Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!Matolcsy-vita: Paradigma-váltásra lenne szükség
Az olyan fontos gazdasági mutatók, mint pl. a gazdasági növekedés, az államháztartási hiány és az adósságállomány, továbbá az infláció alakulása csak a teljes társadalmi-gazdasági program tükrében, rendszerszemlélettel vizsgálhatók. A teljes rendszer együttes sikeressége javítani, kudarcai pedig rontani fogják ezeket a gazdasági mutatókat is. Kockázatok persze vannak. Én azonban máshol látom azokat, mint a „mainstream” szemléletű közgazdászok—vélekedik Csath Magdolna közgazdász, egyetemi tanár.
A „mainstream” közgazdászokkal az a baj, hogy nem látják, vagy nem akarják látni a fától az erdőt: a számoktól a mögöttük lévő embereket, társadalmi bajokat. Továbbá, hogy a napi adatok bűvöletében hajlamosak elfeledkezni arról, hogy ha csak ezek figyelembe vételével hozunk hosszabb távra ható döntéseket, akkor hatalmas károkat okozhatunk. Úgy is fogalmazhatnék, hogy képtelenek kilépni abból a saját maguk által kreált paradigmából, amely így hangzik: ha nő a költségvetési hiány, akkor megszorításokra van szükség. Mindegy, mi okozta a hiányt, és milyen helyzetben van éppen a gazdaság. Az sem mérlegelési szempont, hogy milyen károkat okoznak a megszorítások a társadalomnak, az embereknek, vagyis a humán tőke állapotának.
Kiváló példa volt erre a Bokros-csomag, amelyet a mainsteam csapat a mai napig csak dicsérni tud, miközben annak hatására megállt a gazdasági növekedés, megugrott a munkanélküliség és 1996-ban a reálbér szintje az 1989. évinek a 75%-ára esett vissza, továbbá – a hazai kereslet zuhanása miatt – megnőtt a csődbe jutott hazai cégek száma. Bokrost nem érdekelte, hogy mi okozta a költségvetési hiány növekedését. Közömbös volt az elkövetett gazdaságpolitikai hibákkal, a pocsékolással szemben. Azt tartotta természetesnek, hogy a kialakult egyensúlytalanság korrigálásának valamennyi terhét a társadalomra kell hárítani, a nyugdíjasokkal, kismamákkal, pedagógusokkal, vagyis az átlagemberekkel kell megfizettetni. Mindez óriási társadalmi pusztítást idézett elő, amely megnyilvánult a felgyorsult lakosságfogyásban is.
A megszorítások ára
Ugyanezt tették a Gyurcsány-Bajnai csomagok is. A 2006-ra a GDP 9,2 %-ára ugró államháztartási hiányt, valamint az államadósság egy év alatti 3400 milliárd forintos növekedését is alapvetően a rossz gazdaságpolitika, a gátlástalan pocsékolás – például a választások megnyeréséért kiadott milliárdok – valamint a mindent behálózó korrupció okozta. Ezek után pedig a második Gyurcsány kormány az elkövetett hibákat megszorításokkal, azaz a terhek társadalomra hárításával akarta orvosolni. A megszorítások következtében 2007-re a hiány 6% alá csökkent, viszont az infláció 8%-ra nőtt, a gazdasági növekedés pedig 5%-ról először 1,3%-ra, majd még tovább csökkent, és 2007 harmadik negyedére szinte leállt. (A KSH mindösszesen 0,7%-ot mért). Ilyen alacsony növekedés ezt megelőzően utoljára 1996 harmadik negyedévében volt. A reálkeresetek is 5,6%-al csökkentek.
