Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Ha értelmezni akarjuk a kétharmados aszimmetriából fakadó politikai helyzetet, nem árt számba venni, milyen okokra vezethető vissza a kétharmad. Ez már csak azért is elengedhetetlen, mert enélkül nehezen értelmezhetjük a Fidesz-kormány szándékait és tetteit, illetve nem mérhetjük föl a legnagyobb ellenzéki erő előtt álló kihívások természetét sem. Novák Zoltán, a Méltányosság Politikaelemző Központ kutatásvezetőjének írása.
A jóléti paradigma
A rendszerváltás egyik legelemibb ígérete volt a jóléti állam megteremtése. A magyar demokrácia a nyugati életszínvonal (az ahhoz történő felzárkózás) igézetében fogant, és annak bűvöletében van mindmáig. Az eddigi választások mindegyikét az döntötte el, hogy melyik politikai erő tudja hitelesebben képviselni a jóléti állam ideáját. Így volt ez 2002-ben is, amikor a Szocialista Párt a jóléti rendszerváltás programjával aratott győzelmet. Bár az első és második száznapos program jelentős reálbérnöveldést és életszínvonal-emelkedést eredményezett, de az ezt követő évek kiigazításai és megszorításai jelentős részben eliminálták a jelentőségét, végül a gazdasági világválság a jóléti kiadások drasztikus lefaragására kényszerítette a kormányt. A nyolc év mérlegét tekintve leszögezhetjük, hogy a két cikluson át tartó kormányzás nem volt képes megfelelni a baloldal irányában támasztott általános választói elvárásoknak sem: nem volt képes érdemben csökkenteni a társadalmi különbségeket, felzárkóztatni a leszakadó rétegeket, enyhíteni a mélyszegénységet.
Elhibázott reformpolitika
A 2006-os országgyűlési választások kampányát a reformtematika uralta, és a második Gyurcsány-kabinet kormányzása komoly reformszándékkal indult. Mindamellett a költségvetési hiány mértéke tarthatatlanná vált, és a választási győzelem után haladéktalanul neki kellett állni a kiigazításnak, amit a választások miatt halogattak. A reformok szempontjából a legnagyobb hibát ott követte el a kormányzat, hogy nem különítette el a reformlépéseket a kiigazítás intézkedéseitől, sőt abban bízott, hogy - a reformpropaganda farvizén kommunikálva a megszorító intézkedéseket - sikerülhet tompítani azok közhangulatra gyakorolt, negatív hatásait. Így a polgárok percepciójában összemosódtak a határvonalak, ami pedig megágyazott egy reformellenes közhangulat felerősödésének, melynek tetőpontja a népszavazás volt. Az egészségügyi reform a reformpolitika bukásának szimbólumává vált, mivel egy példa nélkül álló, kipróbálatlan öszvér megoldás volt, amellyel nemcsak az ellenzék és a szakma, de a két kormánypárt egyike sem volt elégedett.
Az MSZP állapota
Az MSZP konglomerátum-pártként olyan irányzatokat és érdekcsoportokat fog össze, amelyek csak komoly erőfeszítések árán hozhatók közös platformra. Ezt súlyosbítják az állandó személyi ellentétek, a töredezett döntési mechanizmusok, a széttagolt irányítási szintek, illetve a folyamatos kiszivárogtatás. A korszerűtlen szervezeti szisztéma hátránya a kormányzás során mutatkozott meg igazán, amit kormányfőváltások, koalíciós válságok, követhetetlen irányváltások és reformbukfencek fémjeleztek. E szimptómák – közvetve vagy közvetlenül – mind a párton belüli viszályokra vezethetők vissza, és a tüneti kezelésként alkalmazott kompromisszumok végül kényszerű megalkuvássá hígultak, ezzel lehetetlenné tették a következetes kormányzást.
Az SZDSZ széthullása
A Szabad Demokraták Szövetségének széthullásával az MSZP elvesztette egyetlen stratégiai szövetségesét. Nem szabad elfelejteni, hogy az SZDSZ nélkül sem 2002-ben, sem pedig 2006-ban nem tudott volna az MSZP önállóan kormányt alakítani (legfeljebb kisebbségi kormányt). A liberális szavazótábor 2010-re elvesztette potenciális képviseltét, így döntő részben távol maradt a voksolástól.
