Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!Az alsóörsi rémdráma tanulságai
A bűnözés olyan, mint a cukorbetegség vagy az allergia. Teljesen megszüntetni nem lehet, csak megfelelő terápiával optimális szinten tartani. Ehhez azonban nemcsak a kórt orvosló rendőr, de a „páciens” társadalom szemléletváltása is kell. Határozott fellépésre szükség van, de arányérzékre is. Két rendőr halála után rengetegen követelnek drákói büntetőpolitikát. Haragjuk érthető, de a szabályok ötletszerű, indulatvezérelt felülírása csak pótcselekvés. A jogrendszer átszabása fontosabb dolog, semhogy az illúziókergető rendpárti demagógia terepasztalává váljon.
Alig néhány héttel Pintér Sándor önbizalomtól duzzadó kijelentése után (amelyben nem egyszerűen beígérte a rendteremtést, hanem azt elvégzett tényként kezelte), véres bűntények sokkolták a lakosságot. Bűnöző gázolt rendőrt, aztán nem sokkal később golyózápor tett pontot egy másik fiatal zsaru (illetve az általa igazoltatott egyik civil) pályafutására. Innen nézve a belügyminiszteri nyilatkozat öngólnak tűnik. Az MSZP – elég ízléstelen módon – le is ütötte a magas labdát. (Attól sem zavartatva magát, hogy a labda momentán vértől csöpög.)
Török Gábor helytállóan diagnosztizálja: „a politika már csak így működik: az, akinek érdeke kihasználni egy ilyen helyzetet, általában meg is teszi, majd később kormányra kerülve felháborodik, ha pontosan ugyanolyan politikai számítás alapján kap támadásokat, mint amilyen megfontolások miatt maga is megszólalt korábban.” És tényleg: a móri vérengzés ürügyén épp Orbán Viktor vetette fel leköszönő kormányfőként ugyanily demagóg stílusban a halálbüntetés bevezetését. Orbánnak ugyanaz volt a célja ezzel 2002-ben, mint jelenleg az MSZP-nek: a kialakult hangulat meglovaglása, amely segíthet az elvesztett népszerűség helyreállításában. A pártok háborújának első áldozatai a gátlások: a Fidesz sem habozott kiaknázni tavaly a Cozma-ügyben rejlő voksgyarapítási lehetőséget.
Persze eszem ágában sincs Pintér Sándort a fenti tettekért közéleti és szakmai kínpadra vonni. Az effajta – indulat vagy alkalom szülte – cselekményeknek elejét venni gyakorlatilag lehetetlen. De azért valami sara a belügyi tárcavezetőnek – s hasonlóképp odanyilatkozó főnökének – mégiscsak van a dologban. Frázisaik („hetek alatt rend lesz”) tagadhatatlanul ama illúziót generálták a polgárok bizonyos hányadának fejében, hogy pusztán a határozott kormányzati fellépés gyorsan elejét veheti az ilyen borzalmaknak, visszarettentheti az elkövetőket. A két történés szörnyű módon demonstrálta: ez bizony nincs így.
Tarjányi Péter rendőrségi szakértő a valósághoz illően fejtette ki, „az utóbbi néhány évben kialakult egy olyan bűnözői réteg, amely nemhogy nem tart a rendőrségtől, sportot csinál abból, hogy szembeszáll vele.” Ezen a bűnözői mentalitáson pedig nemhogy két hét, de két év alatt sem könnyű változtatni. Lévén, hogy ez még a hazainál nagyságrendekkel jobban felszerelt-kiképzett nyugat-európai és észak-amerikai bűnüldözőknek is rettentő gondot jelent. Léteznek olyan metropoliszok a Lajtán vagy az Atlanti-óceánon túl, amelyeknek bizonyos negyedeibe a rendőr csak állig felfegyverkezve, páncélmellényben, sokadmagával merészkedik. Ahol a drog- és fegyverkereskedő gettómaffia az úr.
A magyar közbiztonság alapvetően, láthatóan nem rosszabb, mint az Unió régebbi tagállamainak oroszlánrészében, sőt. Budapest legsötétebb részein sem uralkodnak olyan viszonyok, mint pl. Los Angeles, Malmö vagy Nápoly bizonyos kerületeiben. Számos nagyváros életét keseríti meg a bevándorlók integrálódni képtelen részéből, és a többség deklasszálódott, lumpen szegmenséből verbuválódó utcai banditizmus. Ám vitathatatlan, a magyar lakosság (általában a posztkommunista régió társadalmainak) biztonságérzete, biztonságtudata megrendült. A bűnözés – legyen bármily szörnyű – nyugaton nem rendíti meg a pluralista, jogállami rezsimet. Nálunk azonban kétharmados politikai földcsuszamláshoz, a szélsőjobb baljós előretöréséhez vezetett.
