A HVG cikke nyomán Simor András jegybankelnök elismerte, hogy a vagyonnyilatkozatából hiányzó 850 millió forint (!)  valóban Ciőpruson landolt, Trevisol nevű offshore cégénél. A A Fidesz korábban Bajnai Gordon miniszterelnök és a jegybankelnök személyét is kapcsolatba hozta a közismert „adókímélő” cégtípussal. Orbán Viktort idézve: „torkig vagyok azzal a helyzettel, amikor Magyarországon a jegybankelnök, a miniszterelnök meg a pénzügyminiszter kimenti vagyonát az adózás elől off-shore cégekbe, majd ezután pénzhiányra hivatkozva, megszorításokkal sarcolja meg az embereket.” De miért van, hogy az offshore-üzletnek idáig jobb-és baloldali kormányok egyaránt szabad folyást engedtek?

Bokros Lajos mondatát olvasva gondolhatjuk: talán azért (is), mivel „a politikai osztály tagjai közül jó néhánynak van offshore cége, és ezeken keresztül ügyesen elkerülik a közteherviselést”. Nyilván korántsem csak Magyarországon. A laikus újságolvasó gyakran nem is tudja pontosan (legfeljebb homályosan sejti), mit is fed az elnevezés. Nem csoda: az offshore legkevésbé a vékonypénzű kisemberek műfaja. Ugyanis nem épp filléres dolog ilyen vállalatot gründolni vagy megvenni. Az offshore-üzlet vagy ahogy újfent nevezik, az „international business corporation”- üzlet   virágzik,   Ciprus révén,  az Unión belül is. Vajon miért? 

Hisz már a bejegyzési eljárás is nagyon drága, utána pedig akár évente többször is muszáj ténylegesen utazni mindenféle céges dokumentumok aláírása végett a távoli szigetországba vagy miniállamba. Vagy pedig meg kell bízni a dologgal egy szignálási joggal felhatalmazott helybelit. Igaz, ez csak anyagilag nehéz. Nálunk és a „célországokban” is specialisták hada vállal teljes körű offshore-ügyintézést. 

Ergo, mindez távolból is levezényelhető, csak épp nem olcsó. Tehát kizárólag a minimum százmilliós összvagyonú cégeknél éri meg az offshore-cég létrehozása. Mindezen hátulütőkért persze bőségesen kárpótolnak a vitathatatlan előnyök. Egy sereg dologra (adózás utáni eredmény kifizetése, ingatlan-és üzletrész-értékesítés, kamat-és árfolyamnyereség, jogdíjfolyósítás, stb.) adómentesség kapható így. Pontosabban ekképp - a cég de facto „anyaországa” (mondjuk kis országunk) helyett csak a de jure központ adóparadicsom „baráti tarifáit” kell kiköhögni. S ezzel nincs vége a „jótéteményeknek.” 

Talán a felsoroltaknál is nagyobb súllyal esik latba, hogy az ilyenként jegyzett cég tulajdonosainak adatait bizalmasan (vagy egyenesen titkosan) kezelik, a cégnyilvántartás ezekben az országokban jórészében nem publikus, emiatt nem is lehet közhiteles. Fontos kihangsúlyozni: az offshore nem azonos a pénzmosással, cégfantomizálással vagy adócsalással. Utóbbiak szimpla gazdasági bűncselekmények, előbbi viszont jelenleg teljesen legális. Ténykérdés az is, hogy a magyar közép-és nagyvállalkozók gyakran a túladóztató (és túladminisztráló) államuk elől menekülnek a Kajmán-szigetekig. (Nagyobb vállalatot Ciprustól Gibraltáron át Nevadáig és Delawareig mindenütt jobban megéri alapítani, mint nálunk. De még akár az abszolút onshore Szlovákiában is.) 

Nem vitás ugyanakkor: ezen cégfajtát tagadhatatlanul körüllengi valamiféle gyanús ájer. Offshore cégek jellemzően pénzügyi botrányok forrásvidékén szoktak igen gyakran felbukkanni. Mint ahogy az is tiszta sor: az adóparadicsomok üzemelése nemzetgazdasági szinten, évek alatt tíz-és százmilliárdokkal rövidíthette meg a magyar költségvetést. (Világméretekben ez nyilván dollár-, illetve eurómilliárdokat jelent.) Politikusaink a válságot inkább pénzbehajtó adópréssel, semmint az államgépezet kiadásainak csökkentésével "kezelték".  Kormányzati szakapparátusok tobzódnak az „eredeti” ötletekben, hogyan lehetne az agyonadóztatott polgárokról a hetvenhetedik bőrréteget is lenyúzni. Viszont az offshore ezidáig tabuszámba ment. 

Jelentős kockázat nélkül elmondható: valószínűleg azért, mivel a pártok gazdasági holdudvarához tartozó, illetve a „fekete pártfinanszírozásban” résztvevő üzletemberek is érdekeltek pénzük  szabad „adóügyi emigrációjában”, abban, hogy pénzük rejtőzködő trópusi vagy mediterrán cégekben találjon menedéket.  Az olyan – nyilvánvalóan a kampányvádak reagálási kényszere szülte – terveket, mint a 30 százalékos „adóparadicsomi forrásadó”, akkor lehet komolyan vinni, ha a korteskedés múltával sem degradálódnak írott malaszttá.                

Papp László Tamás