Richard Williamson püspök

Az egyházi hierarchia kebelébe visszafogadott Richard Williamson püspök nem közönséges, szimpla antiszemita. Hanem a náci genocídiumot meg nem történtnek vélő, patológiás ellenszenvét tudományos köntösbe öltöztető gyűlöletpiaci okkultista. Vannak az antiszemitizmusnak is fokozatai. Lehet a zsidóság egészét utálni a Holokauszt tényének elfogadása mellett (vagy attól teljesen függetlenül) is. Ez még a toleráns kultúrember számára nyilvánvalóan ellenszenves, de kezelhető fázisban lévő, „mezei előítélet.”  Azonban egy köztudomású világtörténelmi tényt letagadni maga a tőrőlmetszett irracionalitás.

Ugyanezen lendülettel (és logikai platformról) tetszés szerint, rokon-és ellenszenveink mentén bármi kétségbe vonható: a honfoglalás, Amerika felfedezése, Trianon, a mohácsi vész, a Holdra szállás, a Gulag és a törökországi örmények kiirtása. Egy létező emberirtást is borzasztóan nehéz eltitkolni. Előbb-utóbb mindegyik kiderül, lásd pl. Katyn. Ám nem létező tömeggyilkosságot konstruálni gyakorlatilag lehetetlen. Gondoljunk bele, mennyi logisztika, valamint erőforrás kéne fiktív túlélők százezreinek mozgatásához, betanításához, kiképzéséhez, „legendájuk” megírásához, sok ezer tonnányi kamubizonyíték legyártásához. Egy ilyen megaprojekt valószínűleg többe kerülne, mint amennyit kereshetnének rajta. Aki úgy véli, a zsidók nem egyszerűen globális összeesküvések láncolata révén manipulálják az emberiséget, hanem az emlékezetet is képesek becsapni, az emberfeletti képességeket tulajdonít nekik. A Holokauszt-tagadóknál zsidók olyanok, mint a titokzatos, embereket rabló földönkívüliek az ufómagazinokban.

Nevezett – és immár rehabilitált - püspök amúgy nem csupán antiszemita. Szerinte „ a protestánsok az ördögtől kapják parancsaikat, és a Vatikán eladta lelkét a liberalizmusnak.” Tehát a kereszténységen belüli „eretnekséggel” szemben is hadjáratot indítana. Mosolyra fakaszt, hogy eme összeesküvés-elméleti teória 1920 körül született ellenpárja, amelyet protestáns fundamentalisták – így a Ku Klux Klan – terjesztett, akként látja, hogy „ az Egyesült Államok törvényhozásának épülete közelében lévő hat katolikus templom Georgetownnal és a katolikus egyetemekkel együtt valójában titkos katonai bázisok, ahonnan megszállni tervezik Washingtont, és az elnök helyébe a pápát ültetik”. Ugyanezen forrásvidék közeléből származnak a nem-létező cselvetést felfedő rémhírek, tájékoztatván az Egyesült Államok polgárait, hogy a Vatikán számítógépes adatbázisban tárolt halállistát vezet a protestánsokról, amellett elmegyógyintézetekben rabosítják a makacs hitvallókat.

Katolikus és protestáns ultrák egymást sokáig legalább annyira gyűlölték a vallásháborúk utórezgéseként, mint a zsidókat. Fentiekre Williamson a klasszikus iskolapélda.   Fontos különbség viszont a jelenkori katolikus európai és protestáns amerikai keresztény fundamentalizmus tekintetében, hogy előbbi antiszemitizmusával szemben az utóbbi főárama határozottan filoszemita. Más kérdés, hogy ezen amerikai keresztény zsidóbarátok ugyanolyan bigottak, intoleránsak, fanatikusak, mint a zsidókat gyalázó világnézeti rokonaik. Valószínűtlen egyébként, hogy XVI. Benedek azonosulna az egyházpolitikai bocsánatot nyerő tradicionalisták primitív zsidó-és protestánsgyűlöletével.

