Tény, a pártállami elit nem cserélődött le a rendszerváltoztatáskor. A 2002-ben kormányzati felhatalmazást szerzett szocialista- szabaddemokrata koalíció restaurálta az állampárt működtetőiből, haszonélvezőiből és kiszolgálóiból álló régi elit hatalmi pozícióit úgy a kormányzati, mint az állami szektoron belül. Gyurcsány Ferenc 2004-es kormányra lépését követően az egykori KISZ- es garnitúra, amely 1990 és 2002 között nomenklatúrás kapcsolati tőkéjét a gazdasági élet nyújtotta lehetőségeket fel - és kihasználva pénztőkére váltotta, visszahódította a politika csúcspozícióit is.

Húsz évvel a rendszerváltoztatás után a régi kommunista hatalmi elit szinte minden kulcspozíciót a markában tarthatott. Ha osztozott is egyiken-másikon, azt azokkal az SZDSZ-esekkel tette, akiknek baloldali elkötelezettsége és marxista indíttatása csak ideig-óráig leplezte pragmatizmusukat. Ez az elit sok tekintetben a diktatúrában elsajátított módon viszonyult a politikához. Ha kellett, habozás nélkül alkalmazta az állampárti időszakban bevált módszereket, más részt azonban a modern turbókapitalizmus technokrata hatalomgyakorlási módszerei sem álltak távol tőle. Világlátását, társadalomértelmezését ma is a marxista fogalmakban való gondolkodás határozza meg.

A történelmet kizárólag a haladás versus elmaradottság, fejlődés-stagnálás dichotómiákban látja, magyar társadalomról egyfajta leereszkedő megvetéssel gondolkodik, abból a tévképzetből kiindulva, hogy a magyar társadalomnak nincsenek demokratikus hagyományai, civil szférája ennek megfelelően jelentéktelen súlyt képvisel. Úgy véli, a politika a „köznép” számára érdektelen, ami számít, az a zsebük. Ennek az elitnek a tagjai meg vannak győződve arról, hogy minden kérdés, minden felmerülő probléma leírható a gazdaság mutatóival, a társadalom pedig a GDP, a BUX és az inflációs adatok Bermuda-háromszögének vonzáskörzetében értelmezhető. Ezért hitték, hogy ha rendszeresen „megajándékozzák” az embereket, beígérik nekik a „jóléti rendszerváltoztatást”, és a Kádár rendszer utolsó két évtizedéhez hasonlóan, ők is folyamatos fogyasztásbővülést biztosítanak, vagyis állandóan emelik az életszínvonalat, pozícióikban maradhatnak, amíg csak akarnak.

Gyurcsány Ferenc egy május 1-i ünnepségen © Stiller Ákos

Megtapasztaltuk, hogy Kádárhoz hasonlóan Gyurcsány is a gátlástalanul felvett külföldi kölcsönökből biztosította magának a polgárok támogatását, és az „utánam az özönvíz” felelőtlenségével adósította el az országot. A szocialisták és a szabad demokraták 19 ezer forintos csekkmásolatokat küldtek postán a nyugdíjasoknak, kérés nélkül biztosították a számukra, hogy ingyen utazhassanak vonaton, villamoson, buszon. Később 13. havi nyugdíjat is kaptak. De járt fizetésemelés, juttatásbővülés is, anélkül, hogy azért bármilyen ellenszolgáltatást követeltek volna. A 2002 után hatalomra került MSZP a hetvenes-nyolcvanas években látottaknak és tanultaknak megfelelően, a privatizációs bevételekből származó hatalmas összegek egy jelentős részét, valamint az ezen felül felvett óriási hitelek nagy hányadát, -- cserébe megválasztásáért, korrupt és tehetségtelen uralmának eltűréséért, -- szétosztotta a választópolgárok között.

De nemcsak ebben folytatták a diktatúra gyakorlatát, hanem abban is, hogy semmibe vették a magyar nemzet érzelmi, kulturális összetartozásának kifejezésére irányuló kezdeményezéseket, újra felmondták a szolidaritást a határainkon kívül élő nemzettársainkkal, mégpedig úgy, hogy ezúttal azt semmilyen külső, nagyhatalmi kényszer nem indokolta. A szocialisták, Gyurcsány Ferenc irányításával, hatalomtechnikai megfontolásokból, xenofób hazugsághadjáratot indítottak nemzettársaink ellen. Anélkül hogy egy pillanatra is felhagytak volna a „másság” elfogadásáról és a tolerancia fontosságáról való papolásukkal, azzal vádolták a határ túloldalára, kisebbségi sorba kényszerített magyarokat, hogy azok a pénzünkre, nyugdíjainkra, állásainkra ácsingóznak. A jóléti sovinizmus szításával tartós kárt okoztak a magyar nemzetnek, a magyar nemzettudatnak, identitásunknak. A 2004. december 5-i kettős állampolgárságról folytatott népszavazás során tanúsított politikájukkal végzetesen megosztották a nemzetet, szembefordították a magyart a magyarral.

