Novák Attila: Állami segítség, egyéni felelősségvállalás, átláthatóság

A hvg.hu szerkesztősége minden eddiginél demokratikusabb vitát indított a romakérdésben, ezért dicséret illeti. A megszólalók jó része őszintén áll a témához, kimondatnak olyan vélemények is (a szélsőjobboldali radikálisok távoltartásával), melyek korábban – a mainstream médiában – nem hangozhattak el. Nem azért, mintha annyira borzalmasak lettek volna, hanem mert nem a szokásosan elvárt frazeológia nyelvén fogalmazták meg álláspontjukat. Külön is fontos, hogy különböző elkötelezettségű szociológusok is megszólaltak és véleményezték, nem is akárhogyan a romakérdést.

Magam nem vagyok társadalomkutató, romákkal igazából keveset érintkeztem, a témához ezért nagy alázattal közelítenék. Ugyanakkor a romakérdés nem szakmai kérdés, elég, hogyha az ember kinyitja a szemét, láthatja: az ország egyik legsúlyosabb problémájáról van szó, közel a humán katasztrófához. Nem csak azért, mert a cigányság jelentős csoportjainak leszakadása láthatóvá vált, hanem azért is, mert romák ellen fegyveres osztag szerveződött s van egy párt, mely az egyébként valós konfliktusok révén öszegződő romaellenes szavazatokra épít: gyakorlatilag bekövetkezett az, ami csak a legpesszimistábbak fantáziájában létezett, etnikai konfliktus dúl – a legmagasabb hőfokon s ha így haladunk, csak idő kérdése, hogy megjelenjen egy cigány radikális Fekete Párduc mozgalom.

Arra feltétlenül felhívnám a figyelmet, hogy – s itt Németh Györggyel értek egyet – szükséges lenne az, hogyha államilag centralizált szerv foglalkozna a romák problémájával. Ám ennek ki kell alakítani a koncepcióját és meg kell határozni a pontos elveit; ezen kívül valamilyen összhangot kell keresni (már ahol lehet) valamelyik roma hagyománnyal.

Michael Stewart műve: A cigányok ideje

Michael Stewart, angol kulturális antropológus, aki egy időre az egyik oláhcigány közösségben lelt otthonra (hogy aztán megírja híres munkáját a romákról ) sajátosan írja le a helyzetet. Stewart azon a véleményen van, hogy egyrészt cigánynak lenni egy folyamatos konstrukció; bár külön etnikai közösségről beszélhetünk, de ennek a határai nem szigorúak, sokan elcigányosodtak az idők folyamán vagy éppen cigánnyá „süllyedtek le”, azzá váltak vagy éppen maga a munkamegosztásban való részvétel tett valakit cigánnyá.

Stewart másik fontos megállapítása az volt, hogy a tipikus oláhcigány világban a fizikai munkának sokkal kevesebb becsülete van, mint a köznyelv által csak „ügyeskedésnek” becézett dolgoknak: kereskedelemnek, és az ehhez hasonlóknak. Ha innen nézzük a roma problematikát, világossá válik, hogy a probléma leírása és a kezelése (megoldást nem írok, mert abban nem hiszek) csak és kizárólag a hagyományaik figyelembevételével lehet. A centrumból kinevezett állami janicsárok a központi direktíváikkal biztosan nem tudják magukat elfogadtatni a helyi közösségekben, a roma hagyományoktól elszakadt nagyvárosi gettókban – a senki földjén – pedig még annyi foganatja sem lesz a szavuknak, mint amennyi máshol. A jozefinizmus kétes hatásaitól, a benne elhelyezett reményektől a jobboldalt is óvnám.