A Gyurcsány kormány megszorításai teljesen legyengítették a gazdaságot, amelynek következtében aztán a gazdasági válság, mint egy vírus a legyengült szervezetet, sokkal erősebben érintette a magyar gazdaságot. A nemzetközi gazdasági válságot rosszul kezelő Bajnai kormány aztán újabb és újabb megszorításokhoz nyúlt, amelyben az IMF-fel megkötött szerződés is támogatta. A gazdasági-társadalmi hatás most sem maradt el: 2009-ben a GDP 6,7%-kal szűkült, a fogyasztás 6,8%-kal, a hazai kereslet 12,6%-kal csökkent, a beruházások 8 %-al estek, a munkanélküliség pedig 11%-ra emelkedett. Mindez alapvetően nem a gazdasági válságnak, hanem a sorozatosan elkövetett hibáknak volt köszönhető. A válság csak felerősítette a kedvezőtlen folyamatokat. (Nem véletlen, hogy pl. Szlovéniát, Lengyelországot, Ausztriát szinte egyáltalán nem érintette a válság.) Az Orbán-kormány ezek után egy lepusztult gazdaságot és egy fizikailag-lelkileg leépülő társadalmat örökölt. Ebben a helyzetben a lehető legjobb utat választotta: a gazdaság élénkítését úgy, hogy az előző kormányok által tett, a költségvetési hiányt leszorító ígéreteket is megtartja. A megoldandó feladat azonban óriási. A gazdaság szerkezete elavult: energia- és importigényes, továbbá elsősorban az olcsó munkabérre, a környezetterhelő tevékenységekre és nem az innovációra, tudásra épül. Ezt bizonyítja az alacsony reál-bérszínvonal, amely jelenleg az EU-s átlag 22%-a.
Mindez eleve gátja a hazai piac élénkítésének, de a versenyképesség javításának is. Erre figyelmeztet az EU ez év február elsejei elemzése (Innovation Union Scoreboard 2010), amely szerint hazánk innovációs teljesítménye tovább romlott. A vizsgált 27 országból a 21-edikek vagyunk, és fejlődésünk lelassult, miközben Bulgária és Románia – gyorsabb fejlődésüknek köszönhetően - rohamléptekben hoz be minket. A gazdasági növekedést ebben a helyzetben a KKV-k helyzetbe hozásával, illetve a mezőgazdaság és élelmiszeripar adottságainak jobb kihasználásával lehetne felgyorsítani. Ehhez azonban az ezekre a területekre célzott programok kellenének, például a Széchenyi-terv keretében is.
Akik pedig úgy gondolják, hogy az államnak a versenyképesség növelése területén nincs feladata, azoknak szíves figyelmébe ajánlom, hogy a legversenyképesebb nemzetek állami kiadásai a GDP arányában jóval magasabbak, mint a mieink. Ennek oka, hogy sokkal többet költenek gazdaságfejlesztésre és az azt segítő K+F-re, innovációra és oktatásra, mint mi. (Néhány példa: Finnország 56,2%, Svédország 56,2%, Franciaország 55,5%, Ausztria 52,7%, Magyarország 51,5%.)
Az Orbán kormány másik nehéz feladata a társadalmi gondok kezelése. A magas halálozási rátánkkal, a lakosság fogyásával és az alacsony életminőségi mutatónkkal kirívó példa vagyunk az EU-s országok között. A nyugdíjrendszer válságát elsősorban a gyorsan fogyó lakosság okozza, és ez egyre inkább a versenyképesség javulásának az akadálya is lesz.
A Széchenyi-terv ezért nem vizsgálható önmagában. Ez a program az átfogó gazdaság- és társadalomstratégia része éppen úgy, mint a gyermekvállalás bátorítása, az adócsökkentés és a kettős állampolgárság ügye. Nem elemezhető ezért kiragadva az egész rendszerből, ráadásul főleg nem úgy, hogy csupán néhány gazdasági mutatón próbálja valaki lemérni a várható hatásait.
A munkahelyek számának növekedését szerintem továbbra is gátolja a munkát terhelő járulékok magas szintje. E tekintetben élen járunk az EU-ban. Az emiatt elterjedt fekete vagy szürke foglalkoztatás továbbra is kiterjedt, és jelentősen csökkenti a költségvetés bevételeit.