Világgazdasági válság
A világgazdasági válság a hazainál sokkal stabilabb kormányokat is elsöpört; általános állampolgári közérzület volt Európában, hogy a kormányok nem képesek megbirkózni a válsággal. A csökkenő életszínvonalra, a drasztikusan megugró munkanélküliségre, a bizonytalanságra és instabilitásra szerte Európában úgy reagáltak a választók, hogy leváltották az éppen regnáló kormányokat. A hazai kormányzat dolgát az is nehezítette, hogy az eredeti elképzelés szerint a kiadások terén a jól megszokott cikluslogikát alkalmazták, tehát a ciklus elején korrigálják a költségvetést, és visszafogják a kiadásokat, majd a ciklus utolsó harmadában lazítanak a gyeplőn, és hangulatjavító jóléti kiadásokkal ágyaznak meg a 2010-es kampánynak. Ezt az elképzelést a válság olyannyira keresztbeverte, hogy nemcsak a jóléti kiadások maradtak el, de az országnak az IMF-hez és az EU–hoz kellett fordulni fizetőképessége megőrzése érdekében.
A harmadik út bukása
A harmadik út koncepciója – melynek elméleti alapjait Anthony Giddens tette le, és amit elsőként Tony Blair ültetett át a gyakorlatba – tulajdonképpen már a kilencvenes években az európai baloldal vezető irányzatává vált. Újdonságerejét az adta, hogy liberális elemekkel frissítette föl a klasszikus szociáldemokrácia gazdaságpolitikai és társadalomszemléleti nézetrendszerét. Ezt az irányvonalat igyekezett meghonosítani Gyurcsány Ferenc Magyarországon, de már a kezdet kezdetén világossá vált, hogy nem sok fogadókészség mutatkozik a hazai baloldalon. Gyurcsánynak még saját pártjával sem sikerült megértetnie és elfogadtatnia a harmadik út alapelveit, ráadásul az évtized végére a harmadik út európai szinten is kifulladt, végül a világválság adta meg a kegyelemdöfést. A harmadik út bukása Európában is komoly vákuumot teremtett, az európai baloldal értékválsága jelenleg is meghatározó, és összeurópai szinten zajlik az útkeresés (lásd: „amszterdami folyamat”).
Ellenzéki dekonstrukció
Nem könnyítette meg a baloldali kormányzás helyzetét, hogy egy folyamatosan erősödő, szervezetileg hatékony és meglehetősen offenzív ellenzékkel kellett szembenézni, talán elég, ha csak a 72 órás ultimátumot, az ellenzéki demonstrációkat, a kordonbontást, a szociális népszavazást, a parlamenti ülésekről történő rendszeres kivonulást, az előrehozott választás folyamatos tematizálását említjük. Ráadásul a kisebbségi kormányzás időszakában az ellenzéki nyomás csak fokozódott, amit az is súlyosbított, hogy addigra a Fidesz társadalmi támogatottsága már jócskán meghaladta a kormánypártokét.
A good governance hazai bukása
Ami a kormányzati filozófiát illeti, az elmúlt évtized baloldali kormányai a governance típusú kormányzáshoz álltak közelebb, mely a társadalmi-gazdasági szereplők közötti koordinációra helyezi hangsúlyt, és egyfajta országmenedzselő szerepfelfogást képvisel. E modell azonban a hazai közegben igencsak félresiklott – ebben persze a már eddig felsorolt motívumok is igen nagy szerepet játszottak. A kormányzás a következetlenség, a kiszámíthatatlanság, az esetlegesség, az ötletszerűség, és az irányítatlanság képét mutatta; a választók számára nem volt világos, hogy a kormány mit miért tesz, és a gyakori irányváltások okai sem váltak egyértelművé.
Az Őszöd-szindróma
Az őszödi beszéd kiszivárgása a magyar demokrácia legnagyobb botrányát váltotta ki, mely ismétlődő utcai zavargásokba torkollt. Mindazonáltal az adatok tükrében egyértelmű, hogy a kormány népszerűségvesztését nem a beszéd váltotta ki, mert a támogatottság csökkenése már 2006 nyarán megindult. Az őszödi beszéd erkölcsi következményei késleltetve érvényesültek, és nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy Gyurcsány Ferenc körül 2009-re elfogyott a levegő.