A magyarországi cigányság helyzetének javítása nem csak lelkes és jóindulatú embereket kíván meg, hanem azt is, hogy a társadalom többsége belássa, az ő érdekeiket is szolgálja az eddiginél jelentősebb, de célzottabb és szigorúbban számon kérő állami beavatkozás, melyet azonban teljesen transzparens módon kell kezelni. Jelezném, hogy ezek nem a szokásos szétfolyó roma projektek lennének, hanem az egyénekkel szerződéses viszonyt kialakító rendszer, ahol éveken belül mindenkinek vissza kellene fizetnie azokat az összegeket (kedvezményes feltételekkel), melyeket az állam rájuk szán. Ez a rendszer élesen eltérne az eddigi helyzetet konzerváló roma programoktól és felsőoktatási támogatásoktól, melyek semmi másra nem voltak jók, minthogy az eddigi állapotot fenntartsák.

Pelle János: A lelkünk mélyén élő cigány

A magyarországi cigányok integrálódásáról indított diskurzus égetően aktuális, hiszen ha van téma, amiről beszélnünk kell, akkor éppen ez az. Ugyanakkor már a vitaindító írások olyan kérdéseket vetnek meg, melyek régóta tisztázatlanok, és a tudomány jelenlegi állása szerint sem lehet, nemhogy pontosan, de még hozzávetőlegesen sem megválaszolni. Úgy tűnik, az európai cigányokra vonatkozó kutatások, melyekre a különböző országokban, így nálunk is, jelentős összegeket költöttek, kevés kézzelfogható eredménnyel jártak. Pedig napjainkban már az Európai Unió számára is az egyik legfontosabb feladattá vált a cigányság integrációja, Ezt hangsúlyozta Sólyom László államfő is, “az EU-alapok szerepe a roma integráció elősegítésében” című, többnapos budapesti konferencián.

Itt hangzott el, hogy a többségi társadalmak keveset tudnak, és akarnak tudni a romákról. Ez az a nép, melybe szemmel láthatóan “beletört a tudomány bicskája”, hiszen vannak olyan települések, melyeket szociológusok hada tanulmányoz már évtizedek óta, Állíthatjuk, hogy a romák “agyon vannak kutatva”, anélkül, hogy a szakértők felelni tudnának azokra a kérdésekre, hogy milyen okok miatt vannak olyan elmaradott helyzetben, és milyen megoldások alkalmazásával lehetne felszámolni tragikus, külső és belső tényezők által egyaránt újratermelt nyomorúságukat. Jelenleg már ott tartunk, hogy egyes cigány vezetők kifejezetten ingerültté válnak, ha szóba kerül, hogy újabb kutatásokat kellene végezni népük körében, és úgy vélekednek, hogy inkább adják oda további felmérésekre szánt pénzt, majd mi szétosztjuk a szűkölködők között.

Csakhogy mindenki tudja, hogy a segélyezés, illetve a szociális támogatás a jelenlegi formájában szintén nem vezet sehová, ahogy ezt az Állami Számvevőszék jelentése kimutatta. Hiszen a rendszerváltás óta közel 120 milliárd forintot költött a magyar az állam az adófizetők pénzéből a cigányok megsegítésére, anélkül, hogy erőfeszítései révén – melyek persze eleve korlátozottak voltak – sikerült volna komolyabban előmozdítani társadalmi integrációjukat. Ebben a helyzetben a cigány vezetők további összegeket követelnek, a társadalom viszont eredményeket szeretne látni. Előállt az a dilemma, melyet Petőfi Sándor a refromkori magyar nyelvű színjátszás kapcsán írt le: “Pártoljatok, és majd haladunk! Haladjatok, majd aztán pártolunk!”

