„Ma mindenki napszúrást kapott?” – talán ez a Karácsony Gergelytől származó mondat fejezi ki leghűbben a józanságukat őrizni próbálók megrökönyödését. Az LMP-politikus arra utalt, hogy Korózs Lajos, a szocialisták elnökségi tagja szerint „a kormány Mengele-tervet hajt végre a Széll Kálmán-terv helyett”, ugyanis az MSZP úgy véli, hogy az auschwitzi koncentrációs tábor náci orvosának módszereihez hasonlít az, ahogy a kormány felülvizsgáltatja a rokkantakat, és a kabinet ezzel bizonyíthatóan emberek tucatjait hajszolta öngyilkosságba.

A legnagyobb ellenzéki párt sikerrel zárkózott fel a kuruc.infohoz és a Fidesz ellenzéki demagógiájához. A szélsőséges portál volt ugyanis, amelyik Molnár Lajos egészségügyi minisztert Mengeléhez hasonlította, és 2007-ben Lázár János nyilatkozott úgy egy szerencsétlen haláleset kapcsán, hogy megvan „a kormány egészségügyi reformjának első halálos áldozata”. (Egyébként az általa összehívott tüntetés egyik transzparensén mengeléztek először.)

A Korózs-féle kiszólásnál szelídebb, ugyanakkor súlyosabb egy másik, ellenzékinek nevezhető közszereplő megnyilatkozása, amely ugyan nem a második világháborús népirtással, csupán az ahhoz vezető eszme iránti rokonszenvvel bélyegezte meg egyik pályatársát. Gerő András történész a Galamuson közzétett írásában antiszemitizmussal vádolta meg Romsics Ignác professzort. Gerő görcsös, hajánál fogva előrángatott vádaskodását helyre tette a szakma: a Rubicon szerkesztőségének állásfoglalása, jó néhány történész, kutató lényegi cáfolata és a szinte teljes történészi céh tiltakozása, ám az ügynek van a szakmán túli jelentősége is. Gerő András kompetens tudós, felkészülten vitázó értelmiségi, szórakoztató társalgó, olyasvalaki, akire illik odafigyelni. Stílusával, ítéleteivel persze korántsem kell azonosulni, de eddig tisztelte azt a határt, amelyik az elfogult véleményt a tendenciózus, csúsztató vádaskodástól elválasztja. Most átlépett ezen, ráadásul egy olyan kolléga ellenében, aki (mondjuk Gerővel szemben) mindig igyekezett kerülni a szekértáboros pártosság látszatát is, médiaszereplései legtöbbször történészi apropóból zajlottak.

*

Borzongató élmény, ahogy Gerő egy sok ezer oldalas professzori életműből „kinyomozza” és kimazsolázza a hite szerinti antiszemitizmust, hogy leleplezze a bujkáló, ezért még a látható zsidózóknál veszélyesebb kriptoantiszemitát. A Gerőt cáfolók hangsúlyozzák: az általa a zsidóellenesség bizonyítékául felhozott mondatok összefüggéseikből kiragadottak. Ez igaz, de ennél nyugodtan továbbmehetünk. Ugyanis az idézett mondatok így, a kontextusból kitépve sem igazolják az antiszemitizmust.

Romsics több mint egy évtizede kiadott művéből citálja Gerő a Tanácsköztársaság kormányával összefüggésben egyebek közt azt, hogy „a munkásmozgalmi vezetők és a baloldali intellektuelek társadalmi összetételéből adódott, hogy a zsidó származású népbiztosok és népbiztoshelyettesek aránya elérte a 60, sőt valószínűsíthetően a 70-75 százalékot. Túlnyomó többségük városi, kispolgári környezetből emelkedett ki, míg Lukács György a nagypolgári hátterű, lázadó értelmiségi típusát képviselte”. A II. világháború utáni kommunista hatalomátvétellel kapcsolatban pedig egy másik helyről azt, miszerint „az ország 1947-től felgyorsuló erőszakos szovjetizálása nélkül, amit csak kevesen láttak előre, a magyar történetírás európai színvonalon és az európai tendenciákkal összhangban folytathatta volna munkáját. Ez annak ellenére feltehető, hogy a Moszkvából hazatért emigránsokkal, a korábban sérelmeket szenvedett fiatal zsidó származású történészekkel és a mindenkori karrieristákkal megerősödött kommunista történész csoport a kezdet kezdetétől támadta az úgynevezett polgári történészeket”. De az aduászt bizonyára azzal véli az asztalra tenni Gerő, hogy Romsics le meri írni: „Az új politikai és kulturális elit egészéhez hasonlóan tehát a vezető történészeken belül is megnőtt a zsidó származásúak aránya. A hatalom sáncain kívülre került, sőt gyakran durván diszkriminált régi értelmiségiek közül sokan ezért nemcsak az 1948 után kialakult kommunista diktatúrát, hanem annak történetírását is gyakran illették ’zsidó’ jelzővel.”