Plasztikus korrupció
Magyarországon a szabályozási (pártfinanszírozás, kampányfinanszírozás, közbeszerzés) rendszerekben kódolva van a korrupció. Ha csak a kampányfinanszírozás sarokszámait vetjük össze: tehát az elkölthető 386 milliós keretet a többmilliárdos kampányokkal (hozzávesszük a renyhe hazai támogatási hajlandóságot), akkor a napnál világosabb, hogy a nagy pártok kampányában százmilliós tételben szerepelnek feketepénzek. De természetesen nem csak ez a színtér fertőzött, a korrupció, a visszaosztás és a kenőpénzek jelensége átszövi az egész társadalmat. A szocialista párt a nyolc éves kormányzás során nyilvánvalóan elkényelmesedett, az önkontroll és a mértéktartás fellazult, ezen felül gyakran a belső ellentétek hozták felszínre az ügyeket. Mindenesetre a szocialista politikusok letartóztatása, előállítása, a vádemelések és azok ellenzéki és kormánypárti kommentálása állandó kampányelemmé váltak a 2010-es választáson.
Kampány-apátia
Az MSZP 2010-re érzékelhető módon belefásult saját kormányzásába, és csak a kármentésre maradt energiája. Sem a választási program, sem maga a kampány nem tartalmazott innovatív elemet, a szavazatmaximalizálás legalapvetőbb lépései is elmaradtak. Általánosságban is elmondható, hogy a 2010-es választásokat egy ülőkampány előzte meg: elmaradt a kompetenciaharc, a tematizációs verseny, a karakter-párharc és az ígéretlicit. A kampány során mindhárom párt a negatív pozicionálás technikáját alkalmazta, tehát az ellenfelekhez viszonyítva igyekezett rögzíteni helyzetét oly módon, hogy megpróbálta egy platformra hozni a másik kettőt. Az MSZP azonban hitelességi deficittel küszködve sokkal kevésbé tudta érvényre juttatni saját definíciós verzióját.
Vízió és szimbolika
Az MSZP a szimbolikus politika és a víziópolitizálás területén vesztette el a legtöbb csatát. Kormányzóerőként nem tudta egységes keretbe foglalni a kormányzati cselekvés elemeit, nem tudta, milyen Magyarországot képzel el, milyen vízió érdekében cselekszik. Ugyanakkor sorozatban gyártotta a negatív szimbólumokat: D209-es ügy, a 2005-ös népszavazás a kettős állampolgárságról, az őszödi beszéd, a koalíciószakadás, a kormányfőváltások, a 2009-es miniszterelnök-casting és a korrupciós ügyek. Az egyes szimbolikus motívumok így állnak össze jelképpé, azaz a 2010-es választások előtt a baloldali kormányzás a választók percepciójában így vált a belső acsarkodás, a tehetetlenkedés, a hiteltelenség és a mutyizás jelképévé.
***
Nyilvánvaló, hogy a Fidesz kormányzása számos ponton reagál az elmúlt két ciklus kormányzati hiátusaira. Például a kormány karaktere, a hard government egyértelmű ellenreakció az előző kormányok governance típusú kormányzására. A kormány szempontjából döntő mozzanat, hogy sikerül-e elkerülni azokat a csapdahelyzeteket, amikbe az elődei belesétáltak, sikerül-e szabadulni például a jóléti paradigma fogságából, vagy sikerül-e kezelni a reformokkal szembeni társadalmi ellenállást. Más vonatkozásban pedig az a kérdés, hogy a múltkompenzálás nem löki-e át a ló túloldalára, például nem áldoz-e (nem áldozott-e már) föl túl sokat a kormányzati hatékonyság oltárán.
Az MSZP-t illetően világos, hogy súlyos örökséget kell feldolgoznia, de – miközben megindult a párt megújításának folyamata – az elmúlt időszakban nem sok jele mutatkozott annak, hogy komoly erőfeszítéseket tett volna az elmúlt két ciklus tanulságainak feldolgozását illetően. Márpedig akár egyben marad, akár kettészakad a párt, ezt nem lehet megúszni, mivel a hagyatékkal, a bélyegekkel az utódpártoknak is számolniuk kell.