A Széchenyi-terv nem lesz képes megszólítani az eladósodott, körbetartozásokban vergődő KKV szektort. Ezek ugyanis nem hitelképesek. Hiányoznak a mezőgazdaság és az élelmiszeripar adottságait kihasználó programok, és kicsi a „zöld iparok” gyorsabb terjedését támogató programokra szánt összeg is. Pedig az utóbbiak húzóágazatok. A dán gazdaság sikereit például főleg ezek okozzák. A humán tőke rendkívüli alulértékeltsége már ma is, de a jövőben még inkább fejlődésünk gátja lesz. Ezért nagyon fontos, hogy a „februári csomag” hogyan érinti majd az oktatást és az egészségügyet. (például Ausztria, Finnország, Svédország lényegesen többet költ oktatásra, de Szlovénia és Lengyelország is előttünk van e tekintetben.)
Az adósságállomány rendkívül magas. A gazdasági növekedés gyorsulása esetén is jelentősen terheli a költségvetést, akadályozva a gazdasági szerkezet korszerűsítését és a versenyképesség valamint az életminőség javítását. Ez utóbbi kapcsán érdemes megemlíteni, hogy a környezettudatosság tekintetében – a The Economist 2011. évi évkönyve szerint – nem vagyunk az első 28 ország között. (Ausztria ezzel szemben a nyolcadik.) Az a külföldi tőke pedig, amely nem olcsó bérre települő összeszerelő üzemet akar létrehozni, a környezet állapota és az életminőség szintje alapján is dönt a betelepülésről.
Figyeljünk Stiglitzre
Véleményemet összefoglalva úgy gondolom, hogy felesleges túl korán össztüzet zúdítani a Széchenyi-tervre, és a mögötte lévő gazdaságfilozófiára. Talán érdemes odafigyelni a Nobel-díjas közgazdászra, Joseph Stiglitzre. Ő egy, a The Economistnak adott interjúban így fogalmazott: válságban a megszorítás nem más, mint pénzügyi őrület. Ezt a pénzügyi őrületet a válság előtt a második Gyurcsány kormány, majd később, már a válságban a Bajnai kormány is elkövette. Igaz, ezzel kivívták a nemzetközi pénzvilág elismerését. A jelenlegi helyzetben azt gondolom, hogy jobb lenne kiegyensúlyozottabb szemlélettel tekinteni a kibontakozó gazdaságpolitikára és ennek részeként a Széchenyi-tervre.
Végül is egy ország gazdaságpolitikájának nem az az elsődleges célja, hogy boldoggá tegye a nemzetközi pénzvilágot, hanem az, hogy segítse a gazdaság fejlődését - hangsúlyozom, nemcsak növekedését, de fejlődését is! - és tegye lehetővé az emberek fejlődését is. (Az „emberi fejlődés indexe” – HDI – tekintetében is romlott a helyzetünk, miközben a lengyelek 3, a szlovákok pedig 5 hellyel léptek előre.) Csak így várható, hogy az ország pénzügyi kötelezettségeinek úgy tudjon eleget tenni, hogy ne rokkanjon bele.
Végül javasolom, hogy a rövid távú, néhány pénzügyi mutatóra figyelő szemlélet helyett rendszerszemléletű, átfogó elemzés alá vessük az új gazdaság- és társadalompolitikát! A társadalmi tőke – amely maga is versenyképességi tényező – gyengítését jelentő szemellenzős és gyakran igazságtalan kritika helyett fogadjuk meg Széchenyi javaslatát: „fanyalgás helyett mindenki a fedélzetre!” Azaz jobbító szándékú kritikával járuljunk hozzá ahhoz, hogy végre a periférián vergődésből a társadalmi-gazdasági fejlődés útjára léphessünk. Mert ugye, abban nincs különbség a közgazdászok között, hogy - nézetkülönbségeik ellenére is - mindenki az ország és az itt élő emberek sorsának jobbra fordulását akarja?