Ezek a szavak ugyanúgy bírálhatóak, mint bármely tudományos állítás. Ungváry Krisztiánnak igaza van, mikor az antiszemitizmus gyanújának cáfolata mellett szóvá teszi: „Romsics szóhasználata annyiban elfogadhatatlan, hogy a ’sérelmeket szenvedett’ fordulat meglehetősen érzéketlen azokkal szemben, akiknek teljes rokonságát legyilkolták. Ezt kell is bírálni. Ungváry Rudolf korábban az Élet és Irodalom hasábjain (A pontosságról. 2011. szeptember 23.) megtette, és hozzá kell tennem, maga Romsics is belátta ezt.” Egy másik „Romsics-védő”, Tamás Gáspár Miklós az írásában a „nem elég körültekintő, nem elég kifinomult historiográfia” szavakkal kritizálja Romsicsnak az 1947 utáni „őrségváltással” kapcsolatos ítéletét. De ebből, illetve Romsics többi szövegrészletéből semmiféle antiszemitizmus nem vezethető le.

A Tanácsköztársaság és a Rákosi-korszak csúcsvezetésében felül voltak reprezentálva a zsidó származásúak. Ez tény. Na és? Ennek kimondásával miért lenne valaki antiszemita? Nem lesz az. Akkor sem, ha nem teszi rögtön hozzá: a kommunista diktatúra áldozatai között is nagy tömegben voltak a zsidóságból származók (az államosított boltosoktól, gyárosoktól, bankároktól, kis-és nagykereskedőktől kezdve az üldözött cionistákon át a zsidó származású antikommunista ellenzékiekig,’56-os forradalmárokig, másként gondolkodókig.) De miért kellene ezt rögtön hozzátenni? Egy nép, etnikum, vallás egyéneinek vagy részcsoportjainak bűne nem igazolja, és nem indokolja az egész populáció gyűlöletét. Ebből következően egy bűnös ember származásának, vallási gyökereinek tényszerű megállapítása nem rasszizmus, ha abból nem következtetnek előítéletesen az egész közösség (illetve a közösséghez tartozó ártatlan egyének vagy csoportok) bűnösségére.

Miért ne lehetne elfogulatlanul vizsgálni a kommunista diktatúra embereinek, káderrétegének gyökereit, szocializációját? Miért ne lehetne akár specifikusan egyetlen csoportra fókuszálni? Ha valaki ír egy tanulmányt „magyarok a román kommunista pártban” címmel, az ettől már magyargyűlölő, román nacionalista? Talán kevéssé ismert, de tény: a Román Kommunista Pártban felülreprezentáltak voltak a magyarok. Ennek kimondása nem előítélet, még akkor sem, ha Romániában (szemben Magyarországgal) nemcsak egy, hanem három kisebbség is felülreprezentált volt a pártban, amely így hangsúlyosan kisebbségi volt. „Amikor a Komintern Erdély, Dobrudzsa, Besszarábia és Bukovina különválását sürgette, a párt végképp magára vonta a nacionalisták haragját. A későbbiekben a Kommunista Párt vezetői nem annyira románok, mint kisebbségi magyarok, bolgárok és zsidók voltak, akik sérelmesnek találták az új államban betöltött helyüket.” (Barbara Jelavich: A Balkán története II. 20. század. Osiris Kiadó, 146.o.) Következik-e ebből a helyzetből, hogy ezekről a tényekről nem lehet higgadtan, történészileg beszélni? Nem, nem következik.

*

Gerő ennél is alantasabb csúsztatása az, hogy „Más sztálinistáknál Romsics felemlegeti, hogy kispolgári származásúak, esetleg kárpitosok, téglagyári munkások voltak, de a zsidó származás nála kiemelten külön csoportot képez. Ha következetes lenne, akkor a kommunista tábor feltérképezésénél mindenütt a szociális karaktert adná meg. Vagy – fordítva – másoknál is vagy etnikai, vagy vallási dimenziót említene. De így a sztálinisták tábora nála kárpitosokból, kispolgárokból és sértett zsidókból áll. Azaz a magyar történettudomány tönkretételéért beazonosíthatóan egyetlen származási csoportként a bosszúszomjas zsidók a felelősek.” Erre nem tudok jobb szót találni: baromság. Ha valaki bármelyik európai országban találkozik egy fehér bőrű átlagemberrel, automatikusan abból indul ki, hogy az illető az ország többségi etnikumához tartozik. Ha így van, ezt nem is szokták észrevételezni. Köztudomású konszenzuális tényként könyveljük el. Nyilván azt észrevételezzük, ha valaki az átlagostól - születése vagy választása okán - eltér. A kispolgárról, kárpitosról, munkásról említés nélkül is értelemszerűen feltételezhető, hogy többségi átlagidentitások, akiknél a foglalkozásuk releváns, mivel származásuk többségi.