A diktatúrában a hatalom birtokosainak, illegitim helyzetük stabilizálása miatt állandó ellenségképre, bűnbakra volt szükségük. Ezt a hagyományt is felelevenítette Gyurcsány Ferenc, amikor az ellenzékét ellenségnek tekintette, amikor „árnyékállam” működtetésével vádolta meg őket, amit fegyverrel („kard-ki kard”) kell legyőzni. (2001) Ez a toposz a diktatúrában alkalmazott „sötétben bujkáló ellenforradalmár” sémájának felelt meg, és kellő mértékben elegyítette a marxisták vonzódását az összeesküvés elméletek és a bűnbakként felmutatható és elmarasztalható károkozókra való hivatkozások iránt. Figyelemre méltó, hogy az ellenzék aknamunkájára, gáncsoskodására való hivatkozás, ami megfelel a pártállami időszak alatt az „osztályellenség szabotálása” ellen folytatott lankadatlan küzdelemnek, volt és maradt a Gyurcsány korszak legfontosabb érve, amivel kudarcaikat mentegették.

Az is a pártállami diktatúra beidegződéseknek felelt meg, ahogy a szocialisták, hathatós liberális támogatással, frontális támadást intéztek minden demokratikus intézmény ellen. Egyetlen tőlük független testület, intézmény, tekintély létezését sem tűrhettek el. Minden olyan vezetőt, akit nem ők jelöltek, eltávolítottak, (KSH elnöke), vagy idő előtt leváltottak, vagy addig vegzáltak, amíg félreállt. Ha másképp nem ment, az utcán összeverették (PSZÁF elnöke), és/vagy lejárató kampányokat folytattak ellene (Legfőbb Ügyész, MNB elnöke). Tekintélyeket sárba tiportak, intézményeket lejárattak. (köztársasági elnök, bíróság, ügyészség, parlament.) Beszüntették a kormányzást, lezüllesztették a rendőrséget. Szétzilálták és működésképtelenné tették az államot. A titkosszolgálatokat saját hatalmi játszmáiknak rendelték alá. Úgy viselkedtek, mint a pártállami időkben, amikor a párt érdeke, illetve a mindenkori pártvezető érdeke, magától értetődően írta felül a közérdeket. Az ország sorsa nem számított.

Gyurcsány nem értette meg, hogy a választópolgárok többségének támogatása nélkül egy demokráciában nem lehet sem reformálni, sem kormányozni. Ahhoz pedig, hogy a polgárok belássák, szükség van a változtatásra, meg kell velük értetni, hogy nincs más út. Ez időt és energiát igényel. Ha egyik nap azzal ámítjuk őket, hogy különösebb erőfeszítés nélkül jár nekik minden, ami addig, sőt még adócsökkentés, áfacsökkentés is, örömmel tudomásul veszik. (2005 ősze) Ha azzal nyugtatjuk őket, hogy minden feltétel adott ahhoz, hogy egyre jobban éljenek, hitelt vesznek fel (akár devizában is) lakásra, fogyasztási javakra, utazásra. Nem mérlegelnek, nem aggódnak, elhiszik Gyurcsány Ferencnek, hogy: „a költségvetés, köszöni szépen, jól van”, „a pannon puma ugrásra kész”, és különben is minket irigyel a fél világ. Elhiszik, hogy az ellenzék vezetője csak akadékoskodik, és azért oktatja ki őt Gyurcsány, ekképpen: „Fogja be a száját, ha a költségvetésről van szó.”

Miért is kellene ezek után egyik napról a másikra, minden átmenet nélkül elfogadniuk, hogy semmire sincs pénz, és még az orvosi vizitért is külön kell fizetniük? Amiről a 2006-os választási kampány csúcspontján, mélyen Orbán szemébe nézve, egy igazi ripacs beleélésével állította Gyurcsány, hogy az csak Orbán rágalmaiban létezik, és hogy a szociálliberális koalíciónak esze ágában sincs se vizitdíjat, se gyógyszerfelírási díjat szedni.

A reformoknak meg kell ágyazni, időt kell szánni arra, hogy az emberek belássák, le kell mondaniuk a megszokottról, el kell fogadniuk az újat. Ezt az alapozó munkát azonban a Gyurcsány-Kóka kormány nem végezte el. És a többit sem. Így aztán se nem reformált, se nem kormányzott, csak ötletelt reggeltől estig, verbális agressziót zúdítva az országra. Hetente új programtervezettel állt elő, az egyik nap még új reformkorszakról vizionált, másnap már bársonyossá szelídítette volna őket, majd azon kesergett, hogy a magyar nép be van oltva reform ellen. Fogalmilag kizárt, hogy bárki lépést tarthatott volna vele.