Romano Rácz Sándor írja „Cigánysor, cigány sors” című vitaindító cikkében, hogy „Eltérő adaptációs mintákat jelölt ki a sors a magyarországi cigány közösségek számára. Az egyik azoké, akik az első nagy hullámmal, a 14.-15. században érkeztek. Nekik volt idejük az alkalmazkodásra, beilleszkedésre, ma már nincsenek gondjaik az integrációval. Másképpen alakult a később érkezők helyzete.” A jeles szerző tehát azt sugallja, hogy az Európába bevándorolt cigányok hosszabb időt igényelnek a beilleszkedéshez, de ez a folyamat végül sikerrel járhat. A helyzet azonban az, hogy Európában sehol sem sikerült a cigányságnak kollektíven integrálódnia, miközben egyes tagjai figyelemre méltó sikereket értek el különböző területeken, elsősorban a művészetek, főképp a zene területén. De olyasfajta „kollektív integrációra” soha nem került sor, melyet például a Magyarországra a 13. századba bevándorolt, majd letelepedett és földművelésre áttért, de eredetileg nomád állattenyésztő kunok vagy jászok vittek véghez. A cigányság „átnevelésével” nem boldogultak az abszolutista uralkodók sem. Mária Terézia ez irányú, drákói szigort alkalmazó erőfeszítései ugyanúgy eredménytelenek maradtak, mint spanyol Habsburgoké. A 19.-20. századi kapitalista társadalmaknak sem sikerült a romák integrálása. Biztató kísérletnek tűnt az „államszocializmus”, hiszem 1990-ig Magyarországon, Szlovákiában, Romániában vagy akár Bulgáriában, keveset lehetett hallani a „cigánykérdésről”. Ám a problémák, bár a diktatúrák szőnyeg alá söpörték, megmaradtak, még akkor is, amikor a szocialista tervgazdaság nagy számban szívta fel a szakképzetlen cigány munkaerőt, és vonta be a termelésbe.

Van-e valami lelki tényező, ami a cigányokat megakadályozza az integrációban, visszatartja őket attól, hogy „gádzsóvá” váljanak? Hiszen a cigányok többsége - minden környezeti hatás ellenére - megőrizte eredeti identitását. A cigányok lelkivilágát vizsgáló pszichoanalitikusok, köztük a magyar származású Bálint Mihály, 1967-ben íródott, Az őstörés című művében foglalkozik a ezzel a témával. Bálint Sigmund Freud felfogásából indul ki, mely az ember pszichikai fejlődésében megkülönbözteti a narcisztikus és az ödipális szintet. Az előbbi a realitásokat elutasító, érzelmi kisgyermeki önzés formájában nyilvánul meg, és alapsémája a csecsemő és a vágyait feltétlenül kielégítő szoptató anya között fennálló viszony.

Az utóbbi, az ödipális szint a realitások tudomásul vételét, a valóság kényszerű elismerését, az ahhoz való alkalmazkodást jelenti. A kisgyermek életében ezt a külső erőt az apa testesíti meg. Rá a gyereknek a saját szükségletei szempontjából nincsen szüksége, mégis jelen van, s megfosztja őt az anya feltétlen szeretetének egy részétől. (Bálint Mihály: Az őstörés, Akadémiai Kiadó, 1994, 69-70 old.)

Festmény Bálint Mihályról (1896-1970). Londonba emigrált.

A társadalomban nemcsak az apa, hanem számos más személy (a tanító, a tanár, az orvos, az államhatalom képviselője, stb.) testesíti meg a tiltó instanciát, s teremti újra az „ödipális” háromszöget, amelyet tehát a gyermek, az ő vágyának tárgya és a törvényt képviselő személy alkot. A felnövekvő cigánygyerekek családi élete, erkölcsi felfogása nemigen teszi lehetővé, hogy kialakuljanak, és “belsővé váljanak” bizonyos gátlások. Nem, vagy csak átmeneti jelleggel fogadják el az iskola által közvetített tiltásokat. A roma gyerekek jelentős része hagyományosan ellenáll a „gádzsó” iskolának, és ezen, a tapasztalatok szerint, az iskolai integráció sem képes hatékonyan segíteni Márpedig a tilalmak a szocializáció fundamentumát képezik: a társadalmi mechanizmusokhoz való alkalmazkodáshoz kötik a vágyak beteljesülését.

