Több mint három éve annak, hogy 2008. október 11-én – koalíciós partnere nyomásgyakorlásának engedve – egy hónapos hezitálást követően az akkori szocialista pártelnök és kormányfő, Gyurcsány Ferenc nyilvánosság elé engedte a Kenedi-bizottság jelentését. Ekkor a miniszterelnök egy napig megint nyilvánosságpárti elkötelezettségét bizonygatta, de aztán mindent elkövetett – ahogy valamennyi rendszerváltás utáni elődje és polgári titkosszolgálatokért felelős vezető – annak érdekében, hogy ne történjen semmi komolyan vehető előrelépés az iratnyilvánosság ügyében.

A Fidesz-KDNP frakciószövetség ma döntött arról, hogy mit kezd az iratnyilvánosság ügyével – természetesen semmit nem kezdett, egy újabb bizottság felállításán kívül.

Pedig ennek a többségnek módjában, illetve hatalmában állt volna minden más politikai erőtől függetlenül is úgy döntenie, hogy zöld fényt ad végre a nyilvánosságpárti törekvéseknek, de az eddigi tapasztalataink ismeretében nincs abban semmi meglepő, hogy másképp döntöttek.

Pedig az Orbán-kormánnyal szembeni elfogultsággal nehezen vádolható Heti Válasz március 15-i számában (XII. évfolyam 11. szám) „Itt az idő - most vagy soha” címmel közölt összeállításában nekiszegezte a kormánypárti oldalnak a kérdést: „Mennyit ér a 90 éves Biszku Bélát bíróság elé állító, de az állambiztonsági múltat szőnyeg alá söprő antikommunizmus?” Most már tudjuk: semennyit.

Pedig Németország friss döntése Joachim  Gauck államfővé választásáról ismét szembesít bennünket a magyar rendszerváltás talán legsúlyosabb fogyatékosságával, az iratnyilvánosság hiányán túl azzal, hogy nálunk az „átváltozás” évei során nem volt valódi cezúra. Ezzel nem egyszerűen elmaradt a múlttal való szembenézés, vagy a tárgyilagos értékelés, hanem utat nyitottunk az elkenésnek, a következmények nélküliségnek, amiben azóta is élünk.

Magyarországon alapvető ismeretek hiányában még tárgyilagos társadalmi vita sem volt az állambiztonsági múltról, nemhogy szembenézés a pártállami időszak alapvető természetével és titkosított működésével.

A rendszerváltás parlamentjének tagjai - persze az állambiztonsági szerepvállalásban érintettek kivételével - nem ismerték, nem ismerhették az állambiztonsági szervek működését, az alapjogokat semmibe vevő információgyűjtés belső mechanizmusát, dokumentálásának minősített szabályait. Fogalmuk sem volt a megfigyelési iratok, filmek, fotóanyagok, vagy éppen mágnesszalagok fellehetőségéről.

A rendszerváltást követően felállt nemzetbiztonsági bizottság tagjai - az állambiztonsági szerepvállalásban érintett tagok kivételével - kellő ismeret hiányában még kérdezni is alig tudtak ilyen ügyekben (lásd a már fellelhető, és az Országgyűlés irattárában kutatható nemzetbiztonsági bizottsági jegyzőkönyveket), miközben a válaszadó egykori állambiztonságiak könnyedén megvezethették a laikus új garnitúrát.

A félresiklott elszámoltatási vita és az AB által megsemmisített Zétényi-Takács féle igazságtételi törvény, vagy éppen a kizárólagos célpontnak megtett III/III-as állomány és ügynökei körüli kisebb-nagyobb viták és műbalhék rendesen elterelték a figyelmet a pártállami múlt megismerésének legfontosabb kérdéséről, nevezetesen: az elmúlt rendszer titkosított döntéseinek, kordokumentumainak a sorsáról.

Így ahelyett, hogy a különböző iratformákban (például munkadossziékban, kartonokban, belső szabályozásokban, utasításokban stb.) és adathordozókon meglévő anyagok megfelelő számbavételére, irattározására, vagyis az „iratállomány” egyesítésére, rekonstrukciójára sor került volna, lényegében ellenőrizetlenül, következmények nélkül folyhatott még a rendszerváltás után is a dokumentumok cincálása, széthordása, az iratok eltüntetése.

Az állambiztonsági lobbi a rendszerváltás óta mindig eredményes volt, és meggyőzte az éppen aktuális legfőbb döntéshozókat arról, hogy az információs monopólium fönntartása és a titkok megőrzése mellett komolyabb érvek szólnak, mint az információs szabadság és a múlttal való szembenézés mellett.

Az LMP által az elmúlt év végén benyújtott törvényjavaslat („az állambiztonsági múlt átláthatóvá tételéről”), melynek napirendre tűzését február 20-án szavazta le a Fidesz-frakció, minden tekintetben - beleértve a jogállam biztonságpolitikai érdekeinek, szempontjainak az elismerését is - alkalmas arra, hogy egy jó nyilvánosságpárti szabályozás alapja legyen.

Az elszámoltatásban, vizsgálóbizottságosdiban jeleskedő kormánypárti képviselők végre - a komcsizásra alkalmas ügyek vizsgálata helyett - felállíthatnának egy olyan parlamenti vizsgálóbizottságot - az Országgyűlésről készülő szóló új szabályozás keretei között -, amely a még fellelhető egykori és mai hivatásosok (szemtanúk, végrehajtók és döntéshozók) megidézésével feltárja az egykori állambiztonsági iratállomány sorsát, többek között azt, hogy kiknek és mikor állt módjukban az állambiztonsági iratok (közokiratok és kordokumentumok) eltüntetése, széthordása, részleges „privatizálása”. A frakciószövetség ülése óta tudjuk, megint nem ez a fő kérdés a kormánypártok soraiban. Így, hacsak nem teszik kifejezetten mindezt a Nemzeti Emlékezet Bizottságnak feladatává, akkor jó eséllyel kézen-közön porladnak el és válnak véglegesen megismerhetetlenné a múltunk eddig tudatosan, részérdekek mentén rejtve tartott fontos darabjai.

Meggyőződésem, hogy megannyi jól legyártott legendával szemben még ma is nagyon sok minden (szinte minden!) rekonstruálható az eltűntnek, csonkának gondolt iratok, a különböző helyeken visszatartott, illetve fellelhető dokumentumok segítségével.

Sajnos úgy tűnik: ahogy eddig, úgy ez után is következmények nélkül lehet játszani a visszatartott, széthordott iratokkal - leszámítva azokat az egyáltalán nem súlytalan helyzeteket, amikor a nyilvánosság elé tolták például a D 209-es SZT-tiszt személyazonosságát bizonyító dokumentumokat, vagy éppen számunkra nem ismert módon megzsaroltak bizonyos közszereplőket.

Az újabb kudarc után azért érdemes leszögezni néhány alaptételt: a pártállam valamennyi állambiztonsági iratának közlevéltárban a helye. A közelmúltunk kordokumentumainak rekonstrukciós, iratmentő kísérletére megfelelő civil, illetve tudományos kontroll mellett (!) akkor is szükség van, ha a döntéshozók úgy döntenek, hogy a nyilvánosságot még nem, vagy csak korlátozottan teszik lehetővé. A diktatúra, a pártállami múlt kordokumentumainak megmentésre, a tisztázás igényére jóérzésű demokraták, a jogállam hívei nem mondhatnak nemet.

A szerző korábbi országgyűlési képviselő, a nemzetbiztonsági bizottság egykori tagja.