Gyurcsány Ferenc a diktatúra gyakorlatára hajazva kezelte a nyilvánosságot. A médiumokat szócsőként használta, az újságírói függetlenséget nem tűrhette. A neki nem tetsző lapokat, tv csatornákat bojkottálta, a hozzá bekötött újságírókat utaztatta, dajkálgatta. Megszabta, ki csinálhat vele riportot, ki kérdezheti és miről. Megjelenései, interjúi, piár műsorai, nyilatkozatai elárasztották a nyilvánosságot. Ebben szakított a Kádár rendszer visszafogottságával és a Rákosi illetve Sztálin-kultusz hagyományaihoz nyúlt vissza. A közszolgálati tv-nek rendszeresen közvetítenie kellett „egyetemi előadásait”, főzőtanfolyamait, újabb és újabb szóömléseit. Szomorú, hogy a magyar sajtó megannyi képviselője milyen készségesen asszisztált mindehhez. Az csak természetes, hogy azok a ballib megmondóemberek, akiknél kiverte a biztosítékot, hogy Orbán Viktor miniszterelnökként heti rendszerességgel rádióinterjút és hat hetente tv interjút adott, Gyurcsány minden mértéket meghaladó médiatúlburjánzását rajongó extázissal üdvözölték. Voltak hetek, sőt hónapok, hogy az ipari kameráknak is nyilatkozott, a vízcsapból is ő folyt, és akadt olyan „független” médiamunkás, aki egy héten keresztül beszélgetett vele „reformterveiről” az egyik kereskedelmi csatorna főműsorában. Nekik, tőle, ez is belefért.

Gyurcsány már 2006 őszén, alig pár hónappal megválasztása után, elvesztette a magyar választópolgárok támogatását. Amikor szeptember 17.-én délután a Kossuth rádióban elhangoztak az őszödi kormányüdülőben májusban elmondott beszédének részletei, maradéktalanul szertefoszlott az addig iránta táplált bizalom. Öszöd, amelynek egy részét Gyurcsány -- Szilvásy György segítségével -- 0 Ft-ért privatizálta, megpecsételte a sorsát. A magyar polgárok megvonták tőle támogatásukat és ennek azon az őszön szűnni nem akaró népmozgalmakkal adtak nyomatékot. Az őszödi beszédére addig oly büszke „Fleto”, megrettent a néptől, és 19-re lapot húzott. Provokációihoz gátlástalanul felhasználta a Szilvásy irányítása alatt álló szolgálatokat és cinkosává züllesztette a rendőrség valamint az igazságszolgáltatás egy részét is. Hatalma megtartása érdekében minden eszközt felhasználhatónak gondolt. A szeptember 17-i TV ostromtól az október 23 -i nemzeti ünnepig, a diktatúrában tanultaknak megfelelően, brutális terrorakciókkal akarta megleckéztetni és megfélemlíteni az ellene fordult polgárokat. Azonosító jel nélküli rendőrosztagok terrorizálták a méltóságukban megsértett, és lemondását követelő demonstrálókat, de a legtöbbször azokat is, akik egyszerűen csak „rosszkor voltak, rossz helyen”. Ennek az időszaknak az eseményeit még nem ismerjük kellő mélységében, de amit megtudtunk róla, az is elég volt ahhoz, hogy Gyurcsány a magyar társadalom egy jelentős része számára elviselhetetlen tehertétellé váljon.

Ettől kezdve újra általánossá vált a félelem és a kiszolgáltatottság. A magyar polgárok jelentős része a mindennapokban tapasztalta meg, hogy újra politikai elkötelezettségek mentén osztják a költségvetési forrásokat, és abból a nem balliberálisok csak különös kegyként részesülhetnek. Kitüntetés, állami elismerés a balliberális holdudvar szinte minden tagjának kijárt. A két Pétert, Esterházyt és Nádast, akik Gyurcsány öszödi beszédét méltatták, egyszerre részesítették állami kitüntetésben. Méltatlan.