Ez a helyzet, legalábbis részben, magyarázatot adhat arra, miért vannak annyi nehézségei a romáknak a beilleszkedésnél.. A kötöttségek ösztönös elutasítása, amely különállásuk, sajátos kultúrájuk kulcsa, fellelhető a nyolc-tíz milliósra becsült európai cigányság különböző csoportjaiban, Kelet- és Nyugat-Európában egyaránt Innen fakad e csoportok ragaszkodása a „kettős erkölcsi normához”, mely a tulajdonhoz való viszonyukban is tetten érhető. Innen vezethetők le olyan jelenségek, a melyek napjainkban értetlenséget váltanak ki a többségi társadalomból. Az anyák élnek-halnak gyermekeikért, ám hagyományos értelemben vett nevelésükkel nemigen törődnek. Anélkül, hogy általánosítanánk, számos felnőtt nehezen bírja a pontos munka követelményeit, kifogásolhatóan viszonyul a törvényhez és a rendhez. Gyakran a lakások állapota arra utal, mintha a letelepedettek bármikor készek lennének felszedni a sátorfájukat.

A társadalom, és annak intézményei, illetve a az archaikus életmódjukhoz ragaszkodó cigányok között „ördögi kör” alakul ki, mely létrehozza a súlyos konfliktushoz vezető regressziót. Az iskolai kudarc „beprogramozható”, hiszen a tanuló ellenérzést táplál a tanító iránt, aki „nem szereti eléggé”. Ezt kiterjeszti az egész iskolára, sőt a többségi társadalomra, mely értelmetlen és kegyetlen korlátok közé akarja őt szorítani, s ha nem teljesíti elvárásait, megbélyegzi. Az újságok rendszeresen beszámolnak a tanárok és a tanítók, illetve a cigány szülők közötti, gyakran tettlegességig fajuló konfliktusokról. Sajnos, újabban már nemcsak az intézményekben, de az utcán is egyre gyakrabban lángol fel az erőszak a cigányok és nem cigányok között. Többnyire az előbbiek a kezdeményezők: néha már úgy tűnik, az erőszak az a nyelv, melyen a kisebbség radikális tagjai kommunikálnak a többséggel. Ha társadalmi méretekben kialakulna nálunk az erőszak dialógusa, felmérhetetlenül súlyos következménnyel járna. Hiszen ehhez már vannak partnerek a másik oldalon, a cigánygyűlölő radikális nacionalisták, a Jobbik és a Magyar Gárda, mely tagjait éppen erre a helyzetre készíti fel.

A cigányok szilaj szabadságvágya, lobbanékonysága, mely szembeszegül minden kötöttséggel, távolról sem ismeretlen a többségi társadalom számára. A lelkünk mélyén mindannyian nomádok vagyunk, nem véletlenül szólnak elismerően a cigányokról az irodalom nagyszerű alkotásai, Puskintól Lorcáig. De a többségi társadalom tagjai elnyomják magukban a “lelkük mélyén élő” cigányt, berendezkednek arra az élethelyzetre, melynek kulcsszava: “elhalasztott jutalom”. Tisztában vagyunk azzal, milyen következményekkel jár, ha feladjuk önuralmunkat, szabadjára engedjük indulatainkat, és “cigányként élünk”. A mai globalizált világban nem lehet a társadalmak perifériáján, elzárkózva, archaikus módon élni, úgy, ahogy teszi a cigányok jelentős része Európában, még napjainkban is.

A magyar cigányságnak nincs választása: integrálódnia kell a többségi társadalomba, át kell vennie a normáikat, mert a körülmények erre kényszerítik. Arról azonban, hogy az adott társadalmi, gazdasági és tömeglélektani viszonyok között, a harmadik évezred elején mennyi konfliktussal és áldozattal megy majd végbe ez a folyamat, egyelőre sejtelmünk sincsen.