Tudvalevő, hogy ha egy úrihölgy azt mondja talán, az azt jelenti, hogy igen. Ha viszont egy diplomata mondja ugyanezt, az azt jelenti, hogy nem. Ha egy tisztelettudó közgazdász akar nemet mondani, azt mondja: kockázatos.

Farkas Zoltán néhány héttel ezelőtt a HVG-ben megjelent "Kihíváslista" című cikkében többek között a Matolcsy féle gazdaságpolitika számos kockázatát sorolta fel. A miniszter válaszában a szerző minden állítását tévesnek minősítette, s kockázatok létéről nem szólt. Holott a kormány más tagjai a sajtóban már elismerték e gazdaságpolitika kockázatait. Igaz, esetükben ez nem a koncepciótól való elhatárolódás, hanem az érdemi vita előli kitérés eszköze volt.

Az ellenzéki pártok, a korábbi szocialista-liberális kormányban részt vett, vagy ahhoz kötődő közgazdászok, a független, de legalábbis a mostani kormányhoz nem kötődő szakemberek számos alkalommal mutatták be a lassan háromnegyed éve hivatalban levő kormány gazdaságpolitikájának nem egyszerűen kockázatos, de fordulat nélkül kudarccal, válsággal fenyegető, hibás mivoltát. A független intézmények - például a jegybank, a Költségvetési Tanács (amíg volt) - már udvariasabban, kockázatokról, esetleg nagy kockázatokról, fenntarthatósági problémákról beszéltek. Figyelemre méltó azonban, hogy az elmúlt bő fél évben a mostani kormánypártok értékrendjével jellemzően azonosuló, irántuk évek óta megértést, netán lojalitást tanúsító, az előző kormányt sokszor élesen bíráló, közgazdászok körében is gyakran elhangzott a figyelmeztetés: kockázatos folyamatok vannak kialakulóban (melyeken persze még lehet változtatni). Ezek a megnyilvánulások - előadások, viszonylag szűk olvasótáború orgánumokban való publikációk - a nyilvánosság számára valószínűleg nem állnak össze egésszé.

Madár István már június elején "A Matolcsy-program bukásra áll" címen írt cikket, azt fejtegetve, hogy sem az európai adósságválságtól rettegő piac, sem a piactól tartó nemzetközi intézmények nem járulnak hozzá ahhoz, hogy Matolcsy György gazdaságpolitikai vízióján haladjon végig az ország. S a szerző kifejezte reményét, hogy a Fidesz most nekiláthat, hogy kidolgozza "igazi", működőképes gazdaságpolitikáját, amelynek fájdalmas lépéseket is tartalmaznia kell. Mások udvariasabban fogalmaztak, részben csak szakemberek számára érthető fogalmak mögé bújtak. Az egyoldalú népszerűségi szempont leküzdése, a gazdasági kiszámíthatóság követelménye, a hitelesség megteremtése, a tartós finanszírozhatóság figyelembevétele, a megtakarításon alapuló gazdaságpolitikai modell követelménye - ezek lehetnek egy képzeletbeli cimkefelhő kulcsszavai.

Hamecz István és Mellár Tamás (akinek hozzászólását itt megtekintheti, a szerk.) egyaránt nagy hangsúlyt adott annak a gondolatnak, hogy a gazdaságpolitika első halálos bűne az, amikor átmeneti megoldásokkal finanszíroznak tartós programokat, tartós adócsökkentést ideiglenesnek szánt válságadókkal. Hamecz ehhez hozzátette: a magán-nyugdíjpénztárakból kivont befizetések és az átvett vagyon rövidtávon és papíron jelentősen csökkenti a hiányt és a finanszírozási kockázatokat, azt a hamis látszatot keltve, mintha minden rendben lenne. Valójában azonban ez csak abban az önkényes államháztartási elszámolási keretben tűnik értelmesnek, amit ma használunk, de a választható politikák közül feltételezhetően a legnagyobb középtávú mellékhatásokkal jár. Heim Péter pedig - a németekre és kínaiakra jellemző - megtakarításon alapuló gazdaságpolitikai modell hazai követésének fontosságára hívta fel a figyelmet. Bod Péter Ákos azzal fejezte ki az alkalmazott gazdaságpolitika kockázatosságát, hogy Magyarország a leminősítések következtében egyre távolabb kerül régiós versenytársaitól, miközben közelít a Portugáliát, Olaszországot, Görögországot és Spanyolországot magába foglaló ország csoporthoz.

A gazdaságpolitika kockázatosságának legmeglepőbb deklarációja azonban Járai Zsigmondtól érkezett a napokban, aki szerint a vállalkozói hangulatot, a befektetői bizalmat rombolták az olyan kormányzati intézkedések, mint a különadók, a konfliktusos kapcsolat a Nemzetközi Valutaalappal, a Költségvetési Tanács apparátusának megszüntetése, vagy a médiatörvény elfogadása. Úgy vélte, hogy vissza kellene térni a kormány gazdaságpolitikájának és a monetáris politikának az összehangolására, miközben a jegybank fő feladata az árstabilitás, az infláció 3% alatt tartása. Ez utóbbi azért érdekes, mert ugyancsak nincs összhangban a kormányzat kommunikációjával.

Az említett vélemények súlyát egyelőre még együttesen is hiba lenne túlbecsülni. Az is tudható, hogy az ezeket megfogalmazó közgazdászok többsége korábban sem értett egyet Matolcsyval. Azt azonban látni kell, hogy a kockázat lehetőségét kormányoldalon sem lehet elvetni.