A szocik jövőben párhuzamosan akarnak az osztogató Medgyessy, a hazudozó-reformhalogató, végül pedig „beismerésben lévő” Gyurcsány és a válságkezelő Bajnai pártja lenni. Csakhogy ez kormányon sem ment, s ellenzékben sem fog.

Lehet fogadásokat kötni, hogy a vasárnapi MSZP-kongresszuson zajló nyílt végű politikai vita hogyan végződik. A nyílt végű, aztán a válság hatására több helyütt zárttá tett ingatlanalapokhoz hasonlóan pontot tesznek végére, „zárják soraikat”, vagy folytatódik tovább? Jómagam utóbbira tennék zsetont, bár a regnáló pártvezetés istenesen teper, hogy még nyár folyamán berekessze a személy- és programdisputát.

A Lendvai Ildikó által jegyzett közlemény úgy fogalmaz: „az elmúlt időszak értékeléséről és az ellenzéki politizálás aktuális feladatainak meghatározásáról” szól majd a rendezvény. Előrebocsátva azt is: „a második napirendi pont része, hogy állást foglaljanak az államfőjelölésről". Hozzátette: a két napirendi pontról közös politikai vitát tartanak, de állásfoglalást csak az ellenzéki politizálás feladatairól hoznak majd. Vagyis az önkritika nem, csak a kormánykritika végterméke lesz publikus.

Minden arra utal: a Gyurcsány előtti és utáni régi pártelit abban érdekelt: gyorsan, a nyilvánosság minél kisebb bevonásával lezavarja az egészet. A fenti garnitúra ahhoz szokott, hogy pártfejesek kulisszák mögötti háttérpaktumaival vajazza le a személyi döntéseket. Ez a csapat joggal fél a magát ismétlő a történelemtől: hat éve, 2004 nyarán is egy kongresszusi lázadás emelte pajzsra Gyurcsány Ferencet a Horn Gyula örökébe lépő régiek jelöltje, Kiss Péter ellenében. Mint a tavaly őszi kongresszuson is fény derült rá, a Fletó bukása után ismét helyzetbe kerülő „betonfejűek” értik ugyan a párdemokráciát (s papolnak is róla állandóan), csak épp nem szeretik. A zárt jelöltlistán akkor már nem változtathatott az MSZP legfőbb döntéshozó fóruma.

Most talán ugyanerre játszanak? A villámsebesen kitűzött dátumok effélére is utalhatnak. Eltérő szituációban a most pozícióban lévő, a bukás nagyságrendjéért felelőssé tehető Mesterházy-Lendvai-féle csúcsvezetésnek az volna jó, ha minél tovább (akár a helyhatósági választások utánra) kitolhatja a végső számonkérés dátumát. Addig is taktikázva-lavírozva próbálván részben átmenteni magát.

Csakhogy most nem életképes, ami ’98-ban, az első Orbán-csapás idején még az volt. Akkor a Horn Gyulát felváltó ősgárda az önkormányzati választáson elért relatív, szerény diadallal (Budapest, a szoclib bástya megtartása, Pécs visszaszerzése, stb.) garantálta, hogy az ifjútörök trónkövetelők ne legyenek képesek palotaforradalomra. Maradt a pártállamban kulcspozíciókat betöltő nemzedék (Kovács László, Medgyessy Péter és alvezéreik) a csúcson. Gyurcsány fellépéséig a pártmodernizáló generáció másodvonalra kárhoztatott.

Jelenleg viszont a baloldal a fővárost – úgy közgyűlési, mint kerületi szinten – szinte biztosan elbukja. Amellett az utolsó szoci végvárakra – Szeged, Nyíregyháza, Miskolc, Bábolna, Székesfehérvár – is kitűzhetik a narancsos lobogót. Ergo, az őszi választásokat követően még ingatagabbá válhat a jelenlegi pártmenedzsment helyzete. Több dolog is amellett szól ugyanakkor – bár a pártbeli vita nyilván egyre durvább lesz a kongresszus után is – hogy a regnáló vonal időleges haladékot kaphat.

Először is, a pártvezetés lehetséges alternatívájának tekinthető Gyurcsány Ferenc aligha kíván még visszatérni. Bevárja a helyhatósági voksoláson prognosztizálható csúfos fiaskót, s csak utána bont zászlót. A fővárosban Orbán és Tarlós stábjának még kampányvideókba sem igen kell beruháznia. Bőven megteszi azok helyett Hunvald és Hagyó őrizetbe vételének, illetve a Wieszt Jánosról született felvétel képkockáinak végtelenített sugárzása.