Gyurcsány alatt megszűnt a magyar külpolitika. Azért ültetett maga mellé egy alkalmatlan külügyminisztert, Göncz Kinga személyében, hogy önmegvalósításának külpolitikai részét korlátozás nélkül kiélhesse. Azzal az ámokfutás sorozattal, amit 2006 és 2009 között a nemzetközi színtéren bemutatott, külföldön is közröhej tárgyává vált. Kormányzati időszaka alatt elmérgesedett, elmérgesítette a szlovák-magyar viszonyt, kiegyensúlyozatlanná váltak kapcsolataink Oroszországgal és az USA-val, meglazultak szövetségeink Németországgal és Lengyelországgal, az Unióban pedig rendszeresen lejáratta az országot. Gyurcsány önértékelési zavara odáig fajult, hogy úgy képzelte, egyszerre jár majd túl az amerikaiak és az oroszok eszén, vezeti orruknál fogva őket a „hol a Nabucco”, „itt a Kék Áramlat” című bűvész-trükkjével. Önhittsége okán a diplomácia minden szabályát felrúgva kioktatta az Európai Unió összes vezetőjét, le akarta diktálni a német kancellárasszonynak, mit és hogyan tegyen. De ez sem volt elég, ezért gyorsan átruccant Londonba is, hogy mérhetetlen tudásával az EBRD-t is elkápráztassa, és eligazítsa őket arról, hogyan kell átszervezniük a bankot. Ritkán volt szerény, pedig sok bakot lőtt, és szinte mindenben tévedett.

Aki még nem tudta, most megtanulhatta, milyen is, ha egy parvenü és gátlástalan ember tobzódik egy jobb sorsra érdemes ország élén. Gyurcsány 2006 őszétől elszabadult hajóágyúvá vált, akit nem tudott, vagy talán nem is akart senki megfékezni. A Magyar Szocialista Párt tetszhalott állapotba került, Cipollája tartósan fogságba ejtette.

Gyurcsány -- miután 2009 tavaszára mindenkivel konfliktusba került, mindenkit Magyarország ellen haragított, minden struktúrát, intézményt szétvert, az államot működésképtelenné tette --, csapot-papot otthagyva, március 21-én úgy döntött, lelép a színről. Persze a szálakat továbbra is ő akarta kézben tartani. Úgy tervezte, ideiglenesen átengedi a miniszterelnöki széket másnak, de a szocialista párttal a háta mögött továbbra is ő marad a hatalom igazi birtokosa. Azzal számolt, hogy a kellő időben, valamikor 2009 végén, szembe fordul majd az általa hatalomba segített szakértői kormánnyal és a szegények védelmezőjeként, minden eddiginél populistább kampányt folytatva újra visszaszerezheti a kormányfői hatalmat. Ha pedig nem sikerülne, a meghatározó erőt képviselő szocialista frakció élén állva, megkeseríti majd Orbán Viktor életét.

Schmidt Mária © hvg.hu

Egy, esetleg két ellenzékben eltöltött ciklus is belefért volna, aztán újra úgyis rá kerül majd a sor. Tervei szerint a két összebútorozott párt: az MSZP és az SZDSZ támogatásával, Surányi György volt MNB, jelenlegi CIB elnöknek kellett volna elfoglalnia a szakértői kormányfő székét. Gyurcsány ugyan nem bízott meg Surányiban, de tudta, az IMF vezetői és a nemzetközi pénzügyi körök meghatározó személyiségei, akik vele már nem voltak hajlandóak szóba állni, Surányit ismerik, és nagyra tartják. Igen ám, de Surányi az ellenzéki Fidesz egyetértéséhez kötötte szerepvállalását, amit Orbán Viktor nem biztosított a számára. Surányi visszalépése után egy bohózatba illő huzavonával a szoclibek „egy ország keres egy miniszterelnököt” játékba kezdtek. Gyurcsány jól kimódolt terve dugába dőlt.

Az MSZP megértette, Gyurcsány a párt létét is feltette tétnek. Még azon a hétvégén (március 29.-én) távoznia kellett a párt éléről is. Amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen tűnt el a süllyesztőben. Nagyon úgy néz ki, hogy a Magyar Szocialista Pártot is magával viszi. A kegyelemdöfést akkor kapta meg, amikor a Bajnai Gordon miniszterelnök által a nemzetbiztonság éléről új állásába ejtőernyőztetett Szilvásy Györgyöt az ügyészség előállította, és rabosította. (Letartóztatták a 2004-2009 közötti időszak legaktívabb szélsőjobboldali utcai harcosát, Budaházy Györgyöt is, akivel mindaddig feltűnően kesztyűs kézzel bántak a hatóságok.) Mindez felszabadította a Gyurcsány által megfélemlített és terrorizált szocialistákat, akik a lapok újraosztására készülnek. Mára azonban kérdésessé vált, maradtak-e egyáltalán lapok? Hiszen 2009. június 7-én, az európai uniós választásokon a szocialista párt összeomlott, a liberálisok pedig gyakorlatilag megsemmisültek.

Gyurcsány, a kalandor, lenullázta a magyar baloldalt. És ezzel történelmi esélyhez juttatta a jobboldalt. Új korszak előtt állunk. Az utódpárt és az SZDSZ felszámolása Gyurcsány történelmi tette.

Schmidt Mária
A szerző a XXI. Század Intézete és a Terror Múzeum főigazgatója