikai) befolyástól mentesen ítélkezzen, hanem a bírósági igazgatási hierarchia sem szólhat bele az ítéletbe. Az elnökhelyettes nyilatkozata rossz vágányra terelte az ügyet, hiszen, ha a másodfokú bíróság súlyosítja a vádlott büntetését, nehéz lesz szabadulni attól a gondolattól, hogy a bíró a felsőbbség elvárásának felel meg. Ezért is tiltja a törvény a megszólalást.

A bírák, tehát döntéseik indokolásában nyilváníthatnak véleményt, amit a másodfokú bíróság vagy elfogad, vagy felülbírál, de ítélkezési tevékenységükön kívül folyamatban levő ügyről nem, mert ezt a törvény – talán ebben az ügyben is jól láthatóan – nem ok nélkül tiltja. A Kúria elnökhelyettesének nyilatkozata azért is szerencsétlen, mert egyértelmű, hogy nem a tények ismeretében nyilatkozott, ami a vita többi résztvevője esetén sem hízelgő, de egy gyakorló bíró esetén különösen aggályos.

(A szerző jogász, az ELTE ÁJK habilitált egyetemi docense.)