Tarlós már óbudai időszaka alatt bizonyította, hogy agresszív, narcisztikus és homofób, tehát tökéletesen megfelel a budapesti választók relatív többségének, körülbelül ilyen elvárások érvényesülnek, ha a fővárosi átlagpolgár polgármestert választ, mivel a fentieket összekeveri a férfias, öntudatos és határozott szavakkal leírt tulajdonságokkal.
Nem vagyok finnyás, ismerek becsületes és rendszeresen tisztálkodó jobboldaliakat is, előítéleteim messzemenően korrektek politikailag, életmódom pedig tulajdonképpen konzervatív, de Tarlós Istvántól pontosan azt vártam, amit folyamatosan hoz: korlátolt, dacos és primitív politizálást, néha meglepő bakugrásokkal, néha értelmezhetetlen döntésekkel. Tarlós kétségtelenül önjáró politikus, nem érdekli semmiféle ideológia vagy világnézet, ő ennél kisebb egységekben gondolkodik, így juthatott az SZDSZ-től a Fideszig, és így fog még ennél is tovább lépni, ha éppen úgy hozza a sors és az érdek. Nincs is ezzel semmi baj, elvégre, mint mondotta, dolgozni akart, nem politikai meccseket lejátszani, és én hiszek neki, mert politikai meccsek lejátszására tökéletesen alkalmatlan.
Felvezető, óbudai időszaka alatt bizonyította, hogy agresszív, narcisztikus és homofób, tehát tökéletesen megfelel a budapesti választók relatív többségének, körülbelül ilyen elvárások érvényesülnek, ha a fővárosi átlagpolgár polgármestert választ, mivel a fentieket összekeveri a férfias, öntudatos és határozott szavakkal leírt tulajdonságokkal.
Nem mintha így jobb lett volna, csak mentséget keresek lakótársaimnak.
Mindezek fényében érdemes a főpolgármester azon kijelentését értelmezni, hogy „Nem engedem, hogy az Új Színház az antiszemitizmusnak vagy a szélsőségesség más formáinak biztosítson megjelenési lehetőséget”. Mit mond ezzel Tarlós?
Azt állítja a Frankfurter vasárnapi számában, hogy hatalmában áll meghatározni egy színház repertoárját, beleszólni annak szellemiségébe, azaz amennyiben Dörner valamelyik darabértelmezése, művészi víziója, drámai kivetülése alkalmas lesz arra, hogy a lakosság arra fogékony része zsidózásnak kódolja de, akkor odacsap, figyelmeztet, aztán betilt, mint anno a részeges párttitkár a hejőcsabai punk fesztivált. Ilyenkor egy német újságíró bólogat, bizony, bizony, nem antiszemita ez az ember, csak buta, gondolja magában, és leadja az interjút.
A világ másképp működik. Ha valaki antiszemitát nevez ki egy színház élére, akkor az egy antiszemita színház lesz. Ha csak és kizárólag zsidó szerzők darabjait játssza, akkor azért, ha kizárólag nemzsidókét, akkor azért, ha vegyesen, akkor meg azért. Itt nem lehet mérlegelni, nem kell böngészni a műsortervet, nem érdemes megfigyelőt küldeni minden próbára és előadásra, Dörner és csapata egyszerűen nem csinálhat más színházat, mert ez a lényegük, erre kaptak felhatalmazást, világosan leírták pályázatukban, még ha nem is olyan világosan, hogy Tarlós is megértse, de azért nem kellett navahó kódbeszélő a nagyközönségnek, hogy felfogja az Új Színház új igazgatójának üzenetét: itt, kérem szépen, antiszemita színház készül, köszönöm támogatásukat, a többiek meg bekaphatják.
A másik nagy tévedés Tarlóssal kapcsolatban, hogy amikor intellektuális bútorozatlanság okán képtelen dönteni, sokan megfontoltságnak értelmezik a vacillálást, és nem a döntés minőségéből, hanem meghozatalának idejéből vonnak le következtetéseket. Aztán hirtelen előugrik a Széll Kálmán tér, Dörner és Csurka, a tízezer forintos autósbérlet, meg a többi borzalom, amit később maga az elkövető sem képes elég erőteljesen letagadni, vagy mint a mostani esetben: úgy beállítani, mintha képes lenne kontrollálni.
„Mostanáig valamennyi budapesti színházigazgató ugyanahhoz a világnézeti miliőhöz tartozott, ez a 'rózsaszíntől a mélyvörösig' tartó színárnyalatokkal jellemezhető tábor. Most változik a helyzet” – fűzte még hozzá, és én csak nézek hülyén, mert ennek a kijelentésnek semmi értelme sincs, hacsak nem arra gondolt a főpolgár, hogy eddig minden színházigazgató a gyanús és megvetett értelmiségi réteg tagja volt, de a Fidesz káderpolitikájának hála, ez a tűrhetetlen helyzet megváltozott. Mert azzal vádolni Márta Istvánt, hogy elvakult gyurcsányistaként vagy meggyőződéses bajnaistaként védte a hont a nemzeti eszmétől, meglehetősen érdekes elképzelés lenne, mint ahogy a budapesti színházak „rózsaszíntől a mélyvörösig” történő besorolása is nettó baromság, mármint, ha az ember jár színházba, vagy van olyan ismerőse, akinek valamelyik rokona jár.
Rossz döntések és még rosszabb magyarázatok, közben a BKV csődben, a CET szépen elrohad a Duna-parton, a 4-es metró meg örökre az alagútban ragad. Csak reménykedhetünk benne, hogy „második figyelmeztetés nem lesz”, helyette olyan reakció következik, amely „egész Európát meggyőzi”.