Furán hangzik, de a nyerést, a diadalt ugyanolyan nehéz elviselni, lelkileg feldolgozni, mint a vereséget. Különösen, ha egy párt – mint a Fidesz – a demokrácia húsz évéből tizenhatot ellenzékben töltött. Akinek több szavazata van, az alakíthat kormányt, tiszta sor.

Orbán Viktor

Stiller Ákos

Csakhogy önmagában a politikai győzelem nem tesz senkit garantáltan jobb kormányzati teljesítményűvé a legyőzött ellenfélnél. A kormányzóképesség csak a bírálatok kereszttüzében, az elkerülhetetlen kudarcokból, baklövésekből tanulva javulhat. Orbán Viktor akkor jár el profiként, ha nem dől be az udvaroncok hízelgésének, és fóbiás, rögeszmés gyűlölőinek támadásától sem jön indulatba. Hanem tudomásul veszi: mostantól rajta kérik számon mindazt, amit ő annyiszor ráolvasott elődeinek fejére. Illetve azt is, hogy minél nagyobb a főlény, annál több az elvárás.

Eldőlt, ami korábban is bizonyosnak (de legalábbis nagyon sanszosnak) látszott: meglett a Fidesz-kétharmad. Érdemes rögtön tisztázni: Orbán pártjának kiugró győzelme, amely 68 százalékos parlamenti mandátumarányt eredményezett, nem azonos a lakosság ilyen arányú politikai bizalmával. A Fideszre nem a nép, az ország kétharmada szavazott, hanem a választáson résztvevőknek valamivel több, mint ötven százaléka. Ami a teljes felnőtt népesség körülbelül egyharmada. Vagyis az urnáknál jelenlévők abszolút, illetve a választópopuláció relatív többségéről beszélhetünk. Amit a választójogi rendszerünk „transzformált fel” kétharmaddá.

Kósa Lajosnak igaza van: ha brit mintára kizárólag egyéni választókerületek lennének, úgy a Fidesz majdnem százszázalékos párt lenne. Rögtön hozzáteendő persze: tisztán listás rendszerben viszont Orbánék a kétharmad közelében sem lettek volna, be kellene érniük szerény abszolút többséggel. Hogy melyik párt győz, a választókon múlik. De hogy mekkora arányban, az legalább ennyire a szisztémán dől el. A hazai rendszer az arányosság, a reprezentativitás helyett a stabilitást preferálja. Ezt szolgálja a bejutási küszöb, illetve a többségelvű, győztest túljutalmazó mandátumképzés. Így fordulhatott elő, hogy ’94-ben az MSZP 33 százaléknyi támogatottsággal megszerezte a képviselői helyek 54 százalékát, most pedig a Fidesz 53 százalékkal 68 százaléknyi országházi széket gyűjtött be.

Miért fontos ezt hangsúlyozni? Azért, mert nem lenne jó, ha a győztes oldalnak fejébe szállna a dicsőség. És azt kezdené terjeszteni: az ország, a nemzet elsöprő többsége őket támogatja. Rogán Antal örömittas kijelentése betudható a győzelmi mámor hatásának, de attól még nem lesz igaz. A Fidesz-győzelmet nem az egész ország, hanem az ország politikailag aktív részének a nagyobbik hányada akarta. De ha a nem Fideszre szavazók mellett a távol maradókat is számításba veszem, akkor azt mondhatjuk: a jövendő kormány imponáló, ugyanakkor heterogén bázisánál nagyobb ama – ugyancsak heterogén – tömeg, amely ellenségesen, kritikusan vagy éppen közönyösen viszonyul hozzá.

Gyurcsány kitűnő példa rá, hogy hazudozással, trükközéssel is lehet ugyan nyerni, újrázni, második ciklust kapni, de annál keményebb lesz a dolog politikai ára és büntetése. Hiába van valakinek kétharmada, ha nem használja, vagy arra használja, amire nem kéne. Ugyanakkor a minősített többség belpolitikai jellemteszt is. Jót is, rosszat is könnyebben lehet vele cselekedni. Pont emiatt ellenjavallott, hogy végletes pozitív vagy negatív elvárásokat borítékoljunk. A parttalan, zsigeri rosszindulat, az „eleve gonosz Orbán” rémképének felfestése ugyanúgy helytelen, mint az új hatalmasok iránt táplált feltétel nélküli, vakhitű bizalom és rajongás. Minden induló demokratikus (és a demokráciát tisztelni látszó) kormányzattal szemben a kritikus, óvatos jóhiszeműség, az egészséges mértékű éberség ajánlott.

E sorok írója (és vélelmezhetően a teljes független, középutas média) ugyanazt fogja megkövetelni a második Orbán-kormánytól, amit szoclib elődjétől. Hogy tisztelje a demokrácia párthatárokon átívelő alapértékeit. Az igazságszolgáltatás pártatlanságát, a hírközlés szabadságát, az egyén jogait, a társadalmi alrendszerek függetlenségét, az ideológiáktól független tehetség elismerését, a gazdasági realitásokat, az önhibájukon kívül bajba kerültek segítését, a felelőtlen életvitelűek jóra ösztönzését. S vegye tudomásul: gesztust, engedményt mindig az erősebb félnek kell tennie, mert a pluralizmus nemcsak a hatalomgyakorló többség, de a gyengébb (vagy gyengélkedő) kisebbség rendszere is. Minél nagyobb a hatalma valakinek, annál több önuralommal, önfegyelemmel és bölcsességgel kell rendelkeznie.

Kétharmados szavazógéppel sok mindent lehet, de a nép főáramú rokonszenvének (vagy legalább jóindulatú semlegességének) megtartását biztosítani aligha. Ha a népszerűség elvesztésétől való beteges rettegéstől lebéklyózva az új kormány is úgy halogatja, szabotálja, az utolsó pillanatra (illetve a következő ciklusra) tolja a fájdalmas, de szükséges intézkedéseket, mint elődjei, akkor sorsa is ugyanaz lesz, mint elődjeinek.

Cikkíró e ponton vállalást is hajlandó tenni, pontosabban eddig is hangoztatott elveit újra aláhúzni. Bár ideológiailag kevéssé rokonszenvezik az új hatalommal, minden olyan döntésüket támogatja majd, amelyek Magyarország versenyképessé tételét, leszakadásának csökkentését, modernizálódását szolgálja. Legyenek azok bármilyen népszerűtlenek, közutálatnak örvendőek. Ugyanakkor nem fog remegni ujja a billentyűzet fölött, ha feltűnnének a horizonton a narancsszínű Zuschlag Jánosok, Hagyó Miklósok, Hunvald Györgyök, Mesterházy Ernők, Benedek Fülöpök, és így tovább. Nem tartozom ugyanis azon publicisták közé, akiknek a korrupció (vagy annak gyanúja) csak akkor fáj, ha neki világnézetileg ellenszenves politikusból lesz potenciális vagy tényleges gyanúsított. Ahogy azok közé sem, akiknek a megszorítás az egyik pártnál fájdalmas, de szükséges intézkedés, a másiknál viszont a nemzet és társadalom elleni démoni bűntett. Amit kínálok, az nem talpnyalás, és nem is gyűlölet. Hanem méltányos, tényalapú bírálat.