Az meg tényleg a paranoid hülyeség csúcsa, hogy Gerő néhány zsidó származású ember sértettségének megemlítését az egész népcsoport, „a” zsidók bosszúvágyának említéseként tálalja. „Zsidó bosszú” természetesen nem volt, ilyenről Romsics sem beszél. Ugyanakkor ténykérdés: ’45 után voltak olyan zsidó származású egyének, akikben égett a bosszúvágy, a sértettség, a megalázottság. A holokauszt után az lett volna csoda, ha nincsenek ilyenek. Voltak ’56-ban lincselések, önbíráskodások, népítéletek? Voltak az 1940-es észak-erdélyi bevonulás után a románok elleni atrocitások? Követte fehérterror a vörösterrort? Bizony igen. Bosszúálló nép ettől a magyar? Ugye, hogy nem.

Igen, a történelem már csak olyan, hogy egyes áldozatokból a bosszú szelleme tettest csinál. Ideológiai tisztogatót, hóhérsegédet, kínzómestert, verőlegényt, élet-halál ura pártembert. A zsidóságnak is voltak és vannak bosszúért lihegő Wittner Máriái, akik most – Wittnerhez hasonlóan – szerencsére csak beszélnek, ütni nem tudnak, és remélhetőleg nem is akarnak. A zsidók között volt sok olyan, aki nem csak antifasiszta, de antikommunista is lett, de „volt olyan is, aki hittel, azonosulással vállalta a kommunista identitást, és csak a véletlenen vagy a jellem erején múlt, hogy az új hit propagandistája vagy éppen inkvizítora lett” – írta éppen Gerő András a Komlós-életrajzban közölt Zsidó, magyar, kommunista – identitástörténeti vázlat c. tanulmányában. (Kertész Péter: A Komlós. Ulpius-ház, 2002. 461.o.)

Gerő ott téved, hogy a zsidó származású kommunistát szinte csak mint zsidó identitásából kilépő, azt felszámoló egyént hajlandó leírni. (Uo. 460-462.) A többség bizonyára valóban így tett. De nagyon is voltak köztük olyanok, akik nem egyszerűen azért lettek kommunisták, ami zsidóként történt velük, de (akár a gyerekeit titokban megkeresztelő, keresztény szocializációjú párttitkár) féltve őrizték zsidó identitásukat. „Emlékszem arra a klinikabeli betegtársamra, aki kommunista volt, de jó barátságba kerülvén, könnyekig meghatódottan emlékezett az egykori péntek estékre, a széderekre, amikor is gyertyafény mellett ült az asztalnál a család, a szakállas apa a Tórából olvasott fel. Gyönyörű volt, mondta szipogva az én betegtársam. Barátsággal és békességgel váltunk el egymástól. Mint két kommunista.” – írta Mocsár Gábor, aki maga is vállalta kálvinista neveltetését. (Délibábjaim városa. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1981. 397. o.) Ugyanő teszi fel a kérdést: „Lehet-e valaki úgy kommunista, hogy megtagadja, eltitkolja egykori, s talán ma is benne bujkáló vallásos neveltetését? Annak tartós nyomait?” (Uo.) Valóban, lehet-e? S ha igen, nem lett-e emberi roncs, aki nem meghaladni, hanem letagadni akarta a gyökereit, legyenek azok bármilyenek?

*

Úgy gondolom, hogy Gerő András a hamis vádjával a saját oldalának nagyot ártott, az antiszemitáknak pedig legalább egy évre gyilkos muníciót adott. Remélem, lesz bátorsága Korózs Lajoshoz hasonlóan bocsánatot kérni. Nem a tömegtiltakozás előtt meghajolva, nem is feltétlenül most rögtön. Hanem majd egyszer, amikor magába szállva megrágta magában a dolgot. Addig kutasson, oktasson nyugodtan, háborítatlanul. De jobb, ha tudja: amíg meg nem követi a kollégát, addig morálisan itt nem Romsics-ügy van, hanem Gerő-ügy.