2009 tavaszán Bajnai Gordonnak papíron lett volna esélye, hogy a lejáratódott, hitelességdeficites Gyurcsány örökébe lépve, válságkezelő technokrataként javítson az MSZP népszerűségi mutatóin, gátat emelve a narancsos kétharmad elé. Ám ezt lehetetlenné tette a szocialista korrupciósorozat (többek között a Hunvald- és Hagyó-ügy), továbbá a válságövezetekben, elsősorban Borsodban, Szabolcsban eluralkodott helyi bűnözéshullám, kistelepüléseken, gettósodott városrészekben létrejött „kriminális gócok” Az itt történt – és gyorsan a tömegmédiába került – bűncselekményekre az önszerveződő, interaktív világhálós nyilvánosságban folyó diskurzus is rátett néhány lapáttal. A gárdamasírozásoknak köszönhetően a témára ráült a faji jellegű, kollektív megbélyegzést javalló propaganda, nagyrészt kisajátítva azt. Ezt sem az MSZP, sem a Fidesz nem tudta igazán kezelni. Előbbi azért, mert (az SZDSZ-szel együtt) sokáig a gettó-és lumpenbűnözésről való, előítélet-mentességre törekvő, kulturált beszédet is rasszizmusként tabusította, utóbbi pedig azért, mivel korábban számos taktikai engedményt, gesztust tett az „etnikai populizmust”, általánosító cigányképet terjesztő erők felé.
A kampányban már egyik nagypárt sem nagyon beszélt a cigányság mélyszegény rétegeivel összefüggő anomáliákról. Ráéreztek, hogy ezzel az ügy-és témagazdává előlépett Jobbik malmára hajtanák a vizet. A közbiztonság ugyan csak néhány térségben romlott számottevően, de a biztonságérzet szinte mindenütt.
Az USA és az Unió tagállamaiban jóformán mindenütt vannak politikamentes város-és településőrségek, civil önvédelmi kurzusok. Itthon ez még gyerekcipőben jár, felszereltsége, technikai rutinja össze sem vethető azokkal. „Oldja meg az állam!” – mondja a választók jelentős része. „Oldja meg a Gárda!” – mondták aztán, akik joggal csalódtak a közhatalomban, de továbbra is azt várják: egy paternalista felsőbb hatalom az ő tevőleges erőfeszítésük, részvételük, gondolkodásmód-változásuk nélkül, egy csettintésre tegyen rendet.
E sorok írója úgy véli: a jogfilozófiai bekeményítés, a három csapás látszati-tüneti enyhülést hozhat, stratégiai léptékű változást nem. Az USA a világ legstabilabb (és egyik leggazdagabb) országa. Évszázadok óta vannak ott az óvilági-római joggal összevetve drákóinak mondható törvények. Kisebb vétségekért (amikért nálunk legfeljebb pénzbírság vagy megrovás jár) évekre rács mögé lehet kerülni, de az Egyesült Államokban van halálbüntetés is. A szigorú ítéletek, eredményes bűnüldözéssel kombinálva vitán felül hoznak statisztikai fegyvertényeket. De milyen áron? Az USA-ban akkora börtönnépesség jött létre, mely vetekszik egyik-másik kisállam összlakosságával. Ez még a jómódú tengerentúli adófizetők finanszírozta ottani költségvetésnek is mind nagyobb gond.
Nálunk – a büdzsé hiányszigorának idején – ugyan miből lesznek plusz százmilliárdok az amerikai „keményfiús” büntetőfilozófia intézményi fedezetéül szolgáló rendőrség-és börtönfejlesztésekre? Joggal mondhatja az olvasó: kritizálni könnyű, de akkor mi a megoldás? Nem tudom. Annyi bizonyos, hogy ezek a rendellenességek nem fognak néhány hét vagy pár hónap alatt eltűnni. Jó pár ciklusnyi idő (majdnem teljes emberöltő) kell ahhoz, hogy lassan, szerves fejlődés révén oldódni-szelídülni kezdjenek. Változni kell hozzá nemcsak kormánynak-politikának, rendőrségnek, de a társadalomnak is. Nem lehet teljes fázisokat átugorni, s olyan közbiztonságot vizionálni, amely még a világ legboldogabb szegleteiben sincs. A Fidesznek jó tudni: az irreális elvárások gerjesztése, a nagymellényű sikerpropaganda visszaüthet. Az MSZP-nek pedig nem árt észben tartani, hogy a sokkoló bűnesetek alkalmasak ugyan a rendpárti demagógia gyümölcseinek leszüretelésére, de azt sem haszontalan figyelembe venni, miszerint Orbánéknak kétharmada van. Minél gátlástalanabbul használják ki a szocik a bűnözők által okozott emberi sorstörésekben rejlő feszültségpotenciált, annál valószínűbb, hogy ezzel a Fideszt olyan irreális teljesítménykényszerbe hajszolják, melyben akár a jogállam csonkításával, szabadságjog-korlátozással akar majd rendteremtőként fellépni. Egyik oldalról sem kéne egyéni tragédiákból ostromállapoti pszichózist, nemzeti hisztériát csiholni.