A jövő évtől azonban Fletó bármikor kesztyűt dobhat az idén nyáron választott pártelnök arcába. Emellett szól az is, hogy a Fidesznek – bármily meghökkentően hangzik – nem érdeke egy túlságosan legyengült MSZP. Különösen azért nem, mivel akkor a második legerősebb párt, a legnagyobb ellenzéki tényező helyét a Jobbik vagy az LMP venné át. Kell a nyavalyának ilyen rivális – gondolhatják Orbánék. A jobboldal most rendszerdöntő-forradalmi pózban tetszeleg. Felpuhítva bár, de ugyanazt mondja, akár a rendszerkritikai vagy rendszerellenes, akár egyenesen szélsőséges kispártokból lett országházi tényezők. Most ezt a dinamikusnak feltüntetni akart szándékot kitűnően ellenpontozza a retrográdnak, múltba húzónak elkönyvelt, az ancien régime manifesztációjának tekintett utódpárt.

De mi lesz, ha ennek a közélettisztító-elszámoltató forradalmiságnak, a majdnem-rendszerváltásnak olyan párt lesz az oppozíciója, amely forradalmibb, rendszerváltóbb, mint Orbán? Amely könyörtelenül ráolvassa, hogy nem lett más a politika, illetve hol marad a nemzeti forradalom? Az LMP-re és a Jobbikra igazán ütős korrupciót és/vagy botrányt sem lehet még ráhúzni. A Jobbik rasszista demagógiája, az LMP szociális-zöld populizmusa sokkal nagyobb veszélyt jelenthet a Fideszre, mint Gyurcsány egy 2014-es váltópárti kihívóként. Jelenleg a parlament négy pártjából három a szoclib Ancien Régime markáns ellenpólusaként definiálja magát. E téren a kormányzó jobboldalnak a Lehet Más és a szélsőjobb a piaci konkurense, az MSZP viszont nem.

Mit jelent az ancien régime? Nyilván mindenkinek mást. A Fideszhez átpártolt baloldali szavazók a korrupciót és hazugság lelepleződését büntették voksukkal. Fontos ugyanakkor aláhúzni: nem a hazugság tartalmát, hanem annak tényét és kiderülését szankcionálták. Többségüknek nem önmagukban a légből kapott populista ígéretek konkrétumai fájtak. Nagyon is örültek volna, ha az osztogatás bármi áron, de tovább folyik. És most a Fidesztől is ezt várják. (Ilyen dimenzióban a jobboldal épp az ancien régime folytatásának ígéretével nyert.)

A szélsőjobbnak és a Fidesz militáns szárnyának az ancien régime maga a polgári demokrácia, melyet valamilyen bizánci típusú nemzeti tekintélyuralomra cserélnének. Hogy a jobboldal mérsékelt hányadánál (és a szalonképes rendszerkritikát megjelenítő LMP-nél) ez mit fed, na arról tudunk a legkevesebbet. S persze arról, hogy írásunk tárgya, a Bourbonok szerepét játszó MSZP mennyit venne át a régiből, s mit nyúlna le az újból?

Lendvai Ildikónak, bizonyítványmagyarázó dolgozatában csak annyira futotta, hogy bemelegítsen a kétfrontos harcnak. Amelynek legyőzendői most az új szektások és revizionisták. „Az MSZP két rossz úton is elindulhatna a kispárti lét felé. Az egyik út az, ha bezárkózik hagyományos bázisának középkorú és idősebb korcsoportjaiba, de sem nekik, sem másoknak nem képes modernet, izgalmasat, újat mondani, és szavazói szép lassan fogyatkoznak. Ezt nem akarom. Kis párttá válhat még gyorsabban, ha a másik rossz utat választja Ha kizárólag a reformista-liberális demokrata elit pártjává válik, és finnyásan „osztogatónak” és „populistának” bélyegez minden, mégoly megalapozott szociális törekvést.” Ez persze nesze semmi, fogd meg jól. De annyiban felrémlik belőle a jövő, hogy a gyurcsányi technokrata-reformer és az előtte-utána lévő kádárista-pártbürokrata mentalitás közötti harmadik út lesz a párt választott ösvénye. Viszont ha már harmadik út, arra ne azok lépjenek, akik az előző kettőt kitaposták. Távozniuk kellene a posztkádári populizmus frontembereinek, illetve a „bársonyos reformer” Gyurcsánynak is, aki személyével és tetteivel inkább a népszerűtlen intézkedések fenntarthatóságának kockázati tényezőjévé, mintsem zálogává vált. Csakhogy a politikát nem a „mi kellene”, hanem a „mi lehet” jegyében csinálják.

Az MSZP túlélőjátékának rendezői szerepéért a párt öregjei (és a velük szövetséges koravén fiatalok), illetve a Gyurcsány köré szerveződött status quo-bontók (a mandátumukat vesztett talpasok, a Gyurcsányban az orbáni karizma ellenszerét látó szoci köznép) vívják majd a harcot. Ugyanis a néphez hasonlóan a párttagság sem váltható le, hogy jobbat, korszerűbbet vegyünk helyette. Rövidtávon pedig aligha lesz vonzóbb a politikába lépő romlatlan ifjaknak az elöregedett MSZP a nemzedéki messiáspártokkal szemben.