Homályos nyilatkozatok Vatikánból

Akkor ugyan miért fogadja vissza őket? Mielőtt válaszolni próbálnánk erre, nézzük a kiközösítés eltörlését világi szemmel. Egyszerű hívőként természetesen – a véleményszabadság jegyében - bárki lehet antiszemita, még a Holokausztot is tagadhatja. De világossá kéne tenni: ilyen nézeteket hirdető személy papi hivatását (így püspöki tisztét) nem gyakorolhatja, bármely plébánia, szerzetesrend, hittudományi intézmény állományából rögtön kitiltandó. A pápa intézkedése akkor lett volna korrekt, ha a bejelentésével együtt nyilvánvalóvá teszi: Williamsont csak civil templomjáró minőségében lehet a katolikus egyházhoz tartozónak mondani. Sem most (sem pedig a jövőben) nem tölthet be papi állást. Legalábbis addig, míg ragaszkodik felfogásához. A Vatikán homályos nyilatkozataiból az egyházjogban járatlanoknak gyakorlatilag képtelenség leszűrni, a rehabilitáció konkrétan mit jelent. A média által következetesen püspökként emlegetett Williamsont reaktiválni fogják? Visszahelyezik egyházmegyéjébe, a klérus nevében prédikálhat, gyóntathat, eskethet? A rehabilitáció ugyanis (szemben a bűnösöknek adott kegyelemmel vagy amnesztiával) köznyelvileg azt jelenti, hogy az illető ártatlan, ergo a korábbi állapotot szükséges nála helyreállítani. Vagyis nem ő, hanem elítélői hibáztak. Tény, hogy a pápai állam ennek részleteit igyekszik homályba burkolni.

Nem véletlenül. A pápa nem antiszemita. De a melegházasságot, az abortuszt és eutanáziát kriminalizálni, rigorózus valláserkölcsi tanításaikat a jog erejével kötelezővé tenni, egyház és állam szétválasztását, a szekuláris államfelfogást felülvizsgálni akaró tradicionalisták gondolatvilága közelebb áll hozzá, mint a megengedőbb „reformkatolikusoké.” Ráadásul Európában az ultrakonzervatív katolicizmus még az egyházon belül sincs számbeli fölényben. Az össznépességen belül pedig végképp prűd, szentfazéknak tartott minoritást alkotnak. Ugyanakkor a vallásosabb Egyesült Államokban az újprotestáns evangéliumi kereszténység jelentős „piaci riválisa” a Vatikánnak. Ellenben a tisztán katolikus Latin-Amerika (illetve a részben az Fekete-Afrika és Délkelet-Ázsia) nyomorgó tömegei jobban hajlanak a demokratikus modernitás által nem korlátozott vakhitű buzgóság leegyszerűsítő társadalomképére.

Ezen kultúrkörök hívőit nemigen érdekli a Holokauszt (többségük írástudatlan lévén, az sem igen tudják, mi az). Viszont – a gazdasági krízis által még inkább sújtva – örömmel csüng az istentelen fogyasztói kapitalizmust támadó, hitelvű morális szigort követelő papság szavain. (Aligha fatális egybeesés, hogy Williamson pont Latin-Amerikában talált szellemi menedékre.) S a pápának ők fontosabbak, mint az egyházának dogmáin jobbára szkeptikusan fintorgó és gúnyolódó, „romlott” Óvilág. Döntése erkölcsileg vitathatatlanul tarthatatlan, kétes minőségű, politikailag elítélendő. Csakhogy a klérus erőviszonyait reálisan mérlegelő hatalmi önérdek (és saját habitusa) tekintetében a pápa nemigen tehetett mást. Kontinensünk polgárainak többsége a csak maga individuális („egyházon kívüli”) módján vallásos, netán egyáltalán nem az. A premodern, kollektivista katolikus hit szíve (és tartalékai) már Európán kívül vannak. Más kérdés, hogy így a Vatikán – miközben növelheti befolyását az egykori gyarmatokon – Európában már csak a teokrácia magányos szigete lesz a világias társadalmak óceánjában.

Papp László